Fáradt kezed az asztalon –
oly rezzenetlen, hűvös nyugtot ad:
lágy ráncaiból patakzik a csönd,
s árnyékától a fal világosabb.
Fáradt kezed az asztalon –
mennyit tett-vett, loholt a kötelesség
cselédjeként, amíg kissé riadtan,
kissé kifúltan elérte az estét!
S fáradt kezed az asztalon
most kérdőjellé horgad. Mit feleljek,
ha minden válasz visszás és fonák?
A hálát emlegessem? A szerelmet?
Fáradt kezed az asztalon
ismét csak terhekkel tetézve
kérlelhetem – kegyetlen kérelem –
új áldozatra, szolgálattevésre:
Légy, aki vagy, és soha meg ne változz!
Magadhoz légy hű – a teherbíráshoz!
Markolj belém, rázz föl, de el ne engedj:
a szorításod kell, nem a kegyelmed!
Az áram másik pólusa – anélkül
a görcsös gond mosollyá sose békül.
A tétova gyöngédség, amely olykor
feloldott, ritka ötpercekbe torkoll,
hogy meglássam bennük, mint sötétkamra
tótágast álló, tűnő képeit,
szigorúan titkolt szenvedélyeid,
s hogy tudjam akkor: sosem hagysz magamra.
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése