A „Szerelem bolondjai”

Mindenki tudja, mi a „Szerelem bolondjai”. Jókai regénye, amelyet a kiegyezés idején írt. Szerzőjét két kitüntetés érte, az egyik, hogy Gyulai Pál úr irgalmatlanul megbírálta s a másik, hogy sajátkezűleg adhatta át az édes-bús szép koronás asszonynak, Erzsébet királynénak. Van azonban egy másik, kevésbé ismert „Szerelem bolondjai” is: egy kis szegény vendéglő a budai hegyek rejtett ölén, a Farkasvölgyben. Oh, a budai hegyek! Mikor akadnak már hivatott mesemondójukra, aki ezer éves romantikájukat aranyos iniciálékkal ékesítve szép cirádás betűkkel modern kódexben festegetné a fanyarodott szívű utókornak. A komor ormokat, a kies völgyeket, a jeles fákat, a merész kilátókat, az üdítő csorgókat, a hűvös remetebarlangokat, a szüzek fürdőjét s a szerelmi búvóhelyül szolgáló s a szívekkel együtt rég elporladt vadászlakokat… Ma lent villamos zúg, a hegyre kígyózó utakon gépkocsi pöfög s a ránk boruló levegőégben gépmadár kattog. Az Alföldet Petőfi énekelte meg, a Dunántúli romoknak Kisfaludy Sándor a regőse, a Balatonnak Endrődi Sándor meg Eötvös Károly a poétái, a Felvidék kopásnak indul színeit Mikszáth művészete aranyozta újra. Erdély bércei közül andalító, ma szívünket fájdító történetei fakadtak Jókainak. Pedig a budai hegyek Szent Gellérttől kezdve Mátyás királyon át a Kossuth Lajos rejtőzködéséig annyi történetet ontanának, hogy kitelne belőlük a magyar „Ezeregyéjszaka”. Hiszen Mátyás király sem volt ám mindig hadverő és igazságos, hanem szerelmek hőse is, kinek lovagi alakját legkevésbé sem kisebbíti, ha kemény sisak helyett virággal szegett vadászkalpag szorítja le szögfürtjeit.

Néhány éve kábultan a hivatalos ügyektől a budai vár dohos falai közül kimenekültem szellőzködni a Farkasvölgybe. A szeptemberi nap aranya ellenállhatatlan erővel csalt ki a szabad természetbe. A pihenésre áhító lélek zsákmányra éhesen repesett a megifjító benyomások meghódítása után. A völgy elején ütött-kopott tábla hirdette, hogy jó sétányira beljebb a „Szerelem bolondjai” vendéglő várja az elfáradottat. Ketten voltunk csak: a megejtő Természet s ölébe vágyó magam. Virágokkal szegélyezett erdei ösvény bizalmas meghittséggel kalauzolgatott játszi kanyarulataival a cél felé s dalos madarak énekkara egyértelmű lelkesedéssel dicsérte elhatározásomat. „Az ölnyi magasra nőtt csipkerózsa” s az „elvadultan nyíló orgonabokrok bozótja” sejttette, hogy jó helyen járok. Íme itt a kicsiny ház, „csak egy szobából és egy konyhából áll; hátul van valami faépület hozzá, ha akarják istálló is lehet. Elől a háznak messze kinyúló eresze, mely ablakát, mint fájós szemet, őrzi…” „Magános embernek, ki egy pár könyvvel háborítlanul akar félrevonulni, vagy egy pár szerelmesnek, igen szép hely az ott”. Így írja le Jókai, aki mégsem a könyvbarátnak, hanem az egy pár szerelmesnek, a „Szerelem bolondjai” hőseinek, Angyaldy Emil és Malvina asszony szerelmi idillje színhelyévé avatta a kicsiny házat. Mellette öreges arcú vendéglő, kertjében némán őrködő fenyves és terméstől terhes terebélyes diófák, alattuk asztal az egyszer ebéd elköltésére. Zene sem hiányzott: incselkedően füttyögött a rigó s mélán csellózott hozzá a gerlebúgás. A lombokon fürge pikolóként mókusok futkostak s rázták a diót a magános vendég csemegéjének. Szinte láttam a kis ház ablakán át, amint Emil és Malvina az egymás száján felezik a szamócát s enyhe szellő pergő virágszirmokként ringatta felém az elsuttogott szerelmes szavakat. Könnyű volt elhatároznom, hogy ide megint kijövök.

Évek teltek, amíg az idei május egyik langyos estéje újra kicsalt a Farkasvölgybe. Tele volt a szívem reménnyel, hogy a föléledő benyomások újra fölgyújtják bennem az öröm szelíd tüzét s majd fáradtan hazatérve a pesti tégla- és habarcspaloták közt tovább álmodhatom a Jókai regényt. Megint csak ketten voltunk. a Természet meg én. Óh a természet soha sem csal meg. A Duna szalagja most is olyan halovány zölddel tompított ezüst szegélyként csillogott arra a Csepel-sziget iránt s a Farkasvölgyön túl a Kakukkerdő s a Csillebérc a rég látott kedves ismerős hűségével integettek felém. Csak míg a múltkor a szeptemberi nap pazarolta rám aranyát, most a májusi napáldozat pasztellje hangolt az éghez. Májusi naplemente! Érzés, mit a szó nem fejezhet ki, hang, mire nincsen kotta és szín, mit ecset vissza nem adhat. Szörnyű fájdalmat okozhat a naplementnek az alkony megszületése. Az ég belekékül, zöldül, sárgul s véres felhő rongyokkal függönyözi vajúdását. Kikergetné a zsűri a tárlatról a festőt, aki ezt az égi színskálát vászonra merné rögzíteni. Szerencse, hogy az Urat hódolat illeti csak s nem bírálat! Fülemilék szerelmi hangversenye zengett a völgyben: a hím követelő stakkatójára, szemérmes ritartandóval felelt a nőcske; újabb, az udvarló szívecske erejét szinte meghaladó vágysikolyok, válaszul: az epedett párnak legátóba fúló beleegyezése. Öklömnyi ebek nagy maguk bíztában csaholva-csevegve vigyázták a szenderedni készülő háztájakat. Kakukkfű illat biztatóan lengett körül: még csak néhány forduló s ott vagy a régi helyen…

Földbe gyökerezett a lábam. Vadrózsabokor helyett szigorú drótkerítés szegeződik felém; rajta sváb helyesírással a cédula: Tillos ut! Az öreg vendéglő lerombolva, helyette józan cement melléképületek. S a kis ház, a „Szerelem bolondjai”-nak meghitt fészke modern villává alakítva. És hol a kis bohém pajtás, a fürge mókus? Helyette a gazdasszony öröme, tojással kamatozó tyúkok tollászkodnak. Csak a fenyők régiek. Hangtalanul gyászolják az elrombolt múltat. A személyes sértés haragjával fordultam vissza. De úgy kell nekem! Íme, így jár minden érzékeny lélek, mert akit valamely táj szépsége egyszer megbűvölt, oda többé soha ne térjen vissza. Ennek mindig kijózanodás a vége, mert vagy a táj vagy magunk változtunk meg. Ugyanazt ugyanott többé sohasem találjuk. A legnagyobb német költő és egy ideális asszony valamikor viharzó szenvedéllyel szerették egymást. A világ leggyöngédebb viszonyát egy olaszországi út vágta szét s innen túl a két szív ellenséges mágnesként taszította egymást. Bár később helyreállt köztük a barátság, de az csak abban az érdeklődésben tetőződött Steinné részéről, vajon Goethét szaggatják-e a csúzok s Goethe részéről meg a gasztronómiai figyelmességben, hogy Steinnének fogoly pecsenyét s gyümölcsöt küldözgetett. Az elhagyott fészek kihűl. A bokorban is, a szívben is. Aki visszatér, ne csudálkozzék, ha a régi meleget nem leli. Azoknak az Isten-bogárkáinak van igazuk, amelyek szeretnek s meghalnak. Elmúlni fájó, de csalódni gyötrelem. Amaz percig tart, emezt a bánat láncos golyójaként cipeljük magunkkal a sírig.

A gerle vigasztalóan búgott utánam, de szavát elnyomta a hangár fészkébe hazaröppenő gépmadár kattogása. A csillagok lámpácskáikkal igyekeztek a hangulatomtól elsötétült utat mutatni; de kinyílt a város szúró szeme s a villanylámpák fénye elűzte elsápadó sugaraikat. Öreg kecskék bosszúsan mekegtek szakállukba. Pásztorgyerek görönggyel górálta őket. Itt kell hagyni a legelő-vacsora legízesebb falatjait. Haza kell térni, mert a mai napra gyűjtögetett tejadag idejére házhoz szállítandó. Megdöbbentő pontosság és rend az egész vonalon. A rideg valótól belül dideregve szaporáztam lépteimet. Csak ki, ki innen mielőbb! A fordulónál jámbor csacsi legelgette az útszél virágos szegélyét. Egyszer csak rekedt trombitálással s vékonyra hasított vonítással tört bele az elhunyó est csöndjébe. Kordét vonó, hazabaktató párját üdvözölte. Milyen egyoldalúak is vagyunk a szépség megítélésében! Mi szörnyülködve halljuk a fülsértő ordítást, míg ez csacsi viszonylatban a legodaadóbb szerelemtől hangolt édes melódia. Annak kellett lenni, mert a csacsi hölgy gyönyörittasan hegyezgette s legyezgette a fülét. És ez megvigasztalt. A „Szerelem bolondjai” kijózanodhattak, de a csacsik még mindig szeretnek. szerencsére ezek vannak többségben a világon.

(Szeged)

Szalay József

Forrás: Széphalom, (1). pp. 235-237. (1927)