Úgy forgott, hogy tengerszeme
tűzkígyót rajzolt köréje,
teste, mintha titkot őrző
lányé lenne, lágyan hajlott,
fékezve a szoknyaráncot,
forgott, mintha minden gondját
bokázással holttá rúgná,
s mintha csizmás lába alá
hullámverés tódult volna,
szállt, repült a füstös fényben
én édesem önfeledten.
Mintha lassan beborulna,
mintha sziromeső hullna,
úgy ült aztán szégyenkezve,
ő tudta hogy mért szégyellte
klánétáktól égő arcát,
lobbot vető szoknya ráncát,
apám, mint az őszi hegyek
tűnődve ha mélybe néznek,
figyelte a zsivajon át,
nénjei, mint könnyű nyírek,
hogy járják az anyám táncát.
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése