Megtépett
országnak árva, apró népe,
Ím
eljött a hősök lelke közelébe.
Magyar
virágokból koszorút kötöttünk,
Dicsőség
szobrához áldozáshoz jöttünk.
Emlékezni
jöttünk tiszta imádsággal,
Bánatos
fenyővel, harmatos virággal.
Virág
illatába temettük a lelkünk:
Ez
a mi hófehér imádságos kertünk,
Ez
ami jövendőnk háromszínű bokra,
Ez
a mi reményünk mindig él szobra,
Ez
az áldozásunk hősök emlékére,
ez
a mi szívünknek esküt-zúgó vére.
Virágok
színében szívünk szava csendül,
Kis
magyarok szíve áldást kér a mennybül,
A
sírhantra áldást, a szívekbe lángot
S
örökké vezérlő Magyar Miatyánkot,
Hogy
tanuljunk s tudjunk ősi földért halni,
Szép
hazánkért, ha kell, életet is adni.
Árvaság
sírjánál felnézünk az égre,
Tűnő
ezredévnek örök mécsesére,
S
a névtelen hősök dicső lelke-fényét
Ott
látjuk csillogni, mint Hazánk reményét…
Ó,
névtelen hősök, vértanú-királyok,
Névtelen
nevetek áldott legyen, áldott!
Forrás: Gyakorlati pedagógia 10-12.
sz.1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése