Csicsada: Álomkép...

Közeleg az ünnep - az anya szíve dobban,
Tervezgeti már, mi lesz, ha a gyertya lobban,
Körülveszi majd talán egy mosolygós család,
És nem lesz minden gondolata végre a halál.
 

Töri már a fejét hosszú hónapok óta,
Mivel szerezzen örömet, hisz közeleg az óra,
Hogy teremtsen az asztalra ünnepi étket,
Meghitt, mosolygós, boldog karácsony-éjet.
 

Behunyja szemét és álmodja a békét,
Szerető gyermekek boldogítják létét,
Figyelnek rá, óvják, féltik és kímélik,
Szavaikat pedig lágy zeneszó kíséri.
 

Álmában képzeli, hogy hozzá beszélnek,
Fecsegnek, locsognak, mint egy barátnéhez’
Elmondják bánatuk’ és minden gondolatuk’,
Megosztják vele minden gondjuk’ – bajuk’.
 

Álmodja továbbá, hogy ez egész évben tart,
Hogy ez most már így lesz mindig, minden nap,
Nem kell többé köztük magánytól szenvednie,
Éjjelente könnytől ázott párnán  feküdnie.
 

Álmai ecsetje fest idilli családot,
Hol a gyermek örömmel szól anyjához,
Megkérdi néha, hogy vagy ma édesanyám?
És meg is várja rá az anya válaszát.
 

Az álomfelhő rengetegében szíve repes,
Fél szemét kinyitni, ó isten, légy hozzá kegyes!
Hagyd még ringatózni ez álomvilágban,
Hisz  hamar itt a reggel, s újra gyötri magánya.
 

De az éj rövid, az ébredés kegyetlen,
Nem szól hozzá napokig egy se, gyermeke
Jönnek-mennek szó nélkül, mint idegenek,
Élik világukat, vele mindegyik érdektelen.
 

Az anya ereje fogytán, szíve holt magányban,
Lelke, álma széttaposva vár a halálra,
Élne még szívesen, de értelmét nem látja,
Könnyes szemmel mereng a csöndes téli tájra.

  

Közeleg az ünnep - az anya szíve dobban,
Nem tervezi már, mi lesz, ha a gyertya lobban,
Tudja, körülveszi majd egy mosolygós család,
De színjáték lesz csak, a legutolsó talán…