Csicsada: Már nem kérem...

Oly sok sorcsapás  és szomorúság után,
mellyel meggyötörted lelkem minden zugát,
harminc év alatt tetteiddel már
összetörted testem és tettél élő ronccsá; 

 

épp felfelé ívelni látszott létem, sorsom,
már a boldogság csírája bújt be az ablakon;
mikor feledni tudtam már az évek rosszát,
miket meggondolatlanul  elém szórtál, 

 

újra felfedezte szívem irántad szeretetét:
ekkor te szívembe éles tőrt helyeztél.

Mikor lesz nyugalmas napom tőled,
mikor fekhetek le miattad nyugodt szívvel? 

 

Miért ez a sorsom? - keresem a választ,
miért, hogy miattad felém  csak a bánat árad? 

 

Elvesztettem benned végleg a hitemet,
már nem hiszem azt se, amivel hitegetsz,
a jó szód mögött is a fonákját keresem,
tetteidben mindig csak a meggondolatlant lelem. 

 

Apád sorsát követed mindenáron,
aki már éltében tönkretett két családot?
Még tán holtában is kísért példája?
Hát ennyit számít az ember genetikája?! 

 

Keresd az utadat másfelé, ne velünk,

neked sose kellett a mi szeretetünk,

te mindig másfelé vitted szép szavaidat,

te csak kihasználtad a családodat.

 

Amiért mi keményen küzdöttünk, dolgoztunk,

- közben szüntelen egészségedért aggódtunk –

te mindig mindent másokhoz hordtál el,

szíved titkát csak őnekik mesélted el.

 

Te velünk nem beszélted meg dolgaidat,

ha mégis hallhattuk nagy néha szavadat,

irreális ötleteidtől égnek állt a hajunk,

és vártuk, mikor lesz ebből nekünk ismét bajunk.

 

Te a könnyebbik utat választottad,

magadat az önsajnálatba ragasztottad,

ránk pedig csak irigykedve néztél,

ha nekünk épp volt valami kéznél.

 

Azt te sose vetted figyelembe,

hogy mi éhbérért is dolgoztunk éjjelente,

mondván, jobb a kevés, mint a semmi,

de te… nem akartad ebben utunkat követni.

 

„Tanulás? Minek az? A papírok mit érnek?”

Szavaid csengenek fülemben szüntelen,

míg nagyanyád és anyád ötvenévesen

önszántából is tanult még lelkesen.

 

Harcoltam érted,

küzdött szívem az eszemmel,

reménykedtem,

harcoltam az értelemmel,

 

ellöktél,

sose fogadtál el,

kritizáltál,

kigúnyoltál,

 

megaláztál,

mert másokhoz húztál,

mások véleményére adtál,

megtagadtál.  

 

Már nem kérem, hogy gondolkodj az életen,
már nem kérem, hogy jó fiam légy énnekem,
csak azt kérem, hogy hagyj békét minékünk,
szeretnénk végre nyugodtan élni életünk’.