Négy
évvel ezelőtt az irodalmi Nobel-díjat a nagy világ meglepetésére olyan írónak
adták ki, akiről vajmi keveset tudott a jól értesült, fürge nemzetközi sajtó.
Pedig Lengyelországban akkor már ismerték Reymont
Ladislas-t, kinek megkoszorúzott regénye, A parasztok (Chlopi) 1914-ben már a negyedik kiadást érte el
hazájában.
Maga
az ember érdekes szellemi csavargó: igen szerény körülmények között nőtt fel
(1868-ban született). Vasutas volt, de feljebbvalói és az orosz hatóságok nem
jó szemmel nézték az író és „intellectuel” hírében álló kisembert, aki egy
munkásbalesetről írt hivatalos jelentését evvel a megjegyzéssel kapta vissza:
„Visszaküldöm novelláját. Szíveskedjék pontos jelentést tenni a balesetről.
Foglalkozzék többet szolgálatával és kevesebbet irodalmi kísérleteivel”.
Emlékezéseiből kitűnik, hogy a megrovásra csakugyan rászorult szegény Reymont,
mert előfordult, hogy elmaradt feljebbvalója újévi üdvözléséről, melytől
előmenetelét várta, holott a talaj a főnök szeretőjének küldött és vadorzóktól
szerzett fácánokkal és vaddisznóval gyönyörűen elő volt készítve – és miért?
Mert kezébe akadt előző este Sienkiewicz
trilógiája és azt harmadnap reggel tudta csak letenni. Vándorkomédiás is volt,
akárcsak némely magyar zsenink, sőt az orosz hatóságok külföldre is
kitanácsolták, de Reymontnak miden szerencsétlensége szerencsés irodalmi
fordulatot jelent kisszerű életében: ekkor ismerkedik meg Franciaországgal és Zolával, ami kiváltja belőle egészséges
reakcióképpen koszorús regényének, A
parasztok-nak gondolatát.
A
kritika körülbelül egyetért abban, hogy amit Reymont azelőtt írt, csupán
előkészület ahhoz, amit eben a hatalmas szintézisben megalkotott, és hogy amit
azóta – főleg a világháború eseményeinek hatása alatt – írt, kevéssé sikerült,
félérett alkotások. Mikor 1925-ben meghal, az egész világ előtt mint A parasztok szerzője áll: de ez aztán
olyan monumentum aere perennius, melynek anyaga kipróbált ötvözet és formája a
tökéletes klasszicizmus.
A
parasztok egy kis lengyel falu: Lipce élete egy esztendő leforgása alatt. Már
magában ez az alapeszme is merész és mutatja, hogy nem a közönséges regénytípussal
van dolgunk, melynek tárgya valami érdekes, különös, esetleg egyszerű, de
mélységben ábrázolt egyéni élettörténet, hanem ennél jóval szélesebb,
egyetemesebb érdekű: ennek a lengyel falucskának egy éves története nem csupán
a lengyel nép nagy többségének, vagyis parasztságának képe, hanem Európa, de
különösen Kelet-Európa népeinek, a sík
népének, az alföldnek csodálatos költői lélekkel megalkotott nagy festménye.
Nem
mintha a regény filozofikus elmélkedések, leírások, rajzok, genre-képek
sorozata volna. Reymont, mint általában a szláv írók, nagyszerűen és érdekesen
mesél, s az átlagos regényolvasó is, kit csak az eseményszövés nem fáraszt,
megkapja benne azt a szórakozást, melyet keres és bizonyos, hogy ezt a
négykötetes regényt nem teszi unottan félre. Reymont ugyanis a közösség
életének ábrázolásával pompás összhangban tud vonzó, érdekes egyéni
történeteket is elbeszélni: az összhangot ez nem zavarja, sőt csak így tudunk,
az egyéni életek átélésével a közösség életébe behatolni.
A
mese az Ősz-szel kezdődik: az
öregedő özvegy paraszt, a falu leggazdagabb embere – afféle jómódú párszáz
holdas kisgazda, a falu Szerencsés Imréje -, Boryna, még egyszer lángra lobban,
és feleségül veszi a falu legszebb leányát, az élettől duzzadó ifjú Jagnát, ki
éppen az ő fiának, Anteknek a szeretője. Boryna eszes és kemény paraszt, ki
mindenben csak a saját feje után megy; Jagna ellenben helyben áll, mint az
anyaföldből kinőtt sudár napraforgó, mely a szerelem perzselő napja felé
hajlik, ahogy természete ösztönösen megkívánja. Ő a predesztinált
természetleány. Felesége lesz a gazdag parasztnak, mert életét sohasem maga
igazgatja, de továbbra is Anteket szereti, vad testi szerelemmel. Antek a
harmadik főalak, nagyakaratú, mint az apja, de fiatal és a szenvedély
ellenállhatatlanul sodorja magával. Hogyan higgad meg lassan-lassan ez az
ősember nagy lelki válságok, egyéni, családi és közösségi érzések viharaiban és
hogyan veszi újból vállára családi és falubeli kötelességeinek eldobott terhét:
a regénynek egyik legmegkapóbb eredménye.
