Császárról szól a francia fiának,
Ó falát Róma büszkén mutogatja, -
A mi gőgünk és csodánk a világnak:
A Hortobágy és ő szent arculatja.
Kirgiz homoktól Tiszáig, Dunáig:
Puszta: sárból ver falat a zsellérje,
Faggyazott ingben telet átpipázik,
S még Zápolyával dohog ma is Bécsre.
Ánglius vendég elébe terelnek
Itt avas csárdát, csikóst, bácsi, kendet,
Ki kuruc ámbár, lám mely jámbor, gyermek,
Csak tűr, s nyugati hívságokat megvet.
Nyugat: rohan lám vesztébe. De nálunk
Még botosispán s várjobbágyság járja,
S hogy kiskirály a földesuraságunk:
Büszkeség s öröm ez a Hortobágyra.
Hát Hortobágy. E ferde, szűk pillákon
Néha délibáb és felfordult tájak
Villóznak… Ámde elködlik a mákony,
És marad minden, marad Hortobágynak.
Kell még tán az ily kis néznivalócska
Az autón járó messzi nagyvilágnak:
Ekétől szűz föld, Ázsia-szag, s ócska,
Préda cigánynép, míglen kihalnának.
Forrás: Széphalom, (2).
p. 13. (1928)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése