Csicsada: Nagymama vágya...

Tavasz van végre! a kertem élettel teli,
kitörő a kedvem, bennük örömét leli.
Repülnék madárkákkal mezőre, virágra,
de én csak ember vagyok, nincsen nekem szárnyam.

Ó, ha szárnyam lenne, de messze suhannék!
határon is túlra én kis unokámért!
Énekelnék neki, ölelném, csókolnám,
ne csak képről ismerje fel a nagymamát.

Halkan fülébe súgnám, mennyire vártam rá,
a reményt évek alatt szinte már feladám.
Ám ő megszületett, végre megtörtént a csoda,
nem vágyom azóta én már máshová, csak oda!

Megfognám kis kezét, sétálnánk a kertben,
tanítgatnám őt a növényszeretetre.
Csodálnánk, sorolnánk a virágok neveit,
számolgatnánk lassacskán a színes szirmait.

Mennénk a patakpartra, néznénk halacskákat,
közben kiskutyánk is a lábunknál ugrálna.
Vadkacsa mamát is látnánk a csemetékkel,
így ismerkednénk meg lassan a természettel.

Fűbe is hasalnánk mi ketten az árokparton,
meglesnénk, milyen bogarak és hangyák élnek ott.
Mindenféle apró fűszálat megvizsgálgatnánk,
felfedeznénk a természet csodálatosságát.

Aztán hanyatt fekve kémlelnénk ketten az eget,
számolgatnánk csendben a szép bárányfellegeket.
Még a kismadárkák röptét is tanulmányoznánk,
csodálatos a természet! - megállapítanánk.

A nap lenyugodni készül, haza kéne menni,
az én kis unokámnak már vacsorát kell enni.
Édesanyjának vinne kis mezei virágot,
csacsogná: nagymamával csodálta a világot.

Ó, ha szárnyam lenne, de messze suhannék!
Határon is túlra én kis unokámért!
Mit fentebb leírtam, elmesélném neki,
lenne kedve tán velem természetbe menni.