Apja
házassága Jagnával, az ő szeretőjével s az a paraszti szempontból még
felháborítóbb tény, hogy az öreg hat hold jó földet átír az új asszony nevére,
annyira felbőszíti Anteket, hogy összeverekszik apjával, aki kiutasítja házából
és a falu leggazdagabb örökségének várója elmegy sovány, szívós, termékeny
feleségével a nyomorba s lesz a falu megvetettjévé. A megfiatalodott Boryna
rövididő múlva rettenetes valóra ébred: saját szemével győződik meg róla, hogy
Jagna Antek kedvese. Egy csodálatosan szép karácsonyéj az akarattalan,
ösztönasszonyt hűtlenné teszi öreg urához, s ettől kezdve Jagna mind jobban
csúszik lefelé az öntudatlan bűn útján. Az öreg belsőleg megrokkan, de magába
fojtja fájdalmát a becsület kedvéért. Még lelki katasztrófájában is megmarad
gőgös parasztnak, a falu első emberének. De szíve emberibb lesz, szánalmat fog
Antek felesége, Hanka iránt, ki az övéhez hasonló sorsban emberfeletti
küzdelmet folytat a nyomorral és szegény megcsalt énjével. S a siránkozó
passzív Hankából egyszerre kilép az ősi paraszt és az ősi nő; mihelyt apósa visszaveszi
családjával együtt: könnyedén átveszi az úrnő szerepét a családi házban, ahol
Jagna már csak tűrt személy.
De
a tél nemcsak Borynának, hanem a falnak is nehéz korszaka. Rossz volt a termés,
kevés a munkaalkalom. És mikor a nép a legnagyobb nyomorban sínylődik, a
földesúr idegen munkásokkal az urbariális erdőt kezdi irtatni. A Lipce népe
Boryna vezetésével megrohanja a favágókat, de Borynát egy erdőőr leteríti, mire
a lesben álló Antek, ki egy pillanatra apjára fogta puskáját, hogy a
zűrzavarban észrevétlenül lelője, a hirtelen feltámadt családi és
összetartozási ösztönnek engedelmeskedve, az erdőőrt agyonveri.
És
jön a tavasz, melynél szomorúbbat még
nem ért meg Lipce népe. A férfiakat mind elvitték a csendőrök. Kenyér nincs, a
tavaszi munkát senki sem végzi, segítség nélkül maradt a nyomorult asszony- és
gyerekhad. Boryna, a falu hőse, élőhalottként fekszik szótlanul ágyában, mióta
az erdész leütötte. Hanka, mint egy férfi, tartja rendben a gazdaságot és
ápolja az öreget. Ő a csendes hőse a Tél-nek,
küzd a nagy Boryna-vagyon megtartásáért, így akarja a börtönben ülő Antek
megbecsülését és szerelmét visszavívni. Jagna pedig tovább süllyed: ellenállás
nélkül lesz a bíró szeretője a falu nagy megbotránkozására.
Majd
véget ér a falu nagy megpróbáltatása, hazaengedik a férfiakat. Csak Antek jön
meg később, s mire hazaér, Boryna már halott.
Az
utolsó kötetben, a Nyár-ban ki-ki
learatja, amit vetett. Anteket hazaeresztik, s bár még egyszer felgerjed
Jagnához, ez megvetéssel utasítja el, mert már a kántor fiatal papnövendék fiát
imádja, misztikus vonzódással és érzéki szerelemmel. De Antek is érzi, hogy ő
nem a régi: most ő a falu első embere, őt a közösség újra magába zárta, amint
Jagnát kitaszítja. Miután a bíró a falu pénzét elsikkasztotta, a nép haragja
Jagna ellen fordul, kire állítólag a bíró a pénzt elköltötte. Jagna megejtő
szépsége, egyéni ízlése, már régóta szálka asszonytársai szemében, élete csupa
botrány, s a közösség most kiveti magából ezt a szörnyeteget. Kiviszik a
határba, ott megkövezik, s a nyomorult asszony megtébolyodik.
Ez
persze csak a regény vázlata; teljes képét még csak megközelítőleg sem lehet
kivonatban adni, mert az egyéni történet csak egy kisebb része annak a
nagyszerű harmóniába összeolvadó egységes történetnek, mely a természet, a falu
és az egyes emberek életét foglalja össze a négy szakaszos falfestményben.
Klasszikus
műnek mondhatjuk Reymont regényét: a klasszicitás minden igényét kielégítő alkotásnak.
Érett, tiszta népi nyelv, de főleg harmónia és kiegyenlítettség jellemzi minden
vonatkozásban. A természet csodálatos színei mindig párhuzamosan haladnak az
emberek, sőt egyének történetével: ősszel vet utolsó lángot az öregedő Boryna,
s a süvöltő szelek sejtetik, hogy az ember és a természet nagy válsága
kitörőben van. A Tél meg is hozza a
nagy családi tragédiát, és a falu élete a mélypontot éri el: a gazdag Boryna
menye a nyomorult nincstelenek sorsára jut, együtt megy velük rőzsét szedni az
erdőre borzasztó hóvihartóban, s majd ott vész a természet démoni erőinek
markában. A zsendülő tavasz meghozza a felszabadulást és az új szerelmet
Jagnának, s már előbb mondottuk, hogyan oldja meg a nyár az emberek termését és
hogyan dönti katasztrófába a nyári villanyosság zivataros légköre a
szerencsétlen Jagnát.
Klasszikus
Reymont regényének szerkesztési módja is. Minden kötete, sőt fejezete széles
nyugodt tájképpel nyílik meg, mely megadja az alaphangot, ebbe vegyülnek aztán
a disszonanciák, az egyéni bajok, melyekből a tömegmozgáson át valami hallatlan
intenzitású végjelenetbe jutunk, s ez mint zenedarabokban szokás, fortissimo
akkorddal zárja le a kötetet. Az Őszt a félelmetes parasztpatriárka
lakodalmának hejehujája zárja le, melybe belevegyül az istállóban elhagyottan
haldokló hűséges cseléd vallásos bariton-kontrapunktja. A Tél végén az erdei
csetepaté zűrzavara állítja el lélegzetünket, s csak a félholtra sújtott Boryna
és Antek végső kiegengesztelődése oldja fel moll-akkordban a tomboló káoszt. A legnagyszerűbb
finálét azonban a Tavasz utolsó napjain találjuk. ez az a hely, midőn Reymont
abba hagyva realista modorát. Szabó Dezső
modorára emlékeztető szimbolikus vízióban emeli fel előttünk az élőhalott nagy
paraszt alakját végső összerogyása előtt:
S
életének eme utolsó órájában valami különös történet: az ég szürke lett, mint a
kanavász, a hold lenyugodott, minden fényesség kialudt, s hirtelen az egész
világ vak sötétségbe fulladt, szürke zavaros mélységbe hullott. És úgy
tetszett, mintha valahol valami megfoghatatlanság támadt volna, és ez nehéz
léptekkel jár a sötétségben. A föld is reng alatta.
A
magános fák remegtek, száraz levéleső hullott susogva a kalászokra, a búza- és
fűtenger hajladozott és a remegő mezőből szelíd, szorongó, panaszos hang hallatszott:
-
Gazd’uram! gazd’uram!
Az
árpakalászok zöld szakálla rezgett a sírástól és meleg csókokat hintett fáradt
lábára.
-
Gazd’uram – siránkoztak az árpafejek elállva útját és rárázva harmatos
könnyüket. Valami madár panaszosan rikkantott. A szél zokogott a feje felett. A
köd nedves fátyollal burkolta be. De a hangok újra meg újra feltörtek,
roppantul megnőttek és mindenfelől hívták keservesen, végeszakadatlan:
-
Gazd’uram! gazd’uram!
Végre
meghallotta, körülnézett és halkan válaszolt:
-
Hát itt vagyok! Mi baj?
Hirtelen
minden elhallgatott körülötte. De mikor újra elkezdett vetni üres és
megnehezedett kezével, a föld hatalmas kórusa megszólalt:
-
Maradj! Maradj velünk! Maradj!...
Csodálkozva
megállt; úgy tetszett neki, mintha minden szembe jött volna vele; mintha a
fűszálak kúsznának, a hullámzó gabonatenger feléje folyna, a föld elgáncsolná;
mintha az egész világ felkelt volna és vele szembeszállna: rémület ülte meg a
lelkét. Kiabálni akart, de a szó nem jött ki a torkán; menekülni akart, de ereje
elhagyta, a föld megragadta a lábánál fogva, a búzaszálak befonták, a barázdák
visszahúzták, a kemény göröngyök beleakaszkodtak, a fák fenyegetően elállták az
útját, a bogáncs megszaggatta, a kövek felvérezték a lábát, a gonosz szél
hajtotta, az éjjel rossz útra vitte és mindig ez a szózat, melytől visszhangzik
ég és föld:
-
Maradj! Maradj!
Vére
megfagyott ereiben, minden elhallgatott, és ő megállt. Villámlás csapta fel a
haláltól elsötétült szemét, az ég megnyílt előtte és a vakító fényességben ott ült
az Atyaúristen kalászokból font trónusán, felé nyújtva kezét és jóságos hangon
szólva:
-
Gyere hozzám, kis emberi lélek! Gyere szegény fáradt szolga!...
Boryna
megingott, széttárta karját, mint úrfelmutatásra:
-
Köszönöm, Uram Isten! – mondotta, és arcára bukott a szentséges fenség előtt.
Összeroskadt
és meghalt az isteni kegy órájában.
- - - - - - - - - - - - -
Fölötte
már hasadozott a hajnal. Lapa hosszan, szomorúan ugatott.
*
Nem
csodálnám, ha egy nagy zeneszerző egyszer valami nagyszerű operát ír majd ebből
a szinte szimfonikus formában felépített regényből.
Klasszikus
ez a regény azért is, mert parasztjai se nem túlságosan rosszak, se nem
vértelenül ideálisak: testből és lélekből állnak, mint a többi emberek. Nemcsak
inni, verekedni és szerelmeskedni tudnak, hanem jót tenni és imádkozni is. és
milyen teljes ez a falusi galéria! Itt van a sunyi és tekintélyére sokat adó
bíró: „Én, a bíró mondom!” De a díszes
állás nem tartja vissza attól, hogy Jagnával ittas állapotban ne
szerelmeskedjék a falu szégyenére. Itt van a falusi Don Juan, aki megveti a
nőket, csak azt az egyet sem tudja újra megkapni, aki mindenkié; itt a gőgös
anya, aki mindent nagyszerűen elrendez anyagi szempontból és fiát, lányát
boldogtalanná teszi; vagy itt van a fiatal paraszt, aki lázadva tör az anyai
kényszer ellen és saját erejéből alapít új házat és családot szegény sorsú
feleségével, itt a hű szolga, aki a nagy nemzeti felkelésben is csendes hős
volt és a passzív szolgasorban mártírként él, de vadorzásban szerzett sebét eltitkolva
nyomorultan pusztul el az istálló szalmáján, a falu kamasza, az asszonyok
céltáblája, de aki mégis talál pártfogóra a hajadonok között, mert van pénze,
itt a részeges veterán harangozó, aki egyúttal állatorvos, itt a falu okos és
mindenről jól informált zsidaja, melyet mintha egy magyar faluból ültetett
volna át az író, a könnyelmű földesúr, mely mintha vérrokona volna valamelyik
könnyűvérű magyar gentrynek, stb., stb. Tejes a kép és a tarka változatosságú
alakok harmonikusan olvadnak össze a falusi élet közös menetében
*
Bár
volna nekünk is olyan szerencsénk, mint a franciáknak és akadna Reymontnak
olyan magyar fordítója, mint Franck
Schoell, aki német hadifogságában egy lengyellel együtt lefordítván pompás,
színes és ízléses francia nyelvre a nagy paraszteposzt, azóta kitűnő tudományos
munkássága mellett Reymont francia apostolává szegődött. Az ő fordítása nem a
szokványos francia fordítói munka, mely önkényesen szabdalja ki, vagy gyúrja a
francia ízlések nem megfelelő részeket: a fémjelzést maga Reymont nyomta rá a
fordításra azzal, hogy maga hozta el Amerikából a kiadónak. A magyar fordító
persze könnyebb helyzetben lesz, mint a francia, mert a magyar nyelvet gazdag
idegrendszere és a magyar parasztélet szavainak klasszikus tekintélye közelebb hozza
a lengyel író nyelvéhez, mint ahogy a lengyel és magyar kultúra rokonibb, mint
a lengyel és a francia.
Bár
minél előbb olvashatnók a magyar Parasztok-at!
(Budapest)
Eckhardt Sándor
Forrás: Széphalom, (2).
pp. 217-221. (1928)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése