Csöndes őszi este borong a vidéken,
Imádságra szólnak a távol harangok,
Vagyok pusztaságon, kelnek körülöttem
Lelket andalító szép furolyahangok.
Szépen furolyázik a szerelmes pásztor,
Olyan szívhez szóló mindenik nótája;
Olyan szívhez szóló, oly ábrándos, hogy csak,
A tüzes szerelem taníthatta rája.
Mert hisz a szerelem szól most is belőle,
Nem is fújja ő azt, s csak epedő vágya
Teremti a hangot, mit mély sóhajtással
belé belé lehel a kis furolyába. - -
Sohajts, óh sohajts hát, s ringasd el a lelkem:
Hogy legyen még egyszer édes szendergése…
Melyben a szerelmet összes gyönyörével
- Boldogan csalódva – újra visszaélje. - -
… Távol a mezőség sötétlő halomján,
Hol a pusztaságnak erdő szakít véget –
Szép pásztortűz csillog; - megyek, oda megyek
Hallgatni szerelmes tündéri meséket.
El el mesél nekem ott egy öreg ember,
Vagy nem is mesél, de elrongyolt lapokból
- Mely nem más, mint saját életének könyve –
Olvasgat, olvasgat boldogabb napokról.
Oh ez öreg ember régi ismerősöm,
Sokszor megfordultam egykor kis tanyáján,
Sokat elbeszélt már egyszer másszor nékem,
De még panaszos hang nem jött ki a száján.
A boldogság és ő laknak egy kunyhóban…
Az én fájdalmimmal tele van a világ,
Bú s kétségbeesés réme üldöz engem…
Őt a megnyugovás karjai ringatják. –
Szivesen cserélnék sorsot ez öreggel –
Nehány ősz hajszálért fényes fürtöt adva…
Ő már nem sokára kiköti sajkáját,
S én még meddig leszek az életnek rabja?! -
Forrás: Hölgyfutár 8. évf. 26. sz. 1857. febr. 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése