Venyige Pál
zsellérember levelet kapott a földesurától, nagyságos és nemzetes vitéz Boróki
Páltól. Az volt a levélben megírva, hogy az Andris gyermeket késedelem nélkül
indítsák útnak a városba, hogy a karácsonyi ajándéknak szánt subát, amit a
Jézuska küld a számára, átvehesse.
No hiszen, lett
nagy öröm a szegény ember házában. Olyan mozgás támadt egyszeriben a békés
hajlékban, hogy lakodalomnak is beillett volna.
Andrist, hogy
illendőképpen jelenhessék meg édes gazdája, a földesúr előtt, anyja
megmosdatta, megfésülte, kopott és foltozott ruhácskáját pedig olyan
akkurátusan rendbe hozta, hogy láttára még a bágyadtan delelő nap is forróbban
kezdett melegíteni, mint ahogy így, téli időben szokta. Öltözködés közben
Venyigéné hasznos tanácsokkal látta el a fiát. Hogy hát okvetlenül kezet
csókoljon a nemzetes asszonynak és ha akármivel kínálják is meg, el ne fogadja.
Kicsi csizmáját bele ne törölje a szőnyegbe, az orrát pedig a kabátja ujjába. A
megszívlelendő tanácsok osztogatása után egyenes léptekkel, dagadó szívvel
útnak indult Andris. Ahogy elhagyta a falut és rátért a városba vezető havas
útra, dalra zendített:
Esik
a hó, fúj a szél,
Házunk
előtt már a tél.
Besurran
a szobába,
Elkelne
már a suba…
Egymás után
énekelte el a szebbnél szebb magyar nótákat. Csak akkor hagyta abba a
vigadozást, amikor a temető előtt álló kőből faragott szent Antal szobrához
ért, kinek erős karján a kicsi Jézus üldögélt némán. Ahogy mellé ért a
szentnek, levette a kalapját és így hálálkodott:
- Jézuskám!..
Köszönöm a subát. Akár lesz rajta piros tulipán és ezüst csat, akár nem,
büszkén fogom hordani, mert Te adtad…
Többet egy szót
se szólt, csak nézte a Jézuskát és a szentet. Ahogy így nézte őket, látja, hogy
az isteni gyermek sima arca mosolyra nyílik. Mosolyog, akár a tavasz, mikor a
szigorú tél más hazába költözik. Andris nem akart hinni a szemeinek.
Megdörzsölte. Mire kinyitotta, a Jézuska már újra a régi volt: a néma Kisded, a
jóságos Isten fia. Kicsi Venyige várt egy darabig. Ugyan mosolyog-e még egyszer
a Jézuska. Nem mosolygott. No, tovább folytatta az útját. Hamarosan megérkezett
a városba.
A földesúr
kedvesen fogadta. A felesége is. Röviden elbeszélgettek, majd a suba átadására
került a sor. Andris átvette. A vállára kanyarította. Megköszönte illendően.
Ugyan jól állt neki. Azután elbúcsúzott. Visszafelé jövet már nem volt olyan
könnyű dolga, mint a városba menet. Erősen havazott, szél apó meg ugyan
dudorászott. Így hát csak lépésben haladhatott. Bizony, jól besötétedett, mire
a szoborhoz ért. Fáradt volt és éhes, de azért úgy határozott, hogy a subát
okvetlenül megmutatja a Jézuskának, mert hiszen Tőle kapta ajándékba. A szobor
elé került. De nem sokat látott a Kisdedből, mert az egész estét hó födte, csak
az arca fénylett ki alóla. Ez az arc most szenvedőnek látszott.
- Fázik a Jézuska
– suttogta András. Én meg a meleg suba alatt vigadozok. Való ez?
Nem sokat
gondolkozott az ártatlan zsellérgyerek. Felhágott a szobrot övező kerítés
legtetejére, lekanyarította válláról a subát és betakarta vele a Jézuskáját.
Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, tovább ment. Rosszul tette, hogy elment
és hogy nem nézett vissza. Láthatta volna, hogy a kicsi Jézus megint mosolyog.
A szél közben
viharrá változott. Süvítve, nagyokat horkanva nyargalt előre és hátra, s úgy
felkavarta az országútra tornyosult havat, csak úgy porzott. András nehezen
haladt előre, mert a szél koma egyre megállította, sőt még a földhöz is
teremtette. Csöppecske Venyige nem törődött a bolondozó széllel. Gyors
léptekkel, vidáman igyekezett hazafelé, hogy gyertyagyújtásra otthon lehessen.
Közben a Jézuskára gondolt. Örült a lelke, hogy Neki adta a subát,
viszonozhatta a kegyes jóindulatát.
Már alig
tízpercnyi járásra lehetett otthonról, amikor úgy érezte Andris, hogy a lába
elnehezedik, a háta pedig megborzong. Megijedt. Még jobban nekifeküdt a
kegyetlenül süvítő orkánnak. Haszon nélkül volt a fáradtsága. A goromba, a kíméletlen vihar a havas útra
teperte. Úgy odalapította, hogy mozdulni se tudott. Gyönge teste végképp
elernyedt, s valami kellemes melegség futott át rajta. Szinte jól esett neki.
Lehunyta a szemét. Nagyot nyújtózkodott, aztán elaludt. Ekkor a szél is
megpihent. Csönd borult a tájra, csak a lassan hulldogáló hó gyönge zizzenése
hallatszott.
*
Venyigéék ezalatt
türelmetlenül várták a fiukat. Hogy nem érkezett meg időre, öreg Venyige eléje
sietett. Rátalált. No, elszomorodott a szíve. Lehajolt a dermedt testhez, ölbe
kapta, s ahogy csak tudott, hazafutott vele. Otthon padra fektették, hóval
dörzsölték. Ezerféle édes szóval babusgatták, gyógyították Hosszú idő múltával
Andriska kinyitotta a szemét. Révetegen körülnézett. Ahogy meglátta az
anyját,magához intette.
- Édesanyám – suttogta.
– Megvan ám a suba, csakhogy odaadtam a Jézuskának, mert nagyon fázott.
- Kinek adtad
oda, gyöngyöm? – kérdezte meglepetten az anya.
Nem felelt
Andriska. Újra elaludt.
- Félrebeszél a
gyerek – vélekedett az apa. Fektessétek ágyba, a jó meleg takaró alatt majd
eszméletre ébred
Ahogy így
sürögtek, forogtak a lázban égő gyermek körül, egyszer csak észrevétlenül
kinyílott az ajtó és a sötét éjszakából nagy fényesség özönlött a szobába. A fényességből fehéringes, szőke hajú,
csillagszemű fiúcska lépett elő. Arcán a békesség örök ragyogása, kezében kicsi
suba. Vitte Andris felé. Ahogy az ágyhoz ért, a subát a nyugtalanul alvó
gyermekre terítette, és halkan megszólalt:
- A tiéd, viseld
egészséggel…
Aztán úgy, ahogy
jött, eltávozott. A fényesség is eltűnt. Alig hogy eltűnt, Andris arcáról is
tovaröppentek a láz piros pillangói. Lélegzete nyugodtabb lett, szája mosolyra
derült. Megmozdult. Felült. Ahogy meglátta a subát, boldogan felkiáltott:
- Anyám!...
apám!..
A szülők a
gyermekhez rohantak.
- Mi bánt, kicsi
fiam? – érdeklődött az anya. – Talán rosszat álmodtál?
- Ide nézzetek!...
- A kicsi suba! –
mondta egyszerre az apa meg az anya. – Hogy került ide?
A feleletet a
falu kicsi templomának édesen zengő harangja adta meg:
- A Jézuska… a Jézuska… - súgta, súgta.
Forrás: Gyakorlati pedagógia 10-12.
sz. 1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése