Varga Lajos: A tavaszhoz!

Tavasz! Te drága, régi jó barátom,

Lelkek kovásza: láng, fény és erő;

Jöjj, kacagjunk egy nagyot a Télen,

Áldott tarsolyod kincsét tárd elő.

Vágjunk neki a barna éjtszakának,

Gyulladjon ki újra a régi láng,

S szórjuk széjjel a kéklő ibolyákat,

Jácintot, nárciszt, tarka tulipánt.

A tulipán… tudod, az én virágom.

Ha nem tudnád, Tavasz: magyar vagyok!

Legmegcsúfoltabb a kerek világon,

Akit mindenki – te is -, elhagyott.

Értsd meg, Tavasz, telek zúgása rajtunk,

Seper, sodor a kósza fergeteg,

S mint tépett fa, már-már földre hajlunk,

Ez a bús, nagy tél lassan eltemet…

Tűzz tulipánt rőt, pörge kalapunkra,

Csókolj a földbe hangos életet!

Pacsirtaszóval nótázzon a munka,

Hajnalra ébredt magyar mezők felett.

Napod lángjától szökjön pírba arcunk

S feszüljön daccal tettre mind a kar.

Tavasz testvér, harcoljuk végig a harcunk

A Földért, „mely ápol s eltakar…”

Forrás: Gyakorlati pedagógia 1-2. sz.1939.