Oh nézd, hova lettek a fákrul a lombok,
Nézd, mily temetői a puszta vidék;
Elszálltak az ágrul az ifju galambok,
És szárnyait a nyarat messze vivék!
Oh nézd, hova tünt el ez arc virulása,
Mily síri a gyász, szomorú szívemen;
Eltünt kebelembül a hit ragyogása,
Kifosztva sohajtok örömtelenen!
Mert nem szeret engemet ember a földön
S jaj tudni, hogy ok soha nem szeretett!
S míg ily szeretetben e kinba vesződöm:
Még érzi a lélek hogy én – szeretek…
Mint ott ama lombtalan, árvahodott fa,
Míg búsan emészti a téli vihar,
Bár minden öröm, virulás, oda hagyta,
Ő hajlik a nap fele ágaival.
És megjön örömvirulása a fának;
Zöld ággal ül vissza reá a galamb,
És illata, bája a tarka virágnak
Minden sebet enyhit – és eltakarand.
és visszajövend kebelemre is a hit,
És rajtam is ujra nyiland a virág…
… A hit, mely a puszta keresztre lehajlik,
És, óh a virág, mit a néma sir ád!!
Forrás: Hölgyfutár 8. évf. 33. sz. 1857. febr. 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése