Vadnai Károly: Csokonai csókja (beszély)

I.

Miután kurta szárú debreceni pipáját szájába nyomta, vándorbotját kezébe vette, s útitáskáját – melyben több volt a könyv, mint a ruha – vállára akasztá, útnak indult megint – Csokonai Vitéz Mihály.

A vidék, mely előtte feküdt, meglehetős puszta és néptelen volt, de az ő útja mégis kedves és vidám lőn, mert hiszen ő – költő vala.

Akármit beszéljünk, a költők igen boldog emberek. Elkezdenek például a sivatag közepén képzelegni, s előttük azonnal tündérkertek nyílnak – vízgazdag szökőkutakkal, a szökőkutak mellett rózsák, a rózsák között szép piros arcú lányok, akik mosolyognak és dalolják azokat a szép dalokat, miket nem lehet elfeledni soha. És még az éj sem fosztja meg őket a látás gyönyörétől, sőt egy új országot nyit nekik, csodálatos, titkos országot, melyet csak a költők ismernek.

Minő nagy kár, hogy ez álmokat gyakran egy útonálló göröngy, melyben megbotolnak, egy kíméletlen tüske, mely lábaikat megsértik, menten elzavarja; s ők itt vannak ismét ezen az egyhangú unalmas földön, hol az álmokkal nem lehet jól lakni, hol a költészet villámgyors ménét, mely eddig égben pokolban kalandozott, - még csak egyik falutól a másikig sem lehet befogni.

Csokonai azonban nem sokat törődött a gyaloglás fáradalmaival.

Mellette néhol madarak daloltak, lombok susogtak, virágok nyíltak, s ő – mintegy mulatságot csinálva nyomorából – pajzán kedéllyel kezdé dalolni:

A kinek lova nincs

Gyalog megy az Pestre…

E pajzán kedély azonban minél tovább haladt, annál inkább kezdé elhagyni, mert a gyaloglásnak meg van az a kellemetlen oldala, hogy az ember hamar elfárad bele, s ilyenkor a világ első költője is örömest kicserélné Pegazusát egy ütött-kopott taligáért.

Néha a költő mellett csengős-bongós sallangos fogatok vágtattak el, s neki kedve kerekedett volna felülni arra a szép hintóra, melybe egy jó szóért bizonyára fel is vették volna; hanem ez a jó szó igen hasonlított volna a kérelemben, és Csokonai nem tudott – kérni.

Majd ifjú hetyke uracsok haladtak el mellette, s gúnyosan néztek a meglehetősen rongyos ruhájú vándorlóra, akit a falusi öregasszonyok legfölebb is garabonciás diáknak tartották, s már látták is néhol háta mögött a fergeteget, az ég pirosságában és fekete felhőiben.

Némelyik uracs ingerkedve kérdé tőle:

- Atyafi, hány lépét egy mérföld?

A költő nemigen felelgetett, hanem hagyta magukra a jó gúnyolódókat; akik világért sem gondolták, hogy ez a szegény vándorló legény az ország egyik legnevezetesebb embere, kinek neve még akkor is élni fog, midőn az ő nevüket munkáik sírkövéről is lesöpörte már az idő.

Hadd beszéljenek, hadd gúnyolódjanak – gondolá Csokonai -, miért törődném velök, hisz én voltam, aki megírtam ellenségeimre:

Bizony nem is törődöm én

Akárki mit beszéljen,

Gyakran rugást ejt a szamár

Böcsületes személyen.

A költő megvigasztalta tehát a kifáradt embert, de még sokkal inkább megvigasztalta azon magas bádog torony, mely nehány ezer lépésnyire látszott, s hol a költő meg akará végre pihentetni az apostolok lovait.

Azt a helységet pedig hívták – Borfalvának.

Borfalva híres helység a Tisza mentében.

Mi azonban most sem sugár tornyáról akarunk beszélni -, melyre a lakosok oly büszkék, nem is azon aranyos főkötőkről s tarka csíkos rokolyákról, mikben vasárnaponkint a falu menyecskéi a falu menyecskéi a ház előtti padkákon ülnek; hanem megemlékeztek azon csinos kőházról, melynek udvara olyan tiszta, mint a tükör, teteje alig látszik a ráboruló akácfák leveleitől, s ereszében oly bizalmas búgás közt fészkelődnek a galambok.

E kőházat (melyet a falubeliek kastélynak neveznek) szép gyümölcsfás kert, a kertet gondosan tartott kőkerítés veszi körül, melynek dús lombozatú fái a kerítésen áthajolnak, s dús árnyékot vetnek körös-körül.

E fák árnyaiban a kerítésen kívül telepedett le Csokonai Vitéz Mihály, miután egy huzamban három-négy mérföldet bámulatos buzgalommal gyalogolt.

Most már ráér pihenni. Hanyatt feküdve, s táskáját feje alá téve nézi a lombok nyílásin át a szép verőfényes kék eget. Hanem a verőfényes kék és mellett szemébe tűnnek azok a friss hamvas szilvák is, melyek a lombok közül oly bosszantó nyugalommal kacérkodnak vele.

Ha elérné kezével, bizonyosan leszakítna egy párt; így legfölebb is botjával suhinthat közéjök. A gondolat nem rossz, s megpróbálja; s amelyik szilva éppen közelében szíveskedik esni le, azt menten nyakon csípi, de a többivel nemigen törődik… sokkal inkább óhajt most pihenni.

Nem messze tőle s általa észre sem véve – az országúton egy terjedelmes testalkatú úriember sétál. Nagy tajtékpipájából ugyancsak fújja kétfelé a füstfellegeket, hogy megbomolnak belé a szúnyogok és egyéb levegői férgek játszó oszlopai. Aprókat lép, s erősen néz jobbra-balra, hanem nemigen lát egyebet egy pár gémnél, mik hápogva szállank le a tói nádasba.

Akik ismerik a jó öreg urat, bizonyosan meg tudnák mondani, hogy mit néz oly erősen. Valószínűleg vendégeket les, mert az öreg úrnak is meg volt az a magyar betegsége, mit vendégszeretetnek hívnak.

Ott lakik abban a csinos kőházban, melynek teteje alig látszik az akácfáktól, s ereszében oly bizalmas búgással fészkelődnek a galambok.

Talpig derék becsületes ember, akit jól ismer az egész vidék, mert udvarából ritkán fogy ki a járókelő idegen nép. Szegő Pálnak hívják, s még a falusi parasztok nem mondják ki nevét anélkül, hogy utána ne tegyék – „az isten éltesse”, mert nemigen fordult meg még házában ember (úr vagy paraszt), kit legalább egy pohár borral meg ne vendégelt volna… Már ez neki betegsége.

Most azonban igen meg van akadva. Senki sincs, akivel elmulathatná magát, mert a falusi lelkész épp a margitai vásárra ment, a bőbeszédű rektor meg egész nap tanítgatja a falu gyerekeit, mivelhogy az esperest közelebb ráijesztett a látogatással. Délig csak megvolt valahogy, elperlekedett a béresekkel, a lusta szolgálókkal, s mikor ennek vége volt, órák hosszáig elcsapdosta szobájában a legyeket (mi nem a legmulatságosabb foglalkozás), hanem a délutántól már előre fél.

- Ilyen-olyan adta barátságtalan világa! – fakadt ki az öregúr -, az ember még csak vándorló legényt se láthat.

Alig mondta ki azonban e szót, Csokonai botjával ismét közé csapott a csábosan mosolygó szilváknak, mire az öreg úr hirtelen figyelmessé lett.

odasietett a kerítéshez, s ímé, látott ott a dudvák között legelébb is egy pár porlepett sarut, mi meglehetősen el volt már nyűve, azután egy térdein ugyancsak megfogyatkozott nadrágot, egy avult mentét és egy kucsmát, mi a boldog alvó arcát oltalmazá legyektől, napsugártól s más egyéb nyári alkalmatlanságoktól.

- Szép öcsém! – szólítá meg az öreg úr -, megcsípi a csalán!

- Majd visszacsípem – felelé az mulatságos nyugodt vérrel, föl sem tekintve a kucsma alól.

- No de fájni találna! – evődék az öreg úr.

- Hej uram, nem sokat szenvedhetett az, kinek a csaláncsípés is fáj.

Eredeti fickó – gondolá az öreg úr -, még csak arra sem érdemesít, hogy megnézzen: kivel eredt beszédbe, s oly különösen felelget, hogy nem lehet tovább folytatni, akárhogy törjem rajta a fejem.

- Úgy látszik öcsém – folytatá kíváncsian az öreg -, hogy el van fáradva.

- Én nem – viszonzá ez -, csak a lovaim.

Az öreg szétnézett, hanem a lovakat nem látta.

- Hát hol vannak azok a lovak?

- Itt pihennek mellettem – szólt az ifjú, s azzal egyik lábát fölemelé.

- Honnan jött, öcsém?

- A margitai vásárról.

- Mit vett ott, ha szabad kérdenem?

- Lélegzetet!

Az öregnek megtetszettek ezek a sajátságos feleletek, s már nem állhatta tovább, hogy szemébe ne tekintsen ennek a furfangos fickónak, ki avult öltözéke mellett is csak úgy félvállról beszélget a becsületes emberrel.

- Öcsém, nem néznénk farkasszemet? – kérdé tréfásan az öreg.

- Miért ne? – szólt az ifjú, s azzal kucsmáját félrebillentette, látni engedve derült arcát, hosszú, hátrasimított hajfürteit, és kisded bajuszhát.

Az öreg azonnal rokonszenvet kezdett érzeni e nyílt egyenes tekintetű arc iránt.

- Ha nem csalódom öcsém, ön ezelőtt a kőház előtt haladt el.

- Nincs különben uram!

- Hát nem vett rajta észre valamit?

- De bizony vettem.

- Nos mit?

- Hogy nem az enyém!

- Hát még mást?

- Meg egy takaros kis vászoncselédet, aki épp a kútnál korsóját merítgeté tele.

- Lám, lám… szénégetőnek tőkén a szeme… nem hiába, fiatal az ember… Hát azt öcsém nem jegyezte meg, hogy kerítésemen nemigen alkalmatlankodik holmi kapuféle hiábavalóság.

- De bizony, már nem értem rá, hogy azt is észrevegyem.

- Magam is úgy gondoltam öcsém, mert különben, mint igazi magyar ember, tudta volna, hogy ahol nincs kapu az udvaron, ott szívesen látják a szegény utas embert.

Erre a szóra aztán a jó Csokonai fölegyenesedett, hogy szemébe tekintsen azon embernek, ki mielőtt megkérdené tőle, hogy ki s mi járatban van, oly meglepő őszinteséggel hívja meg vendégének.

- Nos, uram – mondá felugorva Csokonai -, most tetszése szerint végigmérhet tetőtül talpig.

- Majd ráérünk arra is – szólt az öreg -, most előbb szede föl a sátorfát, s tekintsem be hozzám egy pohár borra.

Ez elöljáróbeszédnek nem volt éppen rosszul mondva, s azért Csokonai felvette a vándorbotot és táskáját, s megindult szép csendesen az öreg úr mellett.

Az öreg kis idő múlva egész bizalmasan fordult hozzá:

- Te nekem tetszeni kezdesz, öcsém, s ha meg nem sértenélek, nevedet is megkérdeném?

- Mármint az én nevemet?

- Igen.

- Hát – hát – engem bizony –

Csokonai ajkán itt elakadt a szó. Tusakodott magában, ha megmondja e nevét, melynek már akkor is szép csöngése volt a Tisza és Duna mentében, vagy pedig eltagadja magát, nehogy az öreg egy nagyot nevessen, ha megtudja, hogy az a híres-neves Csokonai nem egyéb, mint egy ágrólszakadt peregrinus.

Hiszen még a csalogánynak is van annyi hiúsága, hogy elbúvik a bokrok árnyaiba, s csak éjjelenkint dalol, nehogy lássa a világ, miképp annak a szép énekes madárnak olyan kopott fakó tolla van.

- Az én nevem – mondá aztán az ifjú – olyan név, amit én egy csöppet sem érdemlek meg.

- Hogy ne érdemelnéd meg, kedves öcsém! – pattant föl az öreg.

- Mert Vitéznek hívnak jó uram, s mai világban nemigen nagy módomban áll megmutatni, hogy igazi vitéz vagyok.

- Sebaj, öcsém – vigasztalá az öreg –é, igaz, hogy az emberek meguntak már ágyúkkal és kardokkal diskurálni, s most már legfőlebb is az asszonyok és poharak közt vitézkedhetünk; hanem ha csakugyan olyan agyafúrt fickó vagy aminőnek látszol, mégis megérdemled a vitéz nevet, ott  toll – légy prókátor, vagy ha jobb szereted a szóbeszédet, ugyancsak helyre pap válhatik még belőled.

- Ahhoz igen gyönge, ehhez meg igen erős szívem van, s könnyen megeshetnék, hogy egy kibecsültetésen magam is rívóra fakadnék, vagy pedig a szószékből – ha nem fogna a kapacitáció híveimen – menten a bibliámmal inteném meg kötnivaló fejöket. Nem arra születtem, én jó uram.

- Hát mi célod van a világban?

- A céltalanság!

megint nem lehetett e tárgyat tovább folytatni, mert Csokonai igen röviden befejezte, az öreg úr kénytelen volt más dologba kötni, s megkérdezé tőle, hogy hol lakik.

Csokonai azt felelte, hogy öreg diák – Debrecenben; amire az öreg úr ugyancsak nekigyürkőzött a kérdezősködésekkel. Ismeri-é ezt vagy amaz az öreg urat, akik neki mind igen jó kenyeres pajtásai, régi tanulótársai voltak; meg azt a csapnivaló városi doktort, aki minap is épp kapuja előtt hajtatott el, anélkül, hogy csak be is tekintett volna… hogy tört volna el mind a négy ke4reke.

Kérdések és feleletek között az öreg és peregrinus beértek az udvarra.

Most már Csokonai kezdett el beszélni.

Megdicsérte a szép rendes udvart, megbámulta a magas akácfákat, s maradt magasztaló szava még arra a bozontos bús tinóra is, amelyik ott bámult a válú előtt.

Végre szeme egy kis virágos kerten akadt meg.

- Ugyancsak szép rózsák – jegyzé meg Csokonai -, ha el nem szégyenlené magát ez az ütött-kopott süveg, rögtön szakítnék mellé egyet…

- Csak bátran öcsém – biztatá az öreg, nem haragszik meg érte az én Erzsike lányom.

Csokonai egyest ütött fejével e szóra. „Az én Erzsike lányom” – olyan szépen hangzott ez a szó az ő fülébe. Minő kedves kis falusi teremtés lehet az, ki e derék magyar embert atyjának nevezi. Bizonyára szép piros orcái vannak, mint ezek a rózsák, és olyan világoskék szemei, mint fejük fölött az ég színe.

Eközben az öreg úr már karra kapta Csokonait, s mikor úgy összevissza dicsért mindent, szinte szerette volna megcsókolni – örömében.

De hiszen majd ráérnek arra is odabenn a hűves szobában, melynek ajtaját éppen most nyitották meg.

A szoba igen egyszerű, de barátságos tekintetű volt. Az asztalon ott állt egy tálcán két üveg bor, s mindjárt mellette egy fehér csupor, tele mindenféle virággal. A falakon családi képek függtek, mind olyan tömött nagy, fekete bajuszokkal és jóságos nagy szemekkel, minők a jó öreg úréi voltak. Egyszerre észre lehetett venni, hogy ezek mind az ő boldog emlékezetű ősei, akik még cifra ezüst zsinóros, prémes dolmányt viseltek, és oldalaikon széles törölküző kardot. A n agy bajszos férfiak között egy szelíd képű öregasszony is volt fodros fejkötőben, s kezében egy imádságos könyvvel, aki most is mosolyogva nézett le munkájára, eme jó öreg úrra, ki oly szépen gyakorolja a magyar erényt, - a vendégszeretetet.

Az öreg úr leülteté Csokonait a fekete bőrpamlagra, maga pedig nekieredt a rokokó szekrény ajtajának, s abból két kristálytiszta poharat vett ki.

- Nos, öcsém – kérdé az öreg -, melyiket szereted jobban, a fehér vagy a vörös bort?

- Ez olyan kérdés, uram, amire bajos a felelet.

- Patvarba, öcsém, csakhogy egyszer megakasztottalak.

- Éppen úgy, mint a minap egy úri házban, ahol kélt kisasszony volt, egyik igen szép barna, a másik igen szép szőke lány. Egyiknek szeme fekete volt, mint az éjszakai, másiké kék, mint a nappali ég. No hiszen, megjárta volna, akinek választani kellett volna közülök. Hanem én is megjártam, mert ebéd fölött azt kérdi tőlem a házigazda, hogy minő lány tetszik nekem, szőke-é vagy barna. „Akár szőke, akár barna, csak szép legyen”, feleltem hevenyében, s magam se hittem, hogy minő okosan feleltem. Így van az uram, a borral is, akár vörös, akár fehér, csak jó legyen.

- Ember vagy, öcsém! – felelt az öreg -, tehát koccantsunk egyet ; s azzal nekiláttak a két termetes üveg ostromához.

- Hohó! öcsém – kiáltott fel az öreg úr -, majd el is feledtem, hogy te az elébb az én ártatlan szilváimnak nemigen békességes szomszédja valál.

S azzal a mellékszobába ment, honnan nemsokára fiatal tizenhét éves lánykával jött vissza, ki először is szépen köszönt, azután meg hidegsültet, sajtot és más egyéb ennivalót rakott az asztalra.

Ezeknek a bámulatos színű és ízű étkeknek tulajdoníthatjuk, hogy az éhes Csokonai voltaképpen szemügyre sem vette azt a könnyű lebegésű gyermeket, aki eszményképe lehetett volna a legelső költőnek is, s alig látta azokat a nagy beszédes szemeket, miknek pillantását nem bírja kiállani az ember, alig méltatá figyelemre azokat az ezüst szőke fürtöket, mik Tündér Ilonára emlékeztettek.

- Ez az én Erzsike leányom! – szólt büszkén az öreg, mikor a lányka eltávozott.

Csokonai pedig csak most jött rá, hogy minő eszement volt, hogy e kis angyalt jobban meg nem nézte.

Hanem amit elmulasztott, kipótolta most, mikor a lányka ismét bejött egy tányér illatos gyümölccsel.

Óh, nem voltak ezek az orcák pirosak, mint a rózsa, sőt, inkább fehérek, mint az alabástrom; sem a szemek nem hasonlítottak a nyári derült ég színéhez, hanem oly feketék, titokteljesek, ábrándosak voltak, hogy Csokonai – minden bátorsága dacára – sem mert beléjök tekinteni.

- Minő szép gyermek – mondá Csokonai, mikor az eltávozott -, szinte öröm ránézni.

- Nekem is egyedüli örömem – folytatá az öreg -, éspedig sok ideig bánatom volt. Ez a szegény gyermek egész életében mindig olyan beteges, olyan szomorú volt. Valami benső baja volt, minek nem használtak sem fürdők, sem gyógyszerek. Azt gondoltam, hogy az anya nélküli árvaság fáj neki, hanem ő mindig megnyugtatott, mert igen szeretett engemet. Az orvosok megmondták betegségét, s a vénasszonyok azzal vigasztaltak, hogy majd meggyógyítja a szerelem. Aggodalmaim mellett végre felnőtt, de ő nem olyan volt, mint más lányok, neki nem kellettek mulatságos bálok, cifra ruhák, neki csak könyvek, virágok kellettek. Meg nem foghatom, hol vette ezt a szenvedélyt.

Csokonai mindinkább figyelmesebb kezdett lenni, s abbahagyta az evést.

- No, de ne állj meg öcsém – rivallt rá az öreg -, abból a liptaiból még… többet, többet – arra ízlik igazán a jó visontai.

Mikor Csokonai újra nekilátott az evésnek, az öreg folytatá:

- Alig vártam, hogy a jó Erzsike beleszeresse4n valaki jóravaló fiatalemberbe; mert az öregasszonyok egészen elhitették velem, hogy csak ez gyógyítja meg. Jöttek is aztán házamhoz derék ifjak, ismerősök, rokonok, jó barátim gyermekei; ki négy lovon, ki két lovon, ahogy telt… A lánynak híre futott, szép is volt, s amellett tudtak, hogy lesz mit aprítnia a téjbe… egyetlen gyermekem, neki gazdálkodtam egész életemben… De ennek a kis bohó lánynak nem tetszettek ám sem a cifra paripák, sem a cifra paripák gazdái; s ha egy bókot találtak neki mondani, elfutott előlük, s akkor aztán nem látták egész napon át, akárhogy rimánkodtak neki. Azonban azt mondja a példaszó: addig jár a korsó a kútra, amíg végre eltörik. Az én kis Erzsikém is talált végre egy csinos ifjút, akibe beleszerelmesedett.

- Ejnye, be kár! – szólt bele hirtelenében Csokonai.

- Mi kár, öcsém – pattant föl az öregúr Csokonaira, aki csak most látta, minő bolondot mondott, hanem persze mikor az ember el van foglalva egy félrucával, nem sok ideje marad okos feleleteken gondolkozni.

- Azaz hogy – akarta magát kivágni Csokonai -, nem úgy értettem – hanem  hogy – mivel – amint hallottam – én is úgy vélem; azaz hogy ne tessék félreérteni.

- Nem annyira félreértelek édes öcsém, hanem nem értelek…

- Igenis… nem fejeztem ki tisztán magamat… azt akartam mondani, hogy be kár, hogy az a fiatalember nem elébb vetődött a házhoz.

- Elég jókor jött öcsém, a lány még csak tizenhét éves. (Valóban annyi volt, a szülék még akkor nemigen csináltak titkot a lányok korából.)

- És aztán!

- Hát aztán, ez a fiú igen cifrán tudott beszélni az én kislányomnak. Szinte nagyokat nevetek bele, ha eszembe jutnak azok a beszédek, miket hébe-hóba a lugasból kihallottam. Olvasott neki érzelmes verseket, beszélt neki idegen országokról – hol gyermekkorában megfordult -, s beszélt, virágokról, csillagokról… az én kislányom pedig igen szerette a csillagokat… Annyit azonban mondhatok, hogy rólam ugyan nem ragadt rá ez a bolondos história, mert én a jó csillagokat legfölebb is azért becsülöm, mert mikor az égen vannak, rektor uram lámpás nélkül is haza lát menni, s nem kell miatta a kisbérest fárasztani…

- Van még más praktikus oldaluk is! – szólt bele Csokonai.

- Micsoda, öcsém, hadd halljam!

- A pipafüstöt is meglehet látni mellette, meg a tolvajokat is, akik a gyümölcsöt dézsmálják. (Amint az olvasó látja, már itt Csokonai kezdett a világba beszélni.)

Az öregúr ismét visszavitte beszédét lányára. Elmondá, hogy mint kapta egyszer rajta Erzsikét, amint egy szerelmes ömlengést írt naplójába (naplókat már akkor is írtak a falusi lányok), mint váltott aztán jegyet azzal a derék ifjú emberrel, akit Pataki Sándornak hívnak, Borfalvához a harmadik helységben lakik, mívelt és vagyonos fiú, s a jövő tavasszal kerül ki a gyámság alól.

Mikor a beszéd végére ért, már akkor elaludtak a verebek, Csokonai Vitéz Mihály pedig érezni kezdé a jó visontai bor hatását.

Felköszöntőket kezdett mondani, szépeket, cifrákat, s oly szívre hatókat, hogy az öregúr majd síróra fakadt. Éltette a derék házigazdát, a szép Erzsike menyasszonyt, és a boldog vőlegényt.

Az öregúr pedig (ki már szinte két gyertyát látott az asztalon, holott pedig csak egy volt) váltig beszélt Csokonainak, hogy maradjon nála holta napjáig.

Aztán rákezdtek egy vidám dalt:

Drága kincsem, galambocskám,

Csikóbőrös kulacsocskám,

Érted halok, érted élek,

Száz leányért nem cseréllek.

Ezt a nótát dalolták akkor az egész országban.

A szolgáló már háromszor is bejött mondani, hogy az ágy föl van vetve, hanem nem volt, aki hallgasson rá. A jó öreg igen el volt foglalva ezzel a sajátszerű dallal, melyre sír is, nevet is az ember; s fájó kedvében összevissza csókolta – Csokonait; hát még ha tudta volna, hogy ez a dal, attól az ágrólszakadt peregrinustól került ki, akit váltig biztat, hogy maradjon meg nála – ispánnak.

Ha ekkor az ifjú azt mondta volna:

- Az én nevem Csokonai Vitéz Mihály; a jó öreg – bár nem volt épp nagy barátja a költőknek -, mégis menten elszégyenli magát és rögtön engedelmet kér.

A kakasok már éjfélre kukorikoltak, midőn a két vidám ember elvált egymástól, s az öreg még utójára is utána kiáltott az ifjának:

- Olvasd meg öcsém a padlásgerendát, s mivel először hálsz nálam, beteljesül mindaz, amit álmodol.

Hanem Csokonai sem meg nem olvasta a mestergerendát, sem nem álmodott semmit, mivelhogy a buzgósás igen elnyomá.

Álmodott ám a másik szobában az a szép halavány leányka, és olvasta az ő kedves költőjének dalait, és a világért sem merte volna gondolni, hogy azt a kedves költőt csak egy egyszerű fal választja el tőle.

II.

Mindnyájan ismerünk olyan fiatal lányokat, kik már gyermekkorukban kezdenek komolyodni, s nemigen kapnak a bábukon, nemigen űzik a pillangókat, s nem építnek kártyaházakat, hanem leülnek egy-egy fa alá, s ott órák hosszáig elnézik a nyíló virágot vagy a lemenő napot; kik szomorúk, ha magukban vannak, még szomorúbbak, ha emberek közé mennek; kik egyre olvasnak, s ahol egy-egy szép dalt vagy költeményt meghallanak, rögtön megtanulják vagy leírják, és úgy tudnak gyönyörködni benne.

Könnyű őket megismerni, mindnyájan szerfölött halványak.

Mindenki szeretettel és szánalommal tekint reájok: szegények nem sokáig fognak élni.

Néha, midőn szemeik könnyekkel telnek meg, szánakozva kérdezzük tőlük; „mi bajuk van, talán szenvednek”, s ők mosolyogva szólnak: „nincs semmi, semmi bajuk” és azt senki sem hiszi el nekik.

Gyakran, midőn maguk elé nézve – hosszasan méláznak, kíváncsian kérdezzük: hova gondolnak, s ők megrezzenve felelik: hogy sehova… de ki hinné el azt, ki ne tudná, hogy ők odagondolnak, ahová mi nem gondolunk soha.

Azután rendesen meghalnak, s legfölebb is csak a boldog szerelem gyógyíthatja meg őket, ám de én istenem! hányadik leány az, aki elmondhatja: én szerettem és boldog voltam bele; hiszen az a boldog szerelem nagy istenáldás, és a sors nemigen szokta tékozolni.

Azonban épp e nagy istenáldás fenyegeté Szegő Erzsikét is, ki szinte nagyon szomorú és méla gyermek volt.

Most is alig kelt föl még a nap, a fű is harmatos, s még a madarak is alig merik költögetni egymást, s már a kis Erzsike a kertben jár, s kezében egy nyitott könyvet tart.

Az a könyv – Csokonai Lillája.

Éppen ilyen kedves szerelmes angyaloknak való versek vannak benne, melegek a szenvedélytől, édesek a reménytől, meghatók a fájdalomé s elbűvölők s a költészet miatt.

A kedves Erzsike bizonyosan igen megijedt volna, ha valaki kezét megfogva azt mondja neki:

- Nézz csak oda a vendégszoba ablakára! Egy nem szép, de mégis érdekes arcot látsz ottan. Szemeivel rád néz. Tudod-e, hogy ki az? Tudod-e, hogy e verseket, miket te könyv nélkül tudsz – az a szegény utasember írta?

De nem mondta ám ezt senki Erzsikének, s nem is vette észre a bámészkodó fiatalembert, ki most igen sok néznivalót talált a takaros leányon.

Nem mondhatjuk, hogy Csokonai éppen félt volna a hölgyektől, sőt, inkább nagyon is szerette, amint azt egy igazi költőtől megvárja az ember.

Most is kapta magát, felöltözött gondosan, a jobbik nyakkendőjét felköté, túri süvegét fényesre kefélte, s akaratos bajszát csinosan kipödörve leindult a kertbe.

Erzsike épp a méhes elé települt le, midőn a közelgő ifjú embert észrevevé; hanem miért, miért nem – hirtelen fölugrott, s azon ösvénynek tartott, mely a kertből leghamarább kivezetett.

- Patvarba – gondolá Csokonai -, nem hittem, hogy ilyen galambijesztő legyek; s azzal eléje került a halvány gyermeknek, és annak rendi szerint „szép jó reggelt” kívánt.

- Szép kisasszony – mondá Csokonai –, ha éppen kettőnk közül egyiknek el kell hagyni e kertet, hadd legyek én az, aki úgy is sokkal kevésbé illem e virágok közé.

Erzsike nem tudott hirtelenében mit felelni, hanem ösztönszerűleg megállt, és könyvét forgatá kezében.

Csokonai nem született karthausinak, kivált nők körében, s így ismét ő szakítá félbe a hallgatást:

- Ha nem félteném azt a bársony kis kezet a tüskéktől, világért sem állnám meg, hogy rózsát ne kérjek – süvegemhez, erről a bokorról.

- Minő szépen beszél – gondolá Erzsike -, senki se hinné el felőle; s azzal a bokorhoz lépett, s leszakított egy rózsát, s az ifjúnak nyújtá.

- Legalább – mondá Csokonai – már most elmondhatom, hogy nekem is van – rózsám. Köszönöm.

- Nem érdemes a köszönetre – mondá szerényen a lányka.

- Én kegyedet most valószínűleg megzavartam. Olvasott, vagy álmodozott. Oh, a leányok legörömestebb vannak magukban, legörömestebb álmodoznak, midőn a boldogsághoz közel állanak.

- Micsoda boldogságot ért ön?

- Azt, miről az öregúr tegnap oly szépeket beszélt nekem.

A leányka lesüté szemeit, s Csokonai érzé, hogy tovább nem illendő e tárgyat folytatni, tehát más után látott.

- Gyönyörű kert, gyönyörű vidék! – jegyzé meg -, mintha csak azokért lenne teremtve, akik szeretnek és verseket írnak. Itt a kert alatt az a kerek erdő, s a belőle kifutó út, a szép zöld mezőség mind oly szépek, hogy az ember soha nem unja meg. Olyan nehéz lesz ezt kegyednek elhagyni, nemde?

- Oh, valóban, igen nehéz lesz.

- És ez a szép kert, tele mosolygó virággal. Én nem tudom, de a menyasszonyok kertjét mindig szebbnek találtam, mint a más lányokét. Mintha a virágok, füvek, bokrok együtt mosolyognának, együtt örülnének azzal, aki őket ültette, aki őket öntözi.

A lányka nagy beszédes szemeivel föltekintett az ifjúra, ki olyan szép szavakat mondott neki, annyi őszinteséggel, oly egyenes szívvel.

- Kegyed, úgy látszik – szereti a virágokat? – kérdé a lányka.

- Azt hiszem – viszonzá az ifjú -, aki nem szereti, annak nem lehet költői, nem lehet jó szíve. A virág a természet legszebb gondolta. Tiszta, illatos és szép; minő kár, hogy hervatag, mint minden, mi szép a világon.

- S nekem egy különös hitem van a virágokról – kezdé bizalmas hangon a mélázó gyermek -, bohó, gyermekes hit, s ön kétség kívül ki fog nevetni érte.

- Azt rosszul véli kegyed. Mindaz, mit önrül hallottam, és amit most látok, sokkal inkább felkölté bámulatomat, semhogy ön szavait nevetségesnek találhatnám. Sőt, inkább kíváncsi vagyok e bohó, gyermekes gondolatra.

- Azt hiszem – felelé halkan Erzsike -, hogy a virágok gyakran megértik az embert.

- Miért ne? – vágott a szóba Csokonai, félkomolyan, féltréfásan -, minap egy érzékeny regényből olvastam, hogy Corday Sarlotta keblén – midőn vérpadra lépett – meghalványult a piros kamélia. Meglehet ezt csupán a regényíró gondolta ki, hanem annyi igaz, hogy a korall – melyben nincs semmi élet -, elveszti eleven színét a beteg kezén, és csak annak visszatérő egészségével nyeri újra meg elébbi szép pirosságát. Ez nem mese, ez való igaz.

A kis bohó leány nem felelt semmit, hanem szép beszédes szemeit rajta feledte az ifjún.

- Ki hitte volna – gondolá magában -, hogy ez a jöttment idegen, ki tegnap úgy nekigyürkőzött a hidegsültnek és visontai bornak, most ily bohó dolgokról beszéljen, miként legfölebb is kinevetik az embert.

- S miért hiszi ön – kérdé Csokonai -, hogy a virágok némi értelemmel bírnak?

- Nagyon különös okom van reá… Ismeri ön e könyvet?

Csokonai meglepetve ismert – Lillájára.

- Ismerem – mondá némi szünete múlva -, egy boldogtalan ember kitörései, kit a szerelem átka fogott meg.

- Tehát ön a költőt is ismeri?

- Félig-meddig!

- Óh, mennyire szeretném én ismerni – mondá vágyólag a lányka. – Kegyed nem gondolja, mennyi örömet szereztek nekem e költemények. Már könyv nélkül tudom valamennyit. Minden reggel kimentem az erdőre, és megtanultam egyet-egyet, s midőn hangosan elszavalám, az erdők madarai dalt mondtak reá.

Csokonai önfeledten szorítá meg a lányka kis kezét.

Erzsike kérdőleg tekintett az ifjúra, ki nehéz szívvel sóhajtott föl.

- Szegény Csokonai -, mily kevesen értik így meg őt?

- Kevesen!

- Oh, nagyon kevesen – folytatá hévvel az ifjú -, maga azon leány, kihez e dalokat írja -, oly hideg és szívtelen hozzá. Szegény költő, mint a sebzett szarvas fut fájdalmaitól; bánatában fölkeresi a csárdákat, s mulat a muzsikáló cigányokkal, s a világ azt mondja rá, hogy korhely ingyenélő… Senki sem lát szívébe… Oh, ne kívánja kegyed megismerni, vad szilaj fickó az, ki mindig kóborol, mint az istenverte ördögszekér, és legkevésbé sem arra való, hogy fiatal leánykák róla képzelegjenek.

- Oh, pedig én sokat gondolkoztam már róla… és sokszor kérdezősködtem felőle.

- Kiktől?

- A debreceni legátusoktól, akik mind ismerik!

- S azok aztán sok rosszat beszéltek kegyednek?

- Ellenkezőleg – mindnyájan dicsérték – és én gyakran lefestettem már magamnak…

- Hogyan?

- Mondták, hogy nem szép, de igen érdekes arca van. Férfias nyíltság és büszke tekintet az, miről meg lehet ismerni; és én úgy képzelek minden derék szeretetreméltó férfit.

- Valószínűleg a kegyed vőlegénye is büszke tekintetű és férfias, nyílt?

- Valóban az, csak hogy kissé ingerlékeny és haragos.

Csokonai szerette volna összevissza csókolni ez őszinte kis leányt, s a mai világi poéták azóta százszor is elárulták volna magukat, hogy tanúi lehessenek a meglepetésnek és diadalnak; de Csokonai nem tette azt; ő még többet akart hallani e szép imádságos ajkakról.

- Hogy eltértünk a virágokról? – jegyzé meg Erzsike.

- Igaz, kegyed még nem födözte föl, mért gondolja, hogy a virágok értenek.

- Ez összefüggésben áll mindazzal, amit beszéltünk. Látja kegyed amott a szomorúfűzfa mellett azt a gömbölyű bokrot. az egy örökvirágzó rózsabokor, melyet én különös gonddal ápolok. Kora tavasztól késő őszig mindig tele van virágokkal, ezért hívják – semperflorensnek. Az idén májusban már tele volt bimbóval, de a bimbók nem akartak kinyílni… Minden reggel megnéztem, s még csak egy sem feselt ki… Nem tudtam, mi az oka, s megvallom bohóságomat – búsulni kezdtem. Egy reggel ismét oda tekinték, de akkor is hiába… Tudja isten honnan, honnan nem- eszembe jutott Csokonai egy szép verse, s azt daloltam el ott a bokornál… Kegyed valószínűleg tudja.

Nyilj ki nyájasan mosolygó

Rózsabimbó, nyilj ki már,

Nyilj ki, a bokorba bolygó

Gyönge szellők csókja vár…

És képzelje kegyed… A bimbók – mintha e dal meghatotta volna őket -, másnap reggelre mind kinyíltak, és én alig ismertem e ragyogó szép bokorra. Azóta azt hiszem, hogy a virágok megértik a szép szót.

Csokonai nem tartotta éppen mindennapi költőnek magát, hanem azt mégis be kellett vallania, hogy e kisleányban százszorta több költészet van, s elhatározta, hogy azonnal megismerteti magát.

- S mit tenne ön – kérdé -, ha megismerné Csokonait?

- Megcsókolnám örömemben…

- Óh, azt kegyed nem tenné meg…

- Csalódik ön, én Csokonait megcsókolhatni büszkeségemnek tartanám…

- És ha Csokonai sokkal közelebb lenne önhöz, mintsem gondolná…

- Óh, kegyed tréfál – mondá a lányka, s egy bokor levélkéit kezdte tépegetni.

Csokonai pedig - nem állhatván tovább – elővett egy nagy bőrtárcát, kikeresett abból egy kis acélmetszett arcképet, s felét eltakarván, odanyújtá a kisleány szemei elé, és enyelegve kérdé:

- Talál kegyed valami hasonlatosságot e kép közt és énközöttem?

Már ekkor a lányka arca égett a vértől, azonban mégis olyan halavány maradt az, mint a hó.

- Óh, igen – felelé reszketve.

- Olvassa kegyed – mond Csokonai, megmutatva az eltakart részt -, olvassa kegyed az aláírást.

Erzsiket öröm és félelem közt rebegé: C s o k o n a i… És még egyszer reá tekintett, reá tekintett és ráborult – s azzal testvériesen megcsókolták egymást.

- Isten látja – mondja Csokonai -, hogy ez költészetem legszebb jutalma…

Óh, mindez igen szép dolog leendett, csak ne látta volna azt meg egy más falaki is, aki kocsijával e pillanatban robogott az erdei útról a kert alá, és aki előtt e percben igen elfeketült a – verőfény.

Ez a valaki – Pataki Sándor, a vőlegény volt.

Ő látta e csókot, látta kedves kis menyasszonyát egy idegen férfi keblén; óh, ez iszonyú és váratlan meglepetés volt.

- Vágj közé a lovaknak – kiáltá kocsisának -, siessünk!

Lovak dobogása s a kocsi könnyű pergése felriasztá Szegő Erzsikét a költő kebléről.

Odatekintett, s megismerte azt a szép röpülő négy pejlovat, mik neki mindig örömet és boldogságot hoztak.

- Ah – ott jön Sándor, ott jön Sándor! – kiáltá örömmel, s menten el akart futni, megfeledkezve a költőrül, ki mellette állt, és épp arról gondolkozott: hogy milyen boldog fickó lehet az, kit e költői teremtés oly ártatlanul szeret.

- Ez kegyed vőlegénye? – kérdé Csokonai.

- Igen – igen, - felelé Erzsike türelmetlenül -, jöjjön kegyed -, s azzal megfogá a költő kezét.

De Csokonai mint egy szobor megmerevülve állt. Nehéz kínos gondolat nehezült reá; az volt eszében, hogy milyen nagy áldás a boldog szerelem; és milyen nagy átok az, ami őt nem hagyja nyugodni, ami hónapok óta üldözi, mint egy keserű kiengesztelhetetlen fátum.

- Jerünk! – mondá aztán bús sóhajjal -, kíváncsi vagyok megismerni az ön szeretett Sándorát!

- Bizonyosan megfogja ön szeretni. Ő nem hasonlít a többi ifjakhoz, kik itt közelünkben élnek; ő sok fogékonysággal bír mindenre, ami szép. Nagyon ügyesen zongorázik, sokat tud beszélni a külföldről, hol nagybátyjával volt, s emellett szép verseket ír!... no de el ne áruljon kegyed… e verseket sohasem mutatta meg senkinek – csupán nekem…

Csokonai nem felelt semmit, csak ment szomorúan a vidám gyermek mellett.

Sok, nagyon sok keserűség lehetett szívében, s az a vidám kedély, mely mindig útitársa volt, úgy elhagyta most, mint a jókedv a kalickába zárt madárt, midőn maga előtt egy pacsirtát lát fölreppenni a szabad verőfényes légbe.

Midőn végre a ház elé jutottak, Csokonai bizalmasan fordult a lánykához:

- Két kérésem van kegyedhez.

- Biztosíthatom, hogy teljesíteni fogom!

- Egyik, hogy ne mondja meg nevemet senkinek… Lássa kegyed, az ember legkevésbé szeret nevetséges lenni, és ha végignézve rajtam, mondanák: ez hát az a híres Csokonai, vallja meg kegyed, nem találnának-e rajtam az emberek elég okot a nevetésre?

- Óh, ne aggódjék kegyed! Neve említésinél senkinek sem fog eszébe jutni öltözéke, mely nem oly visszataszító, mint kegyed gondolja.

- Mindegy. Hagyja meg kegyed nekem e hiúságot, annál inkább, mert előre is megígéré kérelmem teljesítését.

- Jól van. És a másik kérés?

- Engedje meg, hogy lakodalmán jelen legyek, s nézze el nekem azt a kis tréfát, hogy csak akkor födözzem föl magamat. Ön édesatyja bizonyára jót fog nevetni, ha megtudja, ki volt az ő ágrólszakadt vendége!

- Tehát ünnepélyesen meghívom önt vőfélynek…

- S mikorra?

- Nászunk jövő virágvasárnapra van kitűzve.

Azzal a kislány beszaladt a szobába, s bocsássuk meg neki azt a kis hiúságot, hogy legelébb is a tükört vette igénybe, a hölgyek e kedves barátját, mely napról napra oly hízelgőleg suttogja fülökbe: mi szépek ezek a fekete hajfürtök, ezek a sötét ragyogó szemek, e mosolygó ajkak, e karcsú hajlékony termet!

Erzsike rendbeszedé dúsgazdag hajfonadékait, megigazítá mellcsipkézetét, s azután a bútorokon lévő ingóságokat rakta el, hogy a vőlegény mindent a legszebb rendben találjon.

És azzal nagy szívdobogás közt leült a kerevetre, várva az ostorpattogást s a csengős-bongós lovak vidám lármáját.

Elmúlt öt-hat perc – el tíz -, és tizenöt, s az ostor mégsem pattogott, a lovak mégsem csengték-bongták tele a különben csöndes udvart.

Erzsike kíváncsian lépett az ablakhoz.

- Mi az oka, hogy nem jön? Hiszen azóta tízszer is ide érhetett. Hátha a kert alatt valami baja történt?

Nem állhatta meg, hogy ki ne menjen, s titokban utasítást ne adjon a kis kertésznek, hogy nézzen körül a kert alatt. A kis kertész aztán körül is nézett, vissza is jött, és azt mondta, hogy nem látott semmit.

Erzsike gondolkodóba merült, s nem tudta elgondolni, hogy az ő Sándora micsoda tréfát akar vele űzni?

Csokonai később bejött, s megkérdezte hol a vőlegény, s a kislány nem tudta megmondani, s csak pirulva hebegé:

- Valószínűleg a szomszéd faluba ment, s csak visszajövet tér be hozzánk.

Hanem midőn e szavakat kimondta a kis vidám gyermek, még százszorta szomorúabbnak tetszett, mint amilyen azelőtt volt. Hogy megváltozik a kedély egy futó óranegyed alatt!

III.

Éppen delet harangoztak, midőn Szegő Pál uram őkegyelme a pusztai tanyáról hazalovagolt.

Nagyon elfáradt, és csakhamar sürgetni kezdé az ebédet, melyről Erzsike – a váratlan költő és a várt vőlegény miatt szépen megfeledkezett.

Hanem volt is érte mit hallani. Az öregúr rögtön rútul leszidott minden konyhacselédet, amiből aztán Erzsike is érthetett annyit, mennyitől fájó szív még nehezebb lőn.

Lett is aztán nagy sürgés-forgás, s alig telt egy rövidke óra, már az asztal szépen föl volt terítve, s rajta a legízesebb étek párolgott.

Hanem tudja Isten, a mai áldott nap egymást érte a sok apró szerencsétlenség.

Az öregúr pro appetitorio mindig szokott egy kis papramorgót inni, s ma Erzsike épp, midőn tálcára akarta tenni – eltörte a pálinkás üveget, amit maga is mód nélkül röstellt.

Az asztalra meg elfeledte föltenni a boros palackokat, ami egy kis szemrehányást szinte vont maga után.

Végre azonban az ebédhez fogtak.

Szegő Pál uram már megelégelte a sok apró bosszúságot, s szerette volna mindazt egy kis tréfával elütni, hanem Csokonai oly szomorún ült az asztal végén, mintha vérét vették volna.

- Öcsém! – kiáltott az öreg -, csakugyan te vagy-e te?... mintha kicseréltek volna… mióta fogtál a halakkal kezet?

- Hajh, uram, nem lehet az ember mindig oly beszédes! – viszonzá Csokonai, aki még mindig azon gondolkozott, hogy milyen boldog lenne ő, ha Lillája akként szeretné, mint szereti ez a kis költői teremtés az ő vőlegényét.

- Talán meg is untad már magadat?

- Azt éppen nem mondhatom – szabódék Csokonai -, sőt inkább nagyon is rossz lesz elbúcsúznom ily derék magyar háztól!

- Patvarba, öcsém! arra csak nem gondolsz?

- Sőt, inkább, uram! Ha megengedi kegyed, délután odébb állok!

- Hova a mennykőbe, öcsém!

- Ma odább egy pár mérfölddel, holnap néggyel, holnapután hattal. Jobbra-balra, keletre vagy nyugatra, azzal nem törődöm.

- Semmi sem lesz belőle – punktum. De hiszen innen nem szabadulsz. Ha szekeren jöttél volna, kerekeidet szedetném ki, hanem így majd csak lovaidat köttetem meg.

Az öreg e fenyegetése azonban nem sokat használt volna, ha a szép Erzsike egy marasztaló pillantást nem vet, ami még a vándormadarat is visszabírta volna csalni az elhagyott őszi tájra.

- Hát téged gyöngyöm lányom – kérdé az apa -, mi lelt? Te is olyan vagy, mintha sohase lettél volna emberek közt! Egy árva szót se szólsz, aztán az elébb is elnéztem, hogy töltötted a vizet a poharad mellé, s cukor helyett sót tettél a rétesedre!!

A kisleány erre még jobban megzavarodott; az öreg pedig csak törte a fejét rajta, hogy ez a két hallgatag lélek micsoda összeesküvést csinált őellene.

Mikor aztán az öreg elkezdett ásítozni, Csokonai megszégyenlette a dolgot, s hozzáfogott egy pár hamis diákkaland elbeszéléséhez, s oly cifrán adta elő, hogy akár ki is lehetett volna nyomtatni.

Az öreg megint jól kezde magát mulatni, s ugyancsak töltögette vendége poharát, és nyakra-főre dicsérte borát, csakhogy azzal is jobban essék.

De Csokonainak már igen kénytelen kelletlen mulatság volt ez. Nem tudott többé nyugodni, s zaklatni kezdé az a vágy, mely vonta faluról falura, mely miatt még a paradicsomot is megunta volna.

Kapott is az alkalmon, midőn az öregúr – ebéd után – a nagy mellyeszékben elszunnyadt, s kiosont a szobából.

A folyosón találta Erzsikét, aki épp a távolságba bámult. Megkérdezte, hogy mit néz? Az azt felelte, hogy egy röpülő madarat, hanem Csokonai úgy elmosolyodott, mintha e feleletet el nem hitte volna.

Aztán nyájasan emlékezteté Erzsikét:

- El ne feledje kegyed, hogy meghítt a lakodalmára!

- Csak kegyed ne feledje, s talán jobb is volna, ha zálogot adna!

- Szívesen! – hanem ekkor jutott eszébe, hogy bizon nála semmi tisztességes dolog nincs, mit egy kedves lánykánál emlékeztetőül hagyhatna.

- Tehát? – kérdé a lányka.

- Bizony, kisasszony- szólt tétovázva Csokonai -, ha csak ezt a rossz arcképet itt sem hagyom!

- Biztosíthatom kegyedet, hogy kedvesebb zálogot nem adhatna.

A kisleány átvette a képet, s gondosan keszkenőjébe takargatá.

- S már most kegyeden a sor – mondá Csokonai -, hogy emlékeztetőt adjon.

- Rajtam? – kérdé a lányka.

- igen… s én azt a szép rózsát kérem!

- Mely bizonyosan tovább fog élni, mint az én emlékem…

- Óh, ez igen helyes figyelmeztetés, hogy ily hervatag emléket kértem.

- Tehát adok kegyednek maradandóbbat! – mondá Erzsike, s azzal beszaladt szobájába. Pár perc múlva egy szép kötésű könyvecskével tért vissza.

- Ez egy kis értéktelen album – mondá a lányka -, melynek képeit unalmamban rajzolám.

Csokonai kíváncsian nyitá fel, s íme, egy crayonnal rajzolt tájképben azonnal megismeré Borfalva környékét, majd a templomot, Szegő Pál úri házát és kertjét, a kerek erdőt és az egész panorámát, mely most természetesen szépségében előtte feküdt.

- Ezek – kiáltá föl Csokonai -, oly szépen rajzolt képek, hogy szinte félek önt tőlük megfosztani.

- Ne gondoljon kegyed vele – mondá Erzsike -, fogadja el, és nekem örömet szerez vele.

- Tehát köszönöm szép kisasszony… nagyon köszönöm… isten áldja meg önt, áldja meg mind a két kezével.

- Hát hova megyen ön?

- Szobámba.

- De csak nem hagy el minket?

- Visszatérek majd virágvasárnapkor, midőn kegyed oly boldog lesz.

- Ki tudja! – suttogá a lányka.

Ki tudja – mi volt az, ami e szót fölidézte, hogy elszomorítsa a szívet, és könnyekbe rejtse a fekete szemek sugarát, mint elrejtik a felhők a csillagot. Mi volt az, mi még meg sem született, s máris mint egy óriás, úgy nyomta szívét?...

Talán a sejtelem, az előérzet, mit gyermekek a bölcső, fiatal lányok az oltár, és öregek a koporsó közelében gyakran oly élénken érzenek, mintha a jövendők titkait olvasnák.

Csokonai már ismét kezébe vette a vándorbotot.

- Minő jó, akinek hátán a háza, keblén a kenyere… nemigen sokáig kell készülgetnie, fölveszi a koldustarisznyát, s nyugodtan mondja: omnia mecum porto. Aztán nemigen fél sem tűztől, sem víztől. Tűz el nem égeti vagyonát, árvíz el nem viszi kincseit, s még a pusztai csavargók sem igen áhítoznak utána.

Ezeket gondolta Csokonai boldog könnyelműséggel, midőn táskáját fölemelte. Hanem hirtelen megállt.

- Hanem talán mégsem illik így elhagyni ezt a becsületes családot, s még a kapufától sem búcsúzni el.

De hát mit tegyen? Hisz amily meleg barátságos szívvel bír ez a jó öregúr, soha szép módjával tőle meg nem szabadul; pedig neki mennie kell; mennie akárhova, mint a pataknak, melynek útját kimérte a természet, s rohannia kell mindég odább, elhagyva a partjain nőtt szép virágokat, s hányódva-vetődve sziklák és örvények között.

- Isten veled magyar barátság, és égi szerelem boldog fészke – sóhajtá Csokonai, amint a kertbe ért -, míg visszatérnék nyugodt födeled alá, sokat, nagyon sokat fogok emlékezni reád.

S azzal letörülve szeméről a könnyeket, nekieredt a mezőknek, s midőn visszatekintve már a falu tornya is elveszett a messziségben, még egyet sóhajtott, s aztán megkönnyebbült szívvel gondolt arra a céltalan útra, melynek vége utoljára is egy csöndes kis helyen a temetőben lesz; talán nem is a temetőben, hanem kívül annak árában avar földön, tüske és bozót között.

De félre e szomorú képekkel.

Amott egy csárda, benne öreg cimbalmos muzsikál, s víg legények kurjongatnak valami szilaj pusztai dalt. Aztán távol, ott, hol a Duna foly, egy pár jó barát, akik együtt viselik boldogtalan költőnkkel a nemzetiség mártír koronáját; s még távolabb egy bűbájos hölgy képe, akit jobb volna tán egészen elfeledni.

S amíg Csokonai ily tarkabarka képzelgések kíséretében haladt, az öreg Szegő Pál fölébredt nyugodt csöndes álmából.

Amiután először nézett, az pipája volt, mindjárt másodszor pedig az agyafúrt Vitéz jutott eszébe.

- Hol van az a garabonciás diák? – kiáltá az öregúr.

- Valószínűleg szobájában van- mondá Erzsike -, az elébb odament.

- Hívasd elő édes lányom, szinte könnyebben érzem magam, amióta itt van.

Hanem bezzeg a garabonciás diákot nem találták szobájában, s nemcsak őt, még szerény batyuját sem találták ott.

- Eltűnt, édesapám! – mondá Erzsike…

- Eltűnt? – kérdé az öreg -, nézzétek meg a kertben.

Hanem hiába nézték biz azt akárhol, se híre, se nyoma nem volt.

- Elszökött a csapnivaló – pattant föl az öreg -, megunta a jó dolgot -; s azzal félharagos-félnevető kedvvel nézett ki az ablakon.

- Majd visszajő, édesapám! – szólt a leányka.

- De lányom, üthetjük annak a nyomát…

- És én bizonyosan tudom, hogy még látni fogjuk.

- Hogyan?

- Mert megígérte!

- Megígérte?! – kérdé megütközve az öreg.

- Meghívtam lakodalomra – és

- És?

- Boldog vagyok, mert eljő!

- Nem értelek, édes lányom!

- Természetes, mert atyám nem tudja, hogy vendége ki volt.

- Dehogy nem tudom, Vitéznek hívják.

- S még valamivel többnek!

- Nos? Tehát ki lett volna?

- Csokonai Vitéz Mihály – a költő.

- Lehetetlen – szólt elálmélkodva az öregúr, s Erzsikének ugyancsak sok bizonyítgatásra volt szüksége, míg az ő kedves uraatyja a dolgot voltaképpen elhitte.

- No, már ki az ördög hitte volna -, töprenkedett tovább az öreg Szegő Pál -, hajdan csupán a királyok jártak inkognitóban, most meg már a poéták kezdik rá… de hiszen higgye, aki hiheti.

Erzsike egy kissé haragudni kezdett, hogy az öregúr még mindig kételkedik szavai igazságában, hanem szerencsére eszébe jutott, hogy hiszen birtokában van a költő arcképe, mi a lehető legjobb bizonyság. Menten szaladt tehát érte s nagy diadalérzettel tért vissza vele s átnyújtá az öregúrnak.

Ez pedig nem tudott rá egyebet mit mondani, mint hogy:

- Ejnye, ejnye! – s azzal sokáig csóválgatta fejét a különös eseményen.

Az öregúr azon kezdett gondolkodni, ha nem mondott e valami bolondot a „csikóbőrös kulacs” költőjének. De bizony mondott, sokat, igen sokat mondott: hogyan marasztalta: miképp álljon be hozzá ispánnak, hogy komázott vele csak amúgy félvállról, hogy kötődött, mint egy jött-ment ingyenélővel.

- No, de semmi – gondolá az öregúr -, majd jóvátesszük a lakodalomkor, s vígan kiállta föl:

- Azt bizon igen jól tetted, édes leányom, hogy a lakodalmadra meghívtad.

- Igen,de az a lakodalom igen messze van, ki tudja, mi történik addig.

Az öregúrnak aztán még másnap is alig fért a fejébe, hogy az a kopott külsejű ember csakugyan az a híres költő lett volna, kit már nevéről úton-útfélen ismert minden böcsületes magyar ember.

Míg ő ezen tépelődött, szürke lován poroszkálva a pusztai tanya felé, addig az ő gyöngyleánya elővette a költő arcképét, és némán merengett rajta.

És e merengése közben észre sem vette, hogy az udvarra egy lovas ember vágtat be, s csak amúgy félvállról kérdi:

- Itthon van-é Szegő Erzsike kisasszony?

- Itthon van! Hát hol volna? – felelé a kis kertész.

- Ha itthon van- folytatá a lovas ember -, adja át neki ezt a csomó papírost, s mondja meg, hogy tekintetes Pataki Sándor úr küldi.

A kis kertész bevitte a lepecsételt vastag levelet.

Erzsike öröm és aggodalom közt bontá föl, ámde az öröm szükségtelen volt, mert abban a levélben legelőször is a visszaküldött jegygyűrűt pillantotta meg.

- Nagy Isten! Mi lehet ez? – sikoltott föl a szegény leányka, s mohón kezdett a levél olvasásához.

Bár ne olvasta volna, mert az a levél kimondhatlan fájdalmakat okozott neki. Valami elviselhetlen súly nehezedett reá, minek terhe alatt eszméletlen rogyott térdeire, s fejét egy szék vánkosára hajtva, keservesen zokogni kezdett.

Az összegyűrt levelet kínosan szoríták ujjai.

E levél nagyon kegyetlen modorban volt írva, s körülbelül ilyenforma tartalommal bírt:

„Tisztelt Erzsike kisasszony! Nincs erőm, sem akaratom hosszasan írni oly dologrúl, mely nekem mély és igazi fájdalmakat okoz. Meg vagyok győződve, hogy ezzel ön sokkal kevésbé törődik,miután szívének más egyéb és sokkal nagyobb öröme van, mint azon viszony, mely engem eddig olyan bohó álmokkal kecsegtetett. Álom volt, mi elmúlt, s mit legokosabb lesz elfelejtenünk. Íme, itt küldöm ön jegygyűrűjét, s vele fölmentem mindazon ígérettől, melyet egykor emberi gyarlóságunk miatt teljesíthetőknek hittünk. Az ok – mi erre vezetett – oly közönséges és természetes, melyet önmaga is tudni fog, s melyért fölösleges dolog lenne egymásnak szemrehányásokat tennünk. A sors úgy akart,a hogy egymás által ne lehessünk boldogok. Feledje ön e kellemetlen eseményt, mit talán boldogabb viszonyaiban nevetségesnek fog találni. Lovászomtúl – ki e levelet vitte – szíveskedjék jegygyűrűmet szinte visszaküldeni, - s emlékezzék meg reám, ha valaha szintén csalódni fog. Tisztelője – Pataki Sándor.

„Ha szintén csalódni fog” – micsoda különös értelme van e szónak, melyet Erzsike csak most vett észre, midőn a levelet harmadszor is átolvasá.

- Tehát ő csalódott énbennem – zokogá fájó szívvel -, istenem, még ő tesz szemrehányásokat!

Erzsike váratlan szomorúságában egész megfeledkezett arról, hogy az ily fontos levelekre válasz is kell, melyre a lovász odakinn várakozik. Csak zokogott tovább, zokogott oly hangosan, hogy azt sem vevé észre, midőn édesatyja sűrű füstfellegek nimbuszában a szobába lépett.

- Mi a patvar – hökkent vissza az öregúr -, itt valami gyanús dolog történt!

Meg nem tudta gondolni, hogy az ő leánya miért zokog oly keservesen, hogy szinte maga is – anélkül, hogy oka volna rá – közel van az elérzékenyüléshez.

- Leányom, édes gyöngyleányom – kiáltá az öreg, mire Erzsike föltekintett s idegeiben megrázkódva fölegyenesült, odaszaladt atyja keblére, s leborulva hangosan sírni kezdett.

Az ily érzékeny jeleneteket az öregúr ki nem állhatta, hanem ezúttal nagyon érdekelni kezdé a dolog.

- Mi bajod, Erzsike? – kérdé zavart ámulattal.

- Óh, atyám – sóhajtá a lányka, s szinte szégyenelve elmondani a dolgot, átnyújtá a levelet édesatyjának.

Amint e levelet az öregúr nagy indulatrohamok közt elolvasá, fejét keményen megcsóválta, és megindulva mondá:

- Ez valóban igen rossz cselekedet!

Ez elmélyedés azonban csak egy pár percig tartott, s a büszkeség és férfiasság erőt vettek újra sírni való kedvén, vigasztalni kezdé leányát.

- Ne búsulj, édes jó leányom. az ily szeleburdi ledér fráterek egy csöpp könnyedre sem érdemesek. Majd kapsz te férjet, jobbat, szebbet, becsületesebbet, akit még nem rontott el a rossz világ módija. Léha, haszontalan nép, mely nem a lányra, hanem az erszényre néz.

- Óh, ne mondd, atyám!

- De mondom, édes lányom… csak azért is mondom… Vagy azt hisze, nem tudom, miért cselekedte ezt az egészet az a szép mákvirág?... De bizony tudom! El is mondom, ha akarod!

- Miért? – kérdé szelíden a lányka, fölemelve könnyes szemeit.

- Azért édes leányom, mert Tálas Márton uram a minap elmondta neki, hogy én tízezer forintjával tartozom, s az ily szerencsevadászó uracsok azt szeretnék, hogy amit feleségükkel kapnak – fenékig tejfel legyen… Tálas Márton uram pedig, a rosszlelkű ember, a világért se hallgatta volna el ezt az adósságot, miután valamelyik lányát szeretné az úrfira kötni.

- Lehetetlen! – hebegé a lányka, s oly erős rázkódáson ment át, mi eszétől is majd megfosztá.

- Add ide – mondá az öreg indulatosan -, add ide édes lányom azt a jegygyűrűt. Hadd vigye – süsse meg.

S a leányka lehúzta ujjáról azt a gyűrűt, mely magában igen értéktelen dolog, de mégis most nagyon nehéz rablánckint feküdt szívén.

Az öreg pedig dühösen odament íróasztalához, s a pápaszemet sem keresve elő, megfogott egy ív papírt, s arra nagy ákombákom betűkkel elkezdett írni:

„Amice!

Itt a jegygyűrű – fogja. – (Elébb azt írta: „itt a jegygyűrű, edd meg”, de ez utósó szót kihúzta, mert nem akará többé bizalmas hangon szólítni e csapodár haszontalan embert.) Valahogy ezt ne gondolja (folytatá tovább), hogy miatta a falba verjük a fejünket, dehogy verjük, sőt, inkább örülünk, hogy lányunkat kijózanította a csillagvizsgálásból. Jól tette öcsém, a házasság nem ilyen fantaszta embereknek való. Ne is házasodjék meg soha, mert jobb lenne, ha a menyasszonya követ kötne a nyakába, s az esküvő előtt úgy ugornék a Tiszába. – Az én Erzsikémnek majd akad reális, praktikus férje, attól ne tartson az úr. Igaz, majd el is feledtem, amit izenni akarok. Mondja meg az úr az olyan amgafajta szeleverdi úrfiaknak, hogy Szegő Pál olyan ember, aki szívesen látja ugyan a böcsületes magyar embert, hanem akik jó hírében gázolni akarnak, azoknak könnyen megmutatja az ajtót. Különben adjon az isten jobb erkölcsöt. Punktum. Anno 1818 die 12. septembris Szegő Pál.”

Az öreg úr aztán el sem olvasta még egyszer azokat a nagy ákombákom betűket, hanem a gyűrűt a levélbe, s a levelet pedig bepecsételte, s odaadta a lovásznak, s nem állhatta meg, hogy ott is ki ne törjön, mondván:

- No, aztán mondd meg az uradnak, hogy ezt a levelet tegye ki az ablakába!

Azzal visszament a szobába, s megsimogatva kisleánya selyempuha hajfürteit, búsan mondá: „felejtsd el édes leányom, felejtsd el mindörökre”, midőn leánya épp arról gondolkozott: „hogy van az, miképp némely szív nem akar felejteni.”

IV.

Nap múlt nap után, egyik fölemésztette a másikat, magukkal ragadván a régi örömöket, régi fájdalmakat, s hozván helyettük újakat.

Csokonai a régi ember maradt. Szilaj költői szellem, ki nem tűri magán a hétköznapi kötelességek terhét, s szabadon kalandoz, mint a pacsirta, mely ég és föld közt röpködve énekli dalait.

Most itt hallottak róla, majd amott; meglátogatta a nagy hazafiak pompás termeit, mint a pusztai csárdákat. Ott magasztaló ódákat írt, itt szilaj dithirambokat, miket most is, sok-sok év lefolyása után olyan jól esik olvasni.

De bárhová ment – fájó szerelemmel szívében -, megemlékezett mindig arról a kis falusi leányról, ki őt egyszer, nemigen régen költészete jutalmául – megcsókolá, aminél édesebb jutalmat nemigen tudna az ember egyhamarjában kigondolni sem.

Nem feledte el, hogy e szép leányka lakodalmára megígérkezett, és hogy ez a lakodalom már nemsokára bekövetkezik.

Ha nehány hét múlva Szegő Pál uram Csokonaival, Pest utcáin találkozott volna, bizonyára nem ismert volna benne egykori ágrólszakadt vendégére.

Egészen más ember volt ez…

szép meggyszínű magyar zeke volt rajta, takarosan kisújtásozva, s fekete magyar nadrágja épp úgy fénylett, mint feszes kordováncsizmája, melyre csinos sarkantyú volt ütve. Rojtos fekete nyakkendője szépen megkötve libegett nyakában, s hosszú haját- melyet gondosan hátrasimított -, kis pörgekalap födé, hátul lecsüggő, csipkézett szalaggal.

Annyi bizonyos, hogy midőn Csokonai ily narancsosan felöltözve, először a tükörbe pillantott, maga sem  hitte el egyszerre, hogy maga-magát látja ottan.

S mindez a Szegő Erzsike lakodalmáért történt, mely mindinkább közeledett örömeivel, s érdekes bohóságaival együtt.

Csokonai már előre örült a meglepetésnek, mit a jó öregúrnak okozni fog. Aztán elgondolá, mily vidáman fognak majd poharazni, s dalolni a „Csikóbőrös kulacs” fájó víg nótáját; mily szépen futnak el majd napjai a tősgyökeres tiszai magyar nép körében, melynek párja nemigen van széles e világon.

Alig várta már, hogy kocsira üljön.

S nem is kellett sokáig várnia, az idő eljött. ekkor aztán fölszedte a sátorfát, s felült egy szolnoki fuvaros szekerére, ki a pesti hetivásárról éppen hazafelé sietett.

Míg a lovak élénken poroszkáltak az országút porában, s mellette az ismerős vidékek elmaradtak, addig a jó költő nagyokat gondolkozott magában a cifra felköszöntőkön, miket majd a menyasszonynak meg az örömapának fog mondani.

Dolmánya zsebében volt egy szép óda is, melyet a boldog menyasszonynak írt, tele jó áldással, s az édes szerelem képeivel.

E vidám gondolatokat azonban néha-néha egy bús sóhaj űzte el.

Elgondolta, hogy mennyivel boldogabb lenne most, ha egyenest a maga lakodalmára mehetne, s visszafordíttatná a rudat a Duna felé, s meg sem állna azon szép leány házáig, kit isten jó kedvében egy költő eszményképének teremtett, s kit ő Lillájának szokott nevezni.

- Eh, de mit töprenkedem – gondolá végre Csokonai -, egyik ember boldogságra van teremtve, másik szenvedésre… Mit tehetek én róla, ha a költőket a sors az utóbbi osztályba kárhoztatá… Meglehet, hogy ha most visszaülnék szépen a professzori katedrába, s rontanám a véremet a sok impertinens gyerekkel,v agy beletanulnék a bölcs gabonakereskedésbe, vagy bemagolnám a corpus jurist, meg a decisiókat, hogy embertársaimat háborgassam velük; óh, akkor meglehet, hogy Lilla az én kedves kis feleségem lenne… Hanem így, mikor nincs egyebem, mint egy érző szív, és egy pár kötet verses könyvem, álmodozhatom a holdvilágnál, beszélgethetek az erdők madaraival, nézhetem a virágok nyílását; mert hiszen az emberek nemigen akarják megosztani velem – örömeiket.

Az ilyenforma gondolatokba úgy elszokott mélyedni az ember, hogy azon veszi magát észre, miképp a szekér már ott jár vele, ahol nem is gondolta.

Másnap estére már Csokonai Borfalva apró viskói közt mondogatá föl magában a cifra köszöntőket.

És mint megörült, midőn meglátta a barátságos kőházat, melynek födelét még nem takarták el a rügyező akácok, de melynek ereszében most is bizalmas búgással fészkelődtek a galambok.

No, valahára itt a cél, itt a szép virágvasárnap előestéje!

De bezzeg nagyon komoly sejtelem szállta meg Csokonai szívét, midőn az udvarra lépve nem hallott vidám zajt, zeneszót, s még csk az ebek sem ugattak eléje, és minden oly csöndes és szomorú volt. Nem látott cifra virágos kocsikat és sürgő-forgó népet, mely a ritka örömet hirdetné.

Mi ez?

Csokonai belépett a konyhába, s hangosan kérdé a csöndesen fonogató szolgálótól:

- Itthon van-e tekintetes Szegő Pál uram?

- Csak csendesen, uram – viszonzá suttogva a szolgáló -, itthon van! tessék besétálni! s ezzel megnyitá az ajtót.

A szoba sötétes volt, s alig lehetett látni, hogy a pamlagon ül az öregúr, s bámulva nézi maga előtt a földet.

Midőn az ajtó megnyílt, az öregúr fölegyenesült, s gondosan jegyzé meg:

- Csak lábujjhegyen, uram! Kihez van szerencsém?

- Én Csokonai vagyok! – viszonzá a költő, ki a homályos szobában már kezdte hinni, hogy nem jó helyre nyitott.

Azonban alig mondá ki nevét, az öregúr sóhajtva ölelé át, és zokogni kezdett.

- Az istenért, mi baja van önnek? – kérdé megütközve Csokonai.

- Csak lassan, lassan, édes öcsémuram… Itt fekszik!

- Kicsoda?

- Leányom!

Csokonai most kezdé átlátni a körülmények komolyságát. Öröm helyett bánatot, menyasszony helyett valószínűleg egy beteg leányt talált. Ki tudja, mit hoz a holnap? Talán a csöndes kis házban nem lakodalom, hanem temetés lesz, s a nászi versre nem lesz szükség, hanem legfölebb is egy szomorú síriratra?

Mindezeket Csokonai fájó szívvel gondolta el, és nem tudott egy szót sem szólni, míg az öregúr gyertyát nem hozatott.

Szegő Pál uram szomorún nyújtá ekkor kezét a költő felé, ki alig mert arcára tekinteni…

Szegény öregúr, mennyire megváltozott! Nincs már ajkain az az örök mosoly, s a tréfaszó, arca sem piros már, hanem sápadt, mint aki sokat éjszakáz. Természetében meg van fogyva, kedélyében megtörve.

Háza csöndes. Még a bőbeszédű rektor is csak néha elvétve jő már hozzá,mivel megunta a sok panaszt. Csak a falu jólelkű vénasszonyai ülnek naponkint a beteg lányka ágya körül, s erősen tanácsolnak egy és más gyógyszert.

Nem ér az semmit… az ezerjófű nemigen gyógyítja meg a beteg szívet.

- Az istenért, mi történt itt? – kérdé Csokonai megrémülve.

- Sok, sok történt, édes öcsémuram – mondá Szegő Pál -, ami nagyon megszomorítá szívemet. Hejh, nagy keserűség, mikor az ember azt temeti el, akinek engem kellett volna eltemetnie.

- Ne tréfáljon velem, Szegő Pál uram- mondá Csokonai,  nagy meglepetésében nem tudván okosabbat mondani, - ne tréfáljon, érzékeny ember vagyok, s könnyen magam is síróra fakadok.

- Van itt mit siratni, édes öcsém – folytatá az öreg -, hejh szomorú ház lett ez azóta, amióta utószor látott minket.

- Uram – kezdé komolyan Csokonai -, meglehet kíváncsiságommal megsértem önt, de nem állhatom meg, hogy még egyszer meg ne kérdezzem: mi történt itt?

- A történet rövid – viszonzá az öreg -, éppen oly rövid, mint szomorú. Elmondhatom egypár szóval. Kegyed tudja, hogy az én jó leányom el volt jegyezve egy fiatalembernek, kit isten sohsem fog megáldani szívtelenségeért! Az én jó leányom annyira lelkéből szerette e ledér fickót, mint amily lelkemből utálom én. Még most is, midőn megcsalá, s jegygyűrűjét visszaküldve halálos beteggé tevé, még most is, ha öntudatlan képzeleg, mindig csak őt emlegeti, mindig csak őt! És e boldogtalan szerelem fogja megölni!

- Ez iszonyú! – sóhajtá Csokonai.

- Valóban iszonyú, már magam is belefáradtam fájdalmaimba. Egyetlen gyermekem volt, érte fáradtam, érte éltem.

Az öreg hangosan kezdett zokogni…

- Csak lassan – suttogá egy tisztes asszony, ki a mellékszobából lépett ki -, már fölébredt.

Csokonai oly  halványa és némán állott, mint egy szobor. Szeretett volna sírni, de nem mert, szerette volna a beteg leányt látni, de iszonyodott a szomorú találkozástól.

- Atyám, jó atyám! – susogá e pillanatban egy bágyadt hang a mellékszobából.

- Mi bajod van, édes gyermekem? – kérdé szorongva az atya, amint a beteghez sietett.

- Valakivel beszéltél az elébb, ki van itt?

- Egy jó barátod jött messziről meglátogatni!

- És ki az?

- Csokonai.

- Csokonai! – hebegé a kedves gyermek -, a jó, a kedves Csokonai! Oh istenem! Ő lakodalomra jött, ugye? Holnap van virágvasárnapja! Oh istenem, istenem!

- Nyugodjál meg édes gyermekem – mondá elérzékenyülve az öregember -, nyugodjál meg. Ő nem lakodalmadra jött. Meghallá, hogy beteg vagy, s meg akart látogatni.

- Vezesd hozzám, atyám!

Csokonai be akart lépni, de nem volt ereje; az öregnek kellett érte jönni, s megfogva karját, bevonni a csöndes, szomorú szobába.

A költő eleinte semmit sem látott könnyeitől.

- Isten hozta önt – susogá a beteg lányka, feléje nyújtva átlátszó fehér kezeit -, üljön le mellém, - ide e székre, olyan jólesik önt látni.

Csokonai némán ült a székre, mely mellett patyolatfehér ágyban feküdt a beteg leányka. Liliomfehér arcán egy angyali mosoly húzódott végig, mely oly hideg és dermesztő volt, mint a napsugár fénye a havon.

- Mikor jött ön? – kérdé a leányka.

- E pillanatban. – viszonzá Csokonai.

- Nem gondolta ugye, hogy ily betegen talál?

- Ön meg fog gyógyulni – vigasztalá a költő -, az ébredő tavasz visszaadja régi erejét; a virágos természet, a meleg verőfény el fogják űzni fájdalmait.

- Oh, ne mondja ön – én nem fogok meggyógyulni soha; oh, jobb is nekem nem gyógyulni meg…

Csokonai fázni kezdett e szavakra, s nagy erejébe került, hogy könnyeit elrejtse.

- Emlékezik-e még – folytatá a lányka -, mind együtt valánk a kertben. Szép, mosolygó nyári délután volt. Emlékezik-e még? Beszéltünk a virágokról, mik most fognak kinyitni, de miknek hervadását én már nem érem meg… Beszéltünk a korallról… oh, nézze ön, ez a korall mint megsápadt az én kezemen, és nem fog megpirosodni soha… Emlékezik-e még, mit mondott ön a korallról?

- Emlékezem – mondá szomorún a költő.

- Ugye nem fog ön elfeledni soha?

- Ne képzelegjen, Erzsike – mondá Csokonai mély érzelemmel -, ön fiatal, önnek élnie kell… A halál megfogja kímélni önt, hogy boldog legen.

- Én boldog? Ön tehát nem tudja, mi történt velem?...

- Óh, tudom… nagyon jól tudom! Ön csalódott szerelmében.

- És meghalok szerelmemben.

- Nem, Erzsike, az idő megtompítja a fájdalmakat! Ön majd feledni fog, és szíve nyugodt, csöndes leend.

- Az nem lesz soha… Több, mint fél éve már, mióta szenvedek. Azóta mindig beteg vagyok, mióta ön minket elhagyott. Emlékezik-e még, midőn a kertben voltunk együtt. Ő kocsijával elvágtatott a kert alatt, s azóta nem láttam soha.

Csokonai kínosan emlékezett e napra. Visszaidézte azt a feledhetetlen jelenetet, midőn a lányka csókkal borult keblére… Ez a csók minő kedves volt neki, hiszen az költészetének jutalma volt.

Majd ismét összeborzadt, amint e hervadó gyermekre tekintett, ki mindig a halál ábrándjaival tépelődött.

Nem, e szobában nem lehetett tovább maradnia, itt oly nehéz, fojtó volt a lég… Ki a szabadba, a kertbe, hol a lányka egykor oly szépeket beszélt a boldogság reményeiről.

És e leányka meg fog halni, mint a virág, melyet elzártak a naptól.

- Van-e irgalom az égben?! – tört ki a költő -, és igazság a sors kezében, ha ez ártatlan lány elvesz, míg csábítója, talán új gyönyörök közt tölti napjait… Hah, e csábító…

Csokonai gondolkodni kezdett…

- Ha szíve van – meg fogja menteni ez angyalt, kit egyedül a szerelem gyógyíthat meg…

S e szavakkal gyorsan sietett ki a kertből, ki az udvarról, s betért egy paraszt házba, ahol senkit sem ismert.

Ott lovakat bérelt ki a közel fekvő faluba, hol Pataki Sándor lakott.

- Neki meg kell menteni e leányt – volt a költő határozata -, vagy ha nem, lakolni fog bűneért!

Csokonai nem volt egészen magánál. Nem tudta, mit fog tenni, csak azt tudta, hogy beszélnie kell az emberrel, ki egy ártatlan szívet halálra sebzett.

Két óra alatt Csokonai elérte a falut, hol Pataki Sándor lakott, akinek egyenest házához hajtatott.

- Itthon van az úr? – kérdé egy, az udvaron ácsorgó öreg szolgától.

- Nincs, kiment sétálni.

- Ilyen hideg időben?

- Hja, uram – mondá a szolga -, különös ember az a mi urunk, nemigen gondol hideggel-meleggel!

- Bevárhatom itt – kérdé a költő -, megérkeztéig? Vezessen föl szobájába, sürgetős beszédem van vele.

Az öreg szolga igen durcás képpel teljesíté e kívánatot, s Csokonaival együtt a szobában maradt.

- Sokáig szokott künn maradni? – kérdé a költő.

- Isten tudja… Nagyon különös ember, senki se tudja, hol jár, mit csinál? A vendégek is mind kipusztultak már házunktól. Semmi sem megy a maga rendjén.

Ez az ember nagyon szeret beszélni – gondolá Csokonai -, mint az öreg szolgák rendesen, kik szeretik mutogatni, hogy urok ügyeibe be vannak avatva. Hátha egyet-mást meg lehetne tudni tőle?

- Hát aztán mindig ilyen különös ember volt? – kérdé kíváncsian.

- Dehogy volt, uram, dehogy volt. Két vármegyében sem akadt ezelőtt a mi urunknak párja. Minden nap vigasság volt a mi házunknál, s a cselédeknek is oly jól folyt a soruk, hogy a paradicsomban sem igen kívánkoztunk. Hanem hát egyszer eszébe jutott, hogy megházasodik. Innen a szomszédból akarta elvenni szegő Pál uram lányát, és soha a világon nem volt vidámabb ember, mint ekkor a mi urunk volt. Hanem hogy történt, hogy nem, ennek a házasságnak vége lett, s azóta ami urunknak mintha csak vérét vették volna! Nagyon barátságtalan ember kezdett lenni, s vége lett a faluzásnak. Szobájába zárkózva egész heteket töltött, s olvasgatott, vagy pedig unalmában a legyeket pisztolyozta a falakon. Azóta egy jó szavát se hallottuk. Néha, midőn szobájába léptem, egy szép koszorút tartott kezében, s úgy sírt fölötte, mint a gyerek. Alkalmasint azt a koszorút szánta menyasszonyának.

Csokonai nem bánta meg, hogy a bőszavú szolgával beszédbe eredt.

- Tehát ez ember mégsem csábító – gondolá magában, - itt valami titoknak kell lappangani.

Míg Csokonai gondolataiba mélyedt, a folyosón közeledő lépteket lehetett hallani.

- Bizonyosan urunk érkezett meg! – szólt az öreg szolga, s azzal a szobából kisietett.

Csokonai magára maradt, s oly különös helyzetben volt, hogy nem tudta, a jövő percben mit tegyen.

E habozása azonban nem sokáig tartott, mert az ajtó fölnyílt, s a szobába fiatal barna ember lépett be.

E fiatalember szemében s egész arcán búskomolyság volt észrevehető, s ízletes ruhái dacára is oly hanyagul volt öltözve, hogy első pillanatban szembetűnt, miképp ez ember nem sokat gondol sem magával, sem másokkal.

- Kegyed beszélni kívánt velem? – kérdé, miután hidegen üdvözölték egymást.

- Ezért kerestem fel önt! – viszonzá szárazon Csokonai.

- Szabad nevét tudnom?

- Nevem nem oly fontos és érdekes, mint az ügy, mely miatt önhöz jövék.

- Tehát szolgálatára állok.

- Ön ezelőtt, mintegy nyolc-kilenc hóval vőlegény volt?

- Ne emlékeztessen kegyed reá – vágott az ifjú szavába Csokonainak -, ez a viszony az én akhill-sarkam, melyen legérzékenyebben sebezhető vagyok.

- Nem kerülhetem ki – viszonzá Csokonai -, miután épp e viszonyáról akarok szólani.

- Hagyja el ön, mert ez mély és igaz fájdalmakat okoz nekem.

- Nem tehetem, uram! Én éppen önnek egykori menyasszonyától jövök, aki jelenleg halálosan beteg!...

- Lehetetlen!

- S ön ne tudná?

- Uram, én nyolc hó óta a világról nem tudok semmit.

- S ennek oka?

- Egy nagy csalódás, mely minden reményem tönkretette.

Az ifjú szemei e szavakra könnyükkel teltek meg, s egész arcán a szenvedésnek oly megható kifejezése látszott, mely inkább szánalmat gerjesztett, mint  haragot.

- Engedje meg a bizalmat, hogy megkérdhessem: ön szenved, nemde?

- Nem örömest árulom el titkaim.

- Ez férfias jellemre mutat… s ezzel Csokonai megrázta az ifjú jobbját.

- Ön Erzsikétől jött, amint mondá – kérdé az ifjú leplezhetetlen kíváncsisággal.

- Igen, uram, ki nem tudja feledni ön szívtelenségét… ne vágjon ön szavamba… üljön le… és hallgasson meg nyugodtan… Én sejtém, hogy önök szíve közé egy átkos félreértés vonhatott válaszfalat… Rágalom, gyanú, vagy egyéb pokoli indulat… S azért jöttem most, hogy ön előtt igazságot szolgáltassak egy fiatal lány angyali szívének.

Csokonai e szavakat a szívnemesség azon fönségével mondá, mely az ifjút legmélyebb tiszteletre indítá.

- Oh, beszéljen ön, uram! – kéré az ifjú,megfogva az ismeretlen kezét.

- Ön visszaküldte Erzsike jegygyűrűjét?

- Igen!

- Pedig ha nem csalódom – még most is szereti őt?

- És soha az életben mást nem fogok többé szeretni.

- Tehát mi oka volt e szigorú lépésre?

- Ez az, mely örök titkom lesz.

- És én követelem azt öntől! Mondám, hogy én igazságot szolgáltatni jöttem egy fiatal lány ártatlan szívének.

- Oh, nem lehