Felejts el engem!... mert nekünk már
Jobb lesz egymástól elválni,
S emlékeit a múlt időknek
Egy mély, sötét sírba zárni.
Nehéz követ tegyünk e sírra.
A múlt idők szenvedése
Legyen ez a súlyos, nehéz kő…
Melyre nevünk legen vésve.
De azért más ne tudjon arról
Hogy mi szenvedtünk valaha:
Hogy lelkünknek ábránd, s valóság
Csak rejtett gyötrelem vala.
Szerelmünkről ne tudjon senki…
Mert a világ kinevetne,
Hogy oly balgák valánk – és annyit
Szenvedtünk egymást szeretve.
Gúnyos hangon suttogna rólunk
A kétszinű, hazug világ:
Szemünkben szánna, míg megettünk
Kacagna minden, - aki lát.
Hátunk megett fejünkre dobná
Sújtó kövét a rágalom:
S ksirétene minket nyomunkban
A gúny és sértő szánalom…
Ne tudja hát azt senki, senki…
Hogy te engem úgy szerettél:
Elég ha én titokban olykor
Leborúlok majd nevednél!
De azért csak felejtsük egymást,
Tépjünk szét minden kötelet…
Óh hidd el, hogy „a
lemondásban
Van valami nagy
szeretet!”
Forrás: Hölgyfutár 8. évf. 10. sz. 1857.jan. 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése