Már csak négyen aluszunk egy ágyban,
a nénjeim asszonyokká nőttek,
a csíkos cserge lomja lekopott,
színe veszett az asztalterítőnek.
Kicsi lett itt minden mellette,
hogy itt fekszem újra gyermekként,
lába bár az ágy széléig ér,
fölöttem ropog az éjben a tetőzet,
s az ajtóra ráhűl fehéren a dér.
Apám háttal ül a ágynak,
előtte lámpa s fazakal,
ó, ezt a képet már hányszor láttam
és hordtam mindig magammal.
Így a fényben még hatalmasabb lett,
az árnyéka föl a gerendákig jut.
Nézem, hogy kíséri minden mozdulatát,
s kinn szél rázza a hánytorgó zsalut.
Itt fekszem újra gyermekként,
és bátor szeretnék lenni, mint gyermekkoromban,
mikor nem féltem a havas éjtől,
ha tudtam apám velem van;
hinni szeretném, hogy mindentől megvéd,
s megbújni huncutul a lájbija megett,
hinni szeretném, hogy ő a legigazabb,
s hogy szavára tesznek az emberek –
hinni szeretnék még jobban, mint gyermekkoromban.
Az ingaóra zengve kettőt kongat,
a korong megáll, apám törli a kezét,
a lámpa lángját jó mélyre húzza,
vetkőzik az ágy szélén, még mormol valamit:
imádkozik. A székeken a levetett ruhák,
mint foszlott kertek, úgy hevernek.
Hallgatózom: a falu felett mind kárvallottak
sírnak a szelek. Az ajtóra egyre gyűl a dér,
s a macska motoz valamivel,
az ablakhoz havat csap a szél,
kinn zúg a balladás, téli éjjel.
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése