Volt hiába, mindhiában,
Rózsaillat, kikelet;
Fodros erdők árnyékában
Zengedező ligetek. –
Letemetvék már a rózsák,
Illat és dal odavannak,
A harasztot szelek szorják
Ravatalnak.
Messze tünt, vagy elenyészett
Minden, ami született,
Kietlenség a természet,
Tart halálos szünetet.
Minden eltünt, csak a harmat,
Mit ott ért a születés is,
Feje szálin az avarnak,
Ott ég mégis. –
- Mindhiába virulának
Gyermekévek, ifjuság;
Van estéje minden mának,
Lőn az élet pusztaság!
Anyaölbe rejtő álom;
Szerelemmel gyötrő vágyak;
Remények egy jobb világon - -
Hova szálltak?!
Minden eltünt, messzeszéledt!
A szebb érzés oda lett.
Egy, mit meghagyott az élet:
Szemeimben – könyemet.
A könycsepp volt első csillag
Születésem hajnalába…
Ez is kisér majd a sírnak
Alkonyába!
Forrás: Hölgyfutár 8.
évf. 13. sz. 1857.jan. 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése