Csicsada: A 42-es busz

A buszom hajnalban és este
bizony már nagyon öregecske.
Csuklóján csepereg az eső,
nem védi az embert a tető.

Padlóján piszok és ragacs áll,
- elkerüli őt seprű és lapát -
ablakán az utas nem lát ki,
a hónapos por és sár lepi.

Ülése folttengerben úszik,
az ember el is számol húszig,
mielőtt ülepét ráteszi,
de fájós lába őt ráveszi.

Mozgása lassú, mint a csiga,
hogy ettől már mindenki kivan,
olvasni nem lehet, lámpa nincs,
manapság buszon az már nagy kincs.

Télen mínusz húszban vacogunk,
a busz belsejében megfagyunk.
Öröm, ha leszállhatunk végre,
mert kívül melegebb az érzet.

Fűtés nincs, hűteni is minek,
gondolja üzemeltetője.
Fizess utas! az a te dolgod,
majd szó nélkül húzd el a csíkot!

A mi buszunk időre sem jön,
köztes járatokkal döcörög.
Hétperces út húsz percbe kerül,
idegrendszerünk is már hevül.

Mondja, maga BKV-vezér,
azt hiszi, hogy hülye ez a nép?
Mit gondol, meddig tűrjük el azt,
hogy minket megállóba ragaszt?!

Szerződésünk van a cégével,
- maga elégedett bérével –
bérletre mi sokat fizetünk,
maga meg rombolja életünk.

Szerződésszegés egyoldalúan,
nem más: maga nagyvonalúan
indít járatot, mikor akar,
ez jellemtelenséget takar.

Ránk küldi az ellenőreit,
pedig zsebünkben bérleteink?!
Mi ezzel szolgáltatást vettünk,
utánozza hát a mi tettünk!

Pénzünkért utazni akarunk,
elvárva, hogy flottul haladunk,
tiszta, levegős, fényes buszon,
ezt teljesítse végre, bizony!