Összeszedtelek észrevétlenül,
minden porcikám a láztól hevül,
acél dobverőkkel vered fejem
és ettől nem találom a helyem.
Szemem égve ködfátyolban úszik,
lázam sebesen egyre följebb kúszik,
fülemben légkalapács zaja döng,
mintha kihalt volna köröttem a csönd.
Torkomban fájó táncot jár a lob,
hangom altból basszusra változott,
elakadozik a fájdalomtól,
elegem van ebből a pokolból!
Vállam, karom mázsás súlyok húzzák,
fejbőröm mintha hajastól nyúznák,
hátamban dárdák hegye nyilallik,
térdem rogyadozik és bicsaklik.
Mellemet vasmarkok szorítják,
testem fájdalom-karmok borítják,
fejem oly súlyos, tartani nehéz,
sajnálkozik, ki hozzám ma benéz.
Három nap szabadság, erre tessék,
ágyat nyomok ahelyett, hogy mennék
virágaim közé kertészkedni,
estefelé növényt öntözgetni.
Én ilyen peches nem lehetek,
hogy betegen az ágyban heverek,
míg kint tavaszi napsugár ragyog,
én meg most ilyen elesett vagyok!
Jaj, de nagyon sajnálom magamat!
Igyekszem pihentetni agyamat,
hogy mire véget ér szabadságom,
gyógyultan kelhessek ki ágyamból.
Vigyázz, te vírus, mert most én jövök,
tudom, hogy ellened úgyis győzök,
elűzlek, kikúrállak testemből,
örökre eltűnsz szervezetemből!
(2008. május 22.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése