Milyen gyönyörű: szólni lehet, és
kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És
megtörténhetik: társra is találhatunk, csak
meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg
nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell
ismernünk, a föld rétegein át haladva, a
történelem korszakain át haladva, eljutva
oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes
világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem
talált, amire szüksége van, hogy a föld
rétegein át haladva, a történelem korszakain
át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő,
ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és
nevetséges olyan szavakat dobálni felé,
amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük,
hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát
látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt
kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a
táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy
nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze
volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod
neki azt a szót, amit keres! társad lesz és
válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett
szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor
nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet
kimondani a szót: szeretlek! Csak azt
mondanám: vonat, mert talán állomás mellett
lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet
hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt
mondanám: cigaretta, mert kidobta a
vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor
tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával
most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki
egész lényével mozdul vagy szól, semmi más
nem válasz neki, csak az, ha te is egész
valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránt emlékezik, és a
szemedben olyan látható a szégyen, hogy
elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal
soha el nem érheted, arcodon a fájdalom
nyomai, és hangodat érdessé teszi a
visszafojtott sírás. El kell hagynod
emlékeidet is, mert történelem előtti korból
valók, mikor még nem tudott emberhez
szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld
folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak
ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell
találnom azokat a szavakat, amelyekre neki
van szüksége. Hiába mondom a magam
szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a
telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult,
mint aki egész lényével mozdul, felé
fordultál, mint aki egész lényével válaszol,
megölelt, mint aki először ölel, mint aki
utoljára ölel, megölelted, mint aki először
ölel, mint aki utoljára ölel.
Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése