Félálomból rebbenve ébredek.
Fontoskodón ver a foszforos óra.
Minden tagom ólmosra vértezett,
s forogni kezd agyam bolond-orsója.
A képzelet most képet képre vált.
Éjemnek mind élesen ismerőse.
A holtakat idézi s a halált,
és fényt villant a téli temetőkre.
Egyik sírban hős nagyapám pihen.
A másikban meg egy félénk leányka.
Pihen, így mondják, és ha nem pihen?
Képzeletem a földpaplant lerántja,
s látom, amint apám bajusztalan
nevetgél… oly groteszk így komoly arca,
Nénémnek meg földből bajusza van.
Mily rémítő a régi mosoly rajta.
S így feküsznek ők is, barátaim,
s Viktória vékony zsorzset ruhában,
melyben épp e temető tájain
bujkált velem. (Emlékszem, hogy csudáltam.)
Két izgalmas szeme most unalom.
Változó arca megváltozhatatlan.
Úgy kavarog bennem e képhalom,
mint sodort tárgyak viharzó patakban.
Ugrálnak a bolhányi idegek.
Az izmaim megfeszülnek és rángnak.
Nincs kibúvó, remény nem hiteget:
látom árnyát egy gyönge fűzfaágnak,
s látom égni az erős csillagot,
amelynek fénye az űrben ott ér el,
hol asszonyok játszik jéggé fagyott
csontujján az anyám kék gyűrűjével.
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése