Barbarits Lajos: Dalol az ember

Mikor a mindenség elsőt álmodott,

mikor a legelső hajnal szerteszórta

színeit a csodára ébredt egek alján,

mikor lett, ami van, ami él azóta –

ezerfelé repült kacagásból,

sohase érzett vágyak ébredésén:

akkor született meg a dal

s a nagy Mindenen végig ujjongott a nóta.

A dal: az Élet sok-sok szép meséje,

szelek szárnyán szület mindig újra,

futó patakok habja csacsogta,

háborgó tengerek ölén,

susogó lomb közt, fészek alján,

csendről álmodó nagy éjszakákon,

mindig-mindig új nóta támadt

és bearanyozta, végigsírta, kacagta

minden útját az egész világnak.

Mikor az ember sírt

és fájt, mert a falat kenyér lett az úr,

és elvette azt is, elirigyelte a sorsa –

pacsirta hangján, tücsök muzsikáján

akkor is dalolt az ég, a kék azúr

s a síró ember szívében halkan,

ezerhúrú kis aranyhegedűn

mosolyra derült az örök bálvány:

a gond, a jaj, az átkos Élet.

Dalolt az ember – Ezerfelé szórta a könnyet.

És mikor az első csók született,

mikor az első csillag lehullott,

mikor az első gyermekkacagás

gügyögőn, halkan a csendbe múlott

mikor az ember először leborult,

mert felkelt a nap és zengett az erdő –

akkor...

pacsirtadaltól, tücsök-muzsikától,

virágok kelyhén kacagva fürdő,

harmatcseppen táncot lejtő

ezernyi-ezer napsugártól

- akkor tanulta az ember az igazi dalt.

Az idők minden útját vele rótta

Ott volt a bölcsője felett

és végig az életén: a nóta.

Dalba szökött az első bohó ispiláng,

dal szárnyán imádság szállt az égre –

dal melengette a szerelmet, csókot,

dalban esküdött a Haza szent nevére.

Temploma küszöbén, harcai mezején,

virágos nászán, álmai útján

a ravataláig elkísérte.

A dal... a dal a szebbik életünk,

tündérvilág, hol még a Lélek a király.

A dal... a dal a legnagyobb titok,

altat, korbácsol, simogat, ébreszt,

az oltáránál minden perc megáll,

hogy testvér legyen egy pillanatra

a szürke, robotos élet,

meg a fáradt jobbágy: az ember

és lásson nagyot és akarjon szépet

és keressen gyöngyöt, kincset-érőt,

amit kósza dalok mélyére rejtett

minden szép örök uzsorása: a lélek.

Így éli a dal az ember életét.

Így osztja meg, ami szép, ami fáj.

Vele borul térdre, vele sír, vele táncol

és minden csodáért száz újat kínál.

Ha hiszünk, felemel az égig,

ha sírunk, sír velünk

és visszajár emlékekért,

ha emlékezünk.

Mint vadvirág nyílik utak mentén,

bármerre járunk, találkozunk vele.

Ha várunk valakit, álmot hoz elénk.

És mikor csördül a bilincs

és ökölbe szorul millió magyar keze,

dallal indulunk el akkor is.

A délibáb hazája megremeg

és visszaüzen a Kárpátok bérce,

hogy vajúdnak már az új évezredek.

Az ajkunkon nóta harsan,

A szívünkben kigyullad a régi tűz.

Megdobban a föld...

titkot súg az erdő,

Duna-Tisza völgyén visszhangzik a dal:

„Hív... vár a régi határ

és minden nótát visszavár.

Mert él még... él...

hisz dalol a magyar.”

Grabant István: Útszéli kereszt

Csendes nyári est van. Országúton megyek.

Messze az ég alján úsznak a fellegek

Ezernyi holdsugár, mint ezüstfa lombja,

Ráhajol ragyogva a jegenyés útra.

Az útszéli fák közt egy kőkereszt látszik,

Rajta a holdsugár ingerkedve játszik.

Gallyak eltakarják, repkény is benőtte,

Összekulcsolt kézzel megállok előtte.

Két térdre roskadok, fáradtan, leverten,

Imába merülve csak nézem szüntelen.

És szomorú lelkem ezernyi bánatát,

Megtépett szívemnek keserű fájdalmát

Némán összefonom kicsi bokrétába

És leteszem, oda az ódon urnába.

Nem tudom, égett-e benne mostanába’

Csendben pislákoló olajmécses lángja?

Amíg így térdelek némán és egyedül

És a jegenyéken esti szél hegedül,

Mint egy csodálatos szent varázsütésre

Szegény megtépázott, fájó, bús szívembe’

Bíztató himnuszos énekek buzognak,

Szép reménysugarak fénylőn felragyognak...

És indulok tovább, bátran a világba,

Kinyílt szívemben a remény szent virága.

Bíró Pál: Nyár végén

Forrás: http://www.orszagalbum.hu/sargul-a-tolgyfa-levele_p_48533

Sárgul a lomb. Bágyadt napsugár hull

A virágok hervatag kelyhére, -

Miként bucsuzó, szerelmes ifju,

Bútól halvány lánykája keblére:

(S míg bucsuznak szótlanul, aközben

Harmatköny gyöngye ragyog, szemökben.)

Csöndes a táj. Lomha felhők úsznak

- Száz alakba öltözvén – az égen.

Valami láthatlan szellem, mintha

Gyér fátyolt szőtt volna át a légen.

Minden hallgat... és e hallgatásban:

Fájdalom s kimondhatlan varázs van!

Hol nem régen még a pitypalaty szólt:

Letarolva éke a mezőknek;

A réteken – virág helyett – kóró

A zörgő haraszt válták fel a zöldet.

Kalásztenger helyén sárga tarló:

Pusztává tett mindent kasza, sarló!

Nem hallszik bús szava a kakuknak;

Pajzán gyermek nem felesel vele.

Illat s dal helyett a lég szanaszét

Hosszu pókhálószálakkal van tele.

A szorgalmas méh is belefárad:

Mézet szivni míg virágra szállhat!

A fülmilét sem hallani többé;

Nem csattog már... minek is dalolna!

A pacsirta elnémult... egy hang nincs,

Mire a sziv érzőn feldobogna!

Készül hosszu utjára a fecske:

Csoportokba gyülvén nagy fecsegve.

Amott – egy közeli erdőségnek –

Csapatonként vadgalambok szállnak:

Tanyájukra megpihenni térnek;

Künn a tarlón, a mezőkön jártak.

Most lövés hallszik; s rá, valamennyi

Fölriad... nem tudva: merre menni?

Távolabb – szélén a láthatárnak –

Csókák, hollók s varjak serge károg;

Majd fönn, majd lenn – felhőt képzelőleg –

Éktelen lármát csapván kóvályog.

Egyszerre, több csapatra szétválnak,

S a tengeri földeken megszállnak.

Pásztorfiuk vad kiabálása

Lakmározásukból fölzavarja,

S nagy zúgással szárnyra kerekednek,

Egy részük erre, a más amarra;

Mig néhánya, harcias zajt ütve:

Rátámad egy egerésző ölyvre.

Itt-amott, hol az országut látszik:

Sebes forgószél indul, kavargván;

Az úti port s száraz falevelet

Vad szeszélylyel messze fölsodorván.

S én gondolom, amint végig nézem:

Mért nem visz el engem is?... miért nem?...

(Forrás: Udvarhelyi Híradó 1877. 40. szám)

Jeszenyin, Szergej: Hol vagy, ház?

Hol vagy, ház, öreg szülém,

állsz-e még a domb tövén?

Kék virágom hol lobog?

Ragyogsz-e még, szűzhomok?

Hol vagy, ház, öreg szülém?

Kakasok rézkürtje zeng,

parton egy pásztor mereng.

Fényporos a víztükör,

benne csillag tündököl.

Kakasok rézkürtje zeng.

Szárnyas malom az idő,

ezüst ingát lendítő.

Hold az inga, földre száll,

rozsra perc-esőt szitál.

Szárnyas malom az idő.

Gyorsnyilú eső szakad,

elsöpörte házamat,

rongyolt kék szirom lobog,

feldúlva a szűzhomok.

Gyorsnyilú eső szakad.

(Ford.: Rab Zsuzsa)

Pierre Emmanuel: I. A budapesti mosoly

A szavakat, mikért meghaltok,

a gyilkos megkaparintja.

Az ő nevükben ölnek,

- a ti nevetekben.

Lám a fecsegők

a szót vetik sárba.

Hóhér hangja száll ma,

csenddel fojtsd el őt.

Igaz, ige nyomán

torz visszhang ne keljen,

minden szó rekedjen

az árulók torkán,

a lég legyen ólom,

ajkukra hegedjen,

szurkot lélegezzen

tűzmellhártya, s forrjon.

Bőrükbe varrva:

hazugság-bugyrok,

torkuk a szók tiltott

jelentése marja.

A szavak igaz, szép

értelme lázadjon,

egy néppé dagadjon,

rázza puszta öklét!

Kínban megdagadt

ereiket nézzed!

- Az izmukba mélyedt

lánc nem cáfolat.

Ez könny célbavett

millió igéje...

Golyó éri? Vére

szül új életet.

- Ki lőttél, olvasni

tudsz-e, idegen?

Saját szabadságod

ölöd a helyen.

Kérgeskezű asszony,

Szabadság, anyjának

vall az is, ki drága

szívedbe vasat nyom.

Tűzzel szemben, járj csak csendben,

többet szó se mondana,

mint a könnyes Budapesten

elhullt fiúk mosolya.

(Ford.: Nyéki Lajos)

Esopusnak életi kezdetik revideden

Esopus nemzetsége és eredeti támadott phrygiabeli tartománba, Amoriom neví várasból, ki az ő rendi szerint nem igen jeles ember, hanem szolga és rab vala. De az rabság az ő bölcs és szabad elméjét nem teheté rabbá, hanem mind végiglen az bölcseségnek szabadásgába marada meg. Es vala nem csak rab, de még az ő idejébe való emberek között mindennél rútabb és termeti szerint undokb. Mert neki feje csúcsos vala, orra lapos, nyaka rövid, ajakai szertetlen nagyok, fekete, törpe, hasa nagy, ő maga görbe, és mely leg nagyobb fogyatkozás vala benne, akadozva szóló és rekedezve, úgy annyira, hogy mindenitt méltán való rabnak mondhatták, de, noha testi állapatja szerint rut és éktelen, azért elméjeszerint gyors és okos, és csodálatos mindennemí okos tréfa beszédnek meg találására.

Azért ezt ez undok embert az ő ura el ki kildé mezejébe, hogy kapálna és munkálódnék, holott az munkát nagy gyorsan fogja vala.

Es mikoron egyszer egy néminemí kertész ember az ő urának figét hozott volna ajándékon, adá azt az úr egy házi dolgosának, hogy haza vinné és helyére tenné, de az dolgos tanácsot tarta más szolga társával, hogy ők az figét meg ennék, és annak utána Esopusra fognák, hogy ő lopta volna el, és meg ötte volna.

Alphonse Daunet: Cornille mester titka

Mamai Francet, az öreg sípos, aki időnként eljön hozzám esti beszélgetésre, forró bor mellett mesélt tegnap este egy kis falusi drámát, amelynek egy malom volt a tanúja, vagy húsz évvel ezelőtt. Az egyszerű ember elbeszélése szívembe fogózott, s most megpróbálom elmondani, úgy, amint hallottam.

... A mi vidékünk, jó uram, - mondta a vén sípos – nem volt mindig ilyen kihalt és daltalan, mint ma. Régen nagyban folyt itt az őrlés és tíz mérföldnyi környékről idehozták a majorosok a gabonájukat... A halmokon, a falu körül, szélmalmok ágaskodtak. Jobbra is, balra is csak vitorlákat láttunk, amint kergette őket a fenyveseken átvágtató északnyugati szél; az uton zsákokkal megrakott csacsik serege térült-fordult; és gyönyörűség volt egész héten át hallgatni a dombon az ostorpattogást, a vitorlasuhogást, a molnárlegények: Gyi-hó-ját!... Vasárnaponként csapatostul mentünk a malmokhoz. A molnárnék, csipkézett vállkendőjükkel, arany keresztjükkel szépek voltak, mint a királynők. Én vittem a sípomat, korom éjszakáig táncolták mellette a farandolet. Ezek a malmok ott, látja? – megvidámították és felgazdagították vidékünket.

Szerencsétlenségünkre, a párisi franciáknak az a gondolatuk támadt, hogy gőzmalmot építenek a tarasconi országúton. Minden tetszik, ami új! Az emberek rászoktak, hogy a gőzmalmokba viszik gabonájukat s a szegény szélmalmok munka nélkül maradtak. Egy darabig még próbáltak birkózni, de a gőz volt az erősebb s óh, jaj! egyiknek a másik után kellett bezárni... Nem jöttek többé a csacsik... A szép molnárnék eladták aranykeresztjüket... Vége volt a farandolenak!... Hiába fújt az északnyugati szél, nem moccantak a vitorlák... Aztán egy napon a község sorra lebontatta ezeket a rokkant épületeket s helyükön venyigét és olajfát ültetett.

Bakkay Béla: A kis postáskisasszony

Biai-Föglein István (1905-1974): Postáslány

Forrás: www.pinteraukcioshaz.hu/postaslany

Alit tíz s néhány éves még,

Nincsen játéka már,

Kora reggel és délután

A – hivatalba jár.

Ragaszt és mér az asztalán,

Kezén jár száz csomag,

És mindegyiken az írást

Kutatja hallgatag.

Ruha van ebben. Abba meg

Cukorkát küldenek.

- Be jó is annak, akinek

Szánták az emberek!

Lelkét ilyen s más gondolat

Repesve járja át,

Miközben újra jönnek, és

Megverik ablakát.

Kicsiny dobozt hoznak s ezen

Jegygyűrű szócska áll.

Olvassa, nézi, nézi és a

Sóhaja messze száll...

V. - Számomra ismeretlen szerző: Pusztaszer

Forrás: www.post-card.hu

Vándor! megállj; – tedd le kissé botod.

Nem érzed-e szived miként dobog?…

A lélek itt sír nevet és örül,

Őseinknek szelleme leng körül.

Melly elterül előttünk a határ, –

Hol a szellő nyögve és sirva jár,

Szent emlékek imádandó helye

Pusztaszer a neve.

Itt jártak ők, honszerző őseink; –

Kicsordulnak nevökre könyeink.

Nagy munka volt, melyet itt végeze

Árpád erős honalkotó keze.

– Futott Zalán, s vértől pirosla még

A harczmezőn Alpár felett az ég:

Midőn a hős s diadalmas hada,

     Ide gyültek vala.

A hét törzsök, a nemzet hét feje,

Törvényt szabni gyülekeztek ide.

Melly a rónán magaslik hét halom,

A hét törzsök foglalt helyet azon;

S mig Árpádból a törvény lelke szólt:

Eskü gyanánt a hat hős vére folyt –

Hogy mit hoztak szabadon és önként,

     Tisztelik a törvényt.

– ,Melly fajotok vérén szereztetett

Szent örökül hagyom e hont nektek.‘ –

Szólott Árpád – s merre csillag látszik,

Karpatoktól Bolgár-Fehérvárig, –

Zengett a kürt, Lehelnek kürt szava,

Hirdetni hogy kiküzdve a haza. –

S mig Árpádnak egy unokája lesz:

     Árpád hazája ez.

,Hazátok van, szép gazdag és dicső,

Ámde jöhet, s fog jőni kor s idő:

Midőn a nép, melly e földön marad,

Visszavonó pártérdekre szakad, –

S felzúduland majd akkor ellene,

Ellenségi végetlen serege, –

Midőn ez ajk, már akkor nem leszen:

     Ki lesz akkor jelen?‘…

Ekként beszélt népéhez az atya,

Jósszemekkel a ki látott vala.

S szemeikben könyekkel hallgaták

Hős atyjukat a hős fiak s apák;

Figyelt reá s szavára föld s az ég

S népén végig tekintve szóla még; –

– ,Ki lesz jelen?!… én látok egy kezet

     Ott a felhők felett. ‘ –

Ki irányt ad a nyilnak röptiben,

Hatalmas úr szárazon és vizen,

A ki útat mutatott és határt, –

Ki bújdosó népével vele járt,

És elhozá sok küzdés közt ide,

Abban legyen bizalma és hite,

Árpád vagy a magyarok Istene,

     Te léssz akkor vele!‘ –

Végzé a szót és megérték szavát,

Tengermoraj éltette a hazát, –

S az Isten ki magyarrá kenetett

Mai nap is, viseli e nevet.

És él a nép melly ezredéven át

Kiválasztott saját Istent imád;

Láthatlan, de feletted függ a kar,

     Imádkozzál magyar!

Vasárnapi Ujság 1856. november 23-án (47. szám.)

Számomra ismeretlen szerző: A ravasz vizsla

- Pusztakamarási vadásztörténet -

Feri bácsi friss hajnalban

Kiballagott a mezőre –

Süldőnyulat hozott haza,

Jó pecsenye lesz belőle.

Jancsinak is kedve szottyant

Ettől a nyúlvadászatra,

Addig kérte Feri bácsit,

Míg a puskát vállra kapta.

Már a mezőt áthaladta,

Odaért az erdőszélre,

Fák és bokrok hűvös árnya

Hívogatta pihenésre.

Le is dőlt hát és legalább

Álmában lőtt nyulat, sokat –

Oh, be rossz a fölébredés,

Lepuffantja az álmokat.

Szomorúan ébred Jancsi,

Nyúl nélkül hogy’ menjen haza?

Kineveti és egy hétig

Csúfolja majd a kis Kata.

Egyszerre csak... mi, mi, mi, mi,

Mi mozog ott a bokorban?

Füttyent egyet a vizslának:

Hozzon neki nyulat onnan.

Vizsla ugrik, nyúl is ugrik,

Ámde a másik oldalon,

Puska dörren és felsóhajt

Jancsi: „Ezt már meg nem kapom”.

Elment biz’ az, a vizsla is

Szégyenkezve elsompolyog, -

Jancsinak kell vigasztalni,

Bántja nagyon ez a dolog.

„Kedves vizslám, sohse búsulj,

Feri bácsi lőtt már egyet,

Ottan lóg már a kamrában,

de máskor majd te se engedd!”

Ránézett a ravasz vizsla

S mintha mondta volna szája:

„Te meg, Jancsi, ügyesebben

Küldd a golyót majd utána!”

Elindultak aztán búsan,-

Ám egyszerre csak elszaladt

A vizsla úgy, mintha űzné

Valami okos gondolat.

S mire Jancsi a házhoz ért,

Nyúllal állt a kapu előtt:

Kilopta a kamrából azt,

Mit reggel Feri bácsi lőtt.

Lanost: Dal a kiskabátos úrról

Midőn már, - ott ahol lehullt, -

- Im elolvadt a hó

S az erdőnek is felderül

A park utja, - ha jó:

Virágárus leányka áll

A gesztenyés helyére

S az apróhirdetés szerint

Sok urnak forr a vére;

Akkor kivégez téli jour

Az első kis kabátos ur!

Midőn reád, derüs tavasz

Szivünk epedve vár,

S a marchande modes, a nőszabó

Kezét dörzsölve jár.

Ő egymagába hoz tavaszt,

A példaszó dacára,

A fecskeségnek tudja bár,

Hogy nátha lesz az ára,

S kivégez téged téli jour

Az első kis kabátos ur!

Ilyen rövidkabátos ur

Tavasszal van nem egy.

S hogy nap süt-e, vagy hó esik.

Az neki egyre megy;

A Piac-utcát át habár

A tél szellője lengi,

A fő, hogy kiskabáttal őt

Meg ne előzze senki!

Te ellened tör téli jour

Az első kiskabátos ur!

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 16. szám, 1912.ápr.14.)

Tompa Mihály: Halottak emlékezete

Hull a levél…! a tarlott őszi tájak

Szebb napjaikra nézni intenek;

Szeretetben kik vélünk egy valának:

Feledjük-e, midőn már nincsenek?!

     Jertek, jertek! s hulló lomb közepette

     Üljük meg a bus emlékünnepet!

Ugy elmerül szivünk a földiekben…!

Hü lenni a méltó búhoz nem ért;

Oh, a fátyol mi könnyen hátra-lebben,

Mellyet köténk az elvesztettekért!

     Hogy sirjokon mécs, szemünkben köny ég:

     Legyen ez a nap az övék… övék…!

Mienk is ez! emlékben, fájdalomban

Ugyan mienk, kik élvén hányatunk!

– Csak addig zug a lomb, mig a galyon van, –

A holtaknál nincs a mi bánatunk!

     De jól van igy…! a búban, könyeken:

     Kiért bú s köny van, nekünk megjelen.

Itt a szülő, hű karjai kitárvák,

A szeretett férj haza látogat;

Ne sirjatok szegény rongyfedte árvák!

Ijfu özvegy vetkezd le gyászodat!

     Kis magzatim! hát visszatértetek…?

     Oh mint vérzett, fájt szivem értetek!

A hős ifju koszoruval, sebekkel,

A testhalomból délczegen kilép;

Jön a testvér, barát s a mátka; felkel

Ki elveszett s nem tudni hol? mikép?

     Meghalni a sors a kit hova vitt:

     Föld és tenger kiadja holtait.

Körülfognak vigasztaló beszéddel:

A czél, az ut mind egymáshoz vezet!

Nem foszlik még az ábránd rajza széllyel

S erős hit ver szivünkben gyökeret.

     Mint a virág kelyhébe’ titkosan,

     Illat s szirom közt a gyümölcs fogan.

S enyhül a bú, – szivünk nem nyomja kétség,

Mi jól értünk az elhunytak felől!

Az örömért, melly vélök érte végét:

Örökségünk remény, remény te lől!

     A téli napnak – távol szertelen –

     Melege megfogy, tündöklése nem!

A hűségnek nem veszhet el jutalma,

S szivnek, kit a sors össze-vissza zúz;

Pálmánkért a hit menny felé utalva:

Nem lenne csak sirunkig kalauz?!

     A vágy jobbat lel, mert jobbat keres,

     Még ez a köny is szeb létért kezes!

Pihenjetek hát hivek, jók, szerettek!

S kiknek a föld keservvel fizete;

Hull a levél… de az emlékezetnek

Örökzölden mosolyog ligete!

     Hull a levél…! alvó félben az élet…!

     Boldog, boldog: ki tudja, még se félhet!

     S a halál és pusztulás közepett:

     Uj életnek szentelhet ünnepet…!

Vasárnapi Ujság 1856. november 2-án (44. szám.)