Hogyha van szalonnám, kenyerem, borom,
Magam úrnak érzem, dúsnak gondolom.
Fülemüle-nyelven hízott pénzkirályok,
Egy percig sem tudnék irigykedni rájok.
Vérrel szerzé ősöm – parasztfi elébb –
Jó háromszáz éve, nemeslevelét;
Bár büszke vagyok rá s megböcsülöm azt,
Bennem maig itt él az ősi paraszt.
Szeretem a földet, a föld fia, én,
Rám béke csak itt vár, áldott kebelén;
Testvérim a füvek, testvérim a fák.
Értem a természet szent titku szavát.
Szeretem hajnalban a zsenge mezőt,
Mit a szőke harmat gyönggyel tele szőtt;
Nagy nyári melegben a déli szelet,
Ha nedves szárnnyal zúg a puszta felett.
Szeretem a pusztát, buckát, televényt;
A sárga homokban tengő növevényt;
A bégető nyájat, szép szarvú gulyát,
S a hallgatag éjben síró furulyát.
El-elandalgok, mint pásztor eleim,
a csillagos éj fénylő seregin,
Ha kigyúlnak az ég mély árnyu ivén…
Mellettök mily koldús minden földi fény.
Pompa helyett jobb is az egyszerű ház,
Itt szeretet, hűség és béke tanyáz,
S magam úrnak érzem, dúsnak gondolom,
Hogyha van szalonnám, kenyerem, borom.
(Budapest)
Forrás: Széphalom, (1). p. 6. (1927)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése