Zsolcinak
Gyarapodó formáidat gyönyörködve nézem,
kicsi fiam.
A tiszta homlok, a domború halánték
csodálatos új muzsikát hordoz bizonyosan.
A széles mellkas, a súlyos karocskák,
combjaidnak atléta vonala
azt ígéri, majd te leszel az ország
olimpiai úszóbajnoka.
Az a görög gyermek foghatta így a követ,
akit később a szobrász szemügyre vett:
a Diszkoszvető, melynek márvány másolatát
a nápolyi múzeumban csodálta meg apád.
Mozgó, guruló, eleven erdélyi rög:
sírjuk mélyéről három nemzetbeli ükök
csodálják a szerencsés vér-találkozást;
a Maros, a Küküllő, az Olt
futott tebenned egybe,
ereidben ott lüktet elkeveredve,
ami létünknek színe-java volt.
Kis Herkules, hetvenkedő kölök,
elnézlek, amint a kártevő bogarakat öldökölöd,
gyökerestől téped ki a virágot,
füves lejtőn hánysz cigánykarikákat
s nagy bottal hajkurászod a kutyákat…
Ölembe veszlek, patyolat húsodat tapogatom,
kezem végig matat minden kis csontodon:
épséged oly tökéletes és oly csodálatos,
nem férhet hozzá a rontó Gonosz!
Ugye hiába keresem
azt a pontot a testeden,
hol a golyó, a kés belédhatolhat
s egy ilyen életet kiolthat!
Sárkány vérében fürösztenélek,
a Styx vizébe merítenélek,
hogy ne fogjon rajtad fegyver és betegség,
te félelmesen szép Tökéletesség!
S elgondolom: e percben a világon
még tízmillió apa gyönyörködik így a fiában.
A sátoros cigány is ekképp ajnározza fiát,
hajába köt óvó tengeri csigát.
A botokúd apa a nádviskó előtt
így nézegeti a kis vakmerőt,
amint a mérges pók testét tapossa,
s nem fél, hogy a tigris elorozza,
mert tigris-fog lóg a nyakában,
szent rézkarika orrlikában…
S behúnyt szememben roppant törpe-sereg:
a veled egyívásúak, a háromévesek,
prédái eljövendő háborúknak,
holdas éjféli lustrán felvonulnak.
Az én fiacskám huszár-derekát
egy kínai fiú öleli át,
s mögöttük, míg a holdfény elvilágít,
gyermekfejek, egyik akár a másik.
Élni akarnak, nőni, mint a kosbor
eső után – ha már nem dobattak le a Tájgetoszról.
De jaj, köröskörül zöldes-mohó szemek,
tigris-szemek, veszettkutya-szemek fénylenek,
a bozótban mérgeskígyók a marás ürügyére várnak,
s felcsap miazmás böffenése a mocsárnak;
a torokgyíkok zöldes, vak gubancban
üzekednek a tavalyi loncban,
a kolombácsi légy, a malária-szúnyog
fejük felett sűrűn felhőzve dunnyog,
s egy fa odvában mohón szundikál
a koszos koldusnő, az Éhhalál…
Az én bűnöm, hogy világra születtél,
adja az Ég, hogy soha meg ne bánd!
Gyarapítson szelíd nyár és meleg tél,
te pótolhatatlan emberpalánt!
Beoltottak himlő és vörheny ellen,
de jól tudom, hogy mindez nem elég,
ha kezét a felhők feletti Szellem
ki nem terjeszti védőleg feléd.
Védjen meg Ő, a kiszolgáltatottak
évezredes pajzsa s páncélvasa,
ne adjon át Rontásnak és Gonosznak,
s embernek, ki embernek farkasa.
Az eszeveszett világ dzsungelében
kiváltságod legyen, mint Mauglinak,
s gyarapodván az emberség hitében,
légy új keresztyén hős: Tankréd-lovag!
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése