- - - - - - - - A’ lyánka jelen volt
Annyával, Kuldína, ’s Etét bámulta, magárul
Szinte feledkezvén, majdnem nyelvére fzalafztá
Fölkelt gondolatit. Mi kies, mondotta fzivének,
Minden ez ifjúban! Bátyám fzép Horka, de ah fzebb
E’ jövevény, mint ő. Melly mézesek ajka befzédi!
Illy fzóllót soha nem hallék; hozzája hasonló
Nincs is több. Mi derék termetre! hajának aláfolytt
Fütyeit a’ fzellőcske mikint csókollya lehével!
És ez az ártatlan mozogás; ingása nyakának;
Könnyű fordulatok; villámló két fzeme hajnal
Csillagnál gyönyörübb; mikor a’ kék fellegen ufzkál.
Melly nemes és fzép kéjek ezek, melly sokfzerü bájak!
Tegzet, mint az övé, nem láttam fzebbet; az övnél
Sem fzebbet, karcsú derekát melly általövedzi;
Ah illy égi alak nem termett több ezen egynél!
Ezt csak alig rebegé a’ Szűz andalgva magában,
Und fia fzóllását mikoron végezve, fzemérmes
Félrehajulttában fzép Kuldínára tekintett.
Elpirul a’ fzép gyönge leány, ’s röpül annya ölébe,
És karjába köté karját, és földre merefzté
Kék fzemeit. Szive ver sebese, mit tenni fzokása
Nem vala még eddig. Remegett fzülejének ölében
Mint amaz őz, melly nem vizsgállya mi fölveri, csak fut.
A’ tüzes érugrás az anyát meg kezdi zavarni,
’S kérdezi féltőleg: „mi talált Kuldína leányom?”
Hol fülök, édes anyám, hol fázom: vigy tova innen;
A’ Szűz ezt felelé; mellyem fzorul, ingnak alattam
Lábaim; a’ föld is velem együtt mintha kerengne,
Úgy tetfzik; hamar, édes anyám, jer vigy tova innen;”
Ezt mondá, ’s egy pillanatot még válta Etével,
Karjain annyának, sérvedve tudatlanul, elment,
Bár fzive a’ nyiltvett, fzáz ízben viffzamarafztá.
- -- Undnak fia lóra fzökellvén
Elhaladott, de fzorultt fzivvel, Kuldína igéző
Képe mivel mellyébe nyomult, ’s elfogta egéfzen
Minden izét egy még esmérttelen érzet eránta.
Háboru dulta belül. Sokképpen változik arcza:
A’ fzép Kuldínát fzáz és fzáz féle alakban
Látta. Szelíd mostan, mint a’ melly gerlicze kézbül
Táplálást fzedeget, ’s azután vállára urának
Könnyű fzárnyon emelkedvén, elkezdi nyögését.
Majd gőgös, ’s fefzesebb, mint lánytul kellene várni,
’S kit megfog fzépsége, vadul gúnyollya fzerelmét.
„Mért, ha fzerelmes tűz pislog benn, kérdi magátul,
Mért vonul el hidegen tőlem, ’s annyának ölébe
Röjti fzemét, és látását kéfzántag irigyli?
Olly hanyag, olly idegen hozzám még nem vala senki
Mint ő, a’ kegyetlen; mint ő, ki megölte nyugalmam.
Vagy, de talán hiu mind, mit most én gondolok, és ő
Ártatlan, ha tekintni reám tiltotta fzemérme,
’ távozttát ez okozta? vagy én nem fzólltam idommal,
És rebegő nyelvem botlása piríttya helyettem? –
Még sem! nincsen ez így! te csalatkozol; álmokat álmodfz,
Mellyek elillannak mint a’ gőz, majd ha kitifztul
Kábultságábul most ennyire háborus elméd.
El vagyon ő foglalva; ’s legyen! forgasd ki efzedbül
Emlékét; ’s fzégyelld
hogy lennél rabja leánynak.
Nem! soha nem fzeretek! jer viffza előbbi fzabadság!”
Ezt mondotta; ’s lovát két sarkantyúba fzorítván,
Mint kit az ellenség kifzalafzt, elvágtata sebtest,
’S édesen öldöklő sérelmét vitte magával. –
Igy volt ő, valamint, igy van ’s Leffz mind, ki fzerelmes,
A’ fzikrát, mikoron fzületik, ha megoltni mulafztya.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
