Majd én mesélek teneked,
Édes kis beteg gyermekem,
Hogy mint termett a gyöngyvirág
Először a rengetegen.
Majd én mesélek teneked,
Csak hajtsd vállamra fejedet,
Az éj igy jobban elmulik
S a nappal enyhet ád neked.
Volt - volt egyszer egy vén király,
S annak egy szép kis gyermeke,
Mint arcza bájjal, szive oly
Sok, sok érzéssel volt tele.
A király lánya egy szegény
Ifju apródot szeretett...
- Oh istenem! oh istenem!
Csak te ne lennél oly beteg.
A király erről nem tudott,
És szólt hozzá egy reggelen:
Hatalmas ur esd kezedért,
Férjhez mégy hozzá gyermekem.
A lány nem szólott, s a király
Azt hitte: ez jó felelet...
- Igy édesem, add, add ide
Kezembe kicsi kezedet.
De a királylány bánkódott,
S egy nagy köny égett szemiben;
Az apród látta a könyüt,
S ki nem is remélt, - már hiszen!
Oh az apródnak szive is
Titokban értte dobogott...
- Mi jó nekem, mi jó nekem,
Hogy ajkad kissé mosolyog.
S eljött az eskü ideje,
Eljött a gazdag vőlegény,
És gyémánt-rózsákat hozott,
Hogy viselje ő majd fején.
De a ki hordja azokat,
A szép menyasszonyt nem lelé!...
- Hisz nem is tarthat ez soká,
Hisz te már annyit szenvedél!
A király indulatra gyult,
Szégyen s haragtól egyaránt...
"Lánczon hozzátok vissza őt,
A hálátlan, a rosz leányt."
De a szolgáknak ezrei
Haszontalanul keresék...
- Tán elaludnál édesem?
Vagy folytassam még e mesét?
Hát hol is, hol is hagytam el...
A király lányát nem lelék,
És szomorú lett a király,
A mily haragos volt elébb,
És monda: a ki megleli,
Koronámmal neki adom...
- Nézd, nézd, a hajnal közeleg,
Már piroslik az ablakon.
Királylányt sokan keresék,
De mint az apród, senki ugy,
Az éjt is nappallá teszi,
És bokorba, tövisbe fut.
Már csügged... csügged... s ime most
A kedves nyomát megleli...
- Gondolnád-e, mi volt a nyom?
A királyleány könyei.
Minő a rejtett köny vala
A királyleány szemiben,
Az apród oly virágokat
Látott az erdő széliben.
A királylány könyeiből
Fehér gyöngyvirág fakadott;
A merre csak ment, sirt szegény,
És igy maradt a nyoma ott.
A fáradt apród erre már
Sokkal könnyebben boldogult,
Csak ment a gyöngyvirág után,
Mig végre elveszett az ut.
S barlangba' lelte kedvesét,
Szegényke ott élt gyökeren...
- Oh mosolyogj, oh mosolyogj,
Édes kis beteg gyermekem!
Volt aztán öröm annyi, hogy!...
Hát mikor haza értenek!
A király megtartá szavát,
Az apród lánya férje lett.
És most is élnek boldogul,
Ha ugyan meg nem haltanak...
- Hisz már egészen földerült
A szemed, arczod, ajakad!
Oh eljön már a gyógyulás,
Oh hidd, közel van, eljön az,
A te halvány arczodra is
Rózsákat hoz majd a tavasz...
És akkor majd künn a gyepen
Zöld fák alatt mesél neked,
Ki tél-tavaszban egyiránt,
S örökké csak téged szeret!
Forrás: Hölgyfutár 8. évf. 25. sz. 1857.jan. 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése