Rabnő, a szeme tágra nyílt s bágyadt gyűrűkkel ékes,
Megöntözni virágaim viszi a tó vizéhez;
Rejtelmes ágyamon keze fátyol-lepelt terít el,
Aztán e bús falak közé egy nőt vezet szelíden,
Ki tétován lépkedve itt, betéved álmaimba,
S amíg merengve nézem őt, ellejt előttem, mint a
Szép napsugár közén egy színes üvegdarab;
S a hideg öntudatban fájó emlék marad.
(Makó)
Ungvári Elemér
Forrás: Széphalom, (1).
358a. (1927)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése