Anyám, hova tetted a kendőt,
amit álmomban a fejedre kötöttem?
Hova tetted a kendőt, a puha feketét?
Mesebeli félelmek, szörnyeteg fájdalmak
sziszegtek körülöttem.
Jaj, helyetted, anyám,
magamat kiskendőd csücskébe kötöttem,
úgy ringattam álomba magam
nyolcéves sovány gyerek:
távoli arcod álom-fekete kendőben
suhant egyre messzebb, s én törötten,
sírva ébredtem, s most is nyugtalanul alszom.
Anyám, sohase volt fekete kendőd,
sohase voltam kisgyerek;
hogy lehessek végre felnőtt?
Nylonköpenyben úgy mész az utcán
a macskaköveken, idegenül,
fekete kendős arcod szívemben
egyre mélyebbre merül.
Az évek alól alig látszik ki
kicsi csücske,
álom-arcodat az igazi betakarta mindörökre.
Nem köthetem kendőbe arcod,
elszomorít a rúzs a szádon,
szelíd szemed csak álmaim
emlékei közt látom.
Fáradt szájad körül a ránc
csak keserű, nem nyugtat.
A kendőt, amit rád kötöttem
álmomban, anyám, hol hagytad?
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése