(A mohácsi vész után)
Visszajött a vén hegedős,
Visszahozta hegedőjét:
A harcoknak viharában
Megnémult hű szeretőjét.
Szíve s hegedője
Mint két édes-testvér
Jól összehangoztak,
Szebb jövendőt festvén.
Hegedőjén a húr szakadt,
Szívén meg a remény, a vágy
Mely ezelőtt tüzelt, gyötört,
Most dermedt nyugalomban hágy.
Sok seb ég homlokán
Szívén több gyász emlék:
Sebeivel együtt
Vérző, - de vérzőbb még!
A végső döntő csatából
Jött most issza, - s hol látott:
Születni hős dicsőséget,
S meghalni egy hős országot?
És látta elveszni
A nemzet virágát:
Ott a haza s
itthon
Házi boldogságát.
Sürün jönnek a régi jó
Ismerősök a faluból,
Kérve kérik a leányok:
„Ünnep van ma, a harang szól.
Vegye elő, vegye,
A hegedő módját:
S húzza el a legszebb
A legrégibb nótát.”
- De feleli szomorúan:
Nem úgy van már mint volt régen!
Más szemmel nézünk egymásra
Mindenfelé e vidéken!
Nem dal kell most, hanem
Könnypatak, sóhajtás;
Oly szomorú beszéd,
Mint a felhőzúgás.
- De a lyányok egyre kérik:
Hogy dal a bú gyógyítója,
Lágy pólya a fájó sebre,
S a síró szem borítója.
Hazánk sebeit is
A sok szép, jó nóta
Gyógyítja, hegeszti,
Százesztendők óta…!
- Hogy daloljak, mikor szívem
Széttépte már a fájdalom:
Se virága, se levele,
Már csak a gyökere vagyon.
Már énnekem még a
Kutya sem úgy ugat:
Fickándozva kisért,
S most morogva fogad.
Amikor elmentem piros,
Rózsapiros volt orcátok;
Most meg halavány, fogyó-hold,
Hervasztja egy közös átok.
A kővévált búban,
Régi hangjaival,
Egészen megtörik,
Elvesz, elhal a dal.
- Semmi! semmi! csak daloljon!
Mi mosolyogva hallgatunk:
Kedvünk szép csillagos alkony,
Halvány szivárványok vagyunk.
Régi nótád gyujtson
Ez alkonyra napfényt;
Ez fessen arcunkra
Piros rózsát, - reményt!
- Mindhiába! az az élet
Mely egykor hegedőmön szólt:
Szép halott lőn, s kis hegedőm
Immár néma, hideg sírbolt.
A húr szét van tépve,
A dal meg van halva,
A remény szakadva,
A szív meghasadva!
Forrás: Hölgyfutár 8. évf. 19. sz. 1857.jan. 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése