A szó a gondolatnak csak zománca,
unott aranyba ötvözött remek,
kongó pohár, amelybe dúlt rajongók
örök zenéket vágyva öntenek.
De sejtő titkok föl-föllobbanása
s gyöyör rút kérgeit nem hatja át,
a szóban árva rab vívódó lelke
nyöszörgi rád a bujdosók dalát.
A forró színek benne elfakulnak
és zörgés lesz az égi harsonából,
a szóban elvirágzik mély szerelmed
és hitvány domb, hegyalja lesz a távol.
Ó csak a szót tudnám már elfeledni,
amelynek búban, lázban egy az ára,
mely megtaposva szentélyem keresztjét
igaz hitemnek vásáros kufára.
Ó jaj, csak nyűgös kalodát ne lelnék,
ha rajtam édes borzongás fut át,
ó jaj, csak föl ne cserélhetném többé
rút recsegéssel vérem ritmusát.
A vágy, az óhaj s Isten halk sugalma
remegne bennem s tetté forrana;
gyűlölt szavak között jaj! idegen lett
a nagy, szerelmes létezés maga.
(Szeged)
Forrás: Széphalom, (2).
p. 33. (1928)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése