I.
Hogyha én azt szavakba önthetném
Mi szivem legmélyén áradoz;
Hogyha méltán s hiven lefesthetném
Mi lelkemben vizárként haboz:
E papirnak gyászolni kellene,
S e betükön könyü tündöklene.
Oh tudnék én mondani sok szépet,
Előszedvén mind emlékeim,
Csakhogy a szép elszokott hervadni,
Igy hervadtak el örömeim.
A mi nincs, az már nem boldogit
Hagyjuk pihenni s múlt álmait.
Különben is azt gondolom olykor:
Tán az élet álom, képzelet,
És keblem is úgy dobog mint egykor,
S mindig várom, hogy felébredek.
Nézem az ajtót, s várom hogy belép,
S hallom beszédét, úgy miként elébb.
Úgy tetszik mintha mellettem volna,
S csak a szomszéd szobát őrzené,
Úgy tetszik mintha nyájasan szólna,
S mit én érzek, ő is érzené.
Várom, hogy majd virágot hoz nekem,
Mit hajnal előtt szedett a hegyen.
S ha fölébreszt a rideg valóság,
S éreznem kell hogy magam vagyok:
Lelkem mint az árva ág lehajlik
S megnyugodni sehogy sem tudok.
Miért kelle őt elveszitenem?
Csak ezt dobogja szivem szüntelen.
Mert a mint ő engemet megértett,
Úgy többé más nem fog érteni;
S a mit lelkem benne elveszitett,
Nem lehet, hogy másban nyerje ki.
Mi most vigasztal, szép e messze fény,
Vagy tán csak álom, életem egyén. - -
II.
Szerettem a fehér ruhát,
És keblemen a szép rózsát;
Szerettem a kék szalagot,
És a fehér gyöngyvirágot.
Gyászossá vált fehér ruhám,
S lehullt rólam piros rózsám:
Kék szalagom fekete lett,
A gyöngyvirág elfeledett.
Piros hajnal helyén köd ül,
Keblembe a sok bú meggyül
A ködből tán eső támad,
S szemeimből könyü árad.
Soká fog-e ez igy menni,
Kell-e a bút ismételni?
Lehet-e még reménylenem:
Felderül é még életem?
III.
Azelőtt ha a szabadban sétáltam,
Minden bokron csak a virágot láttam:
S most, ha megyek ligetek és kertekbe,
Mindig csak az árnyék ötlik szemembe.
Ha az égre fölnéztem én ezelőtt,
Sugárt láttam, gyönyörüen reszketőt:
Most szemem az égen is csak felhőt lát,
Sötét borút, csillagtalan éjszakát.
Azelőtt ha benéztem a folyamba,
Egy mosolygó, egy vidám arc volt abba,
Most, ha lepillantok a víz mélyére,
Halvány arcom lebeg annak szinére.
És a folyam a mely mindent visszaád,
Mit körülvesz anyi tarka sok virág –
Hullámzással emeli fel lágy keblét,
Mintha e változáson megütköznék.
Forrás: Hölgyfutár 8. évf. 1. sz. 1857. jan. 2. péntek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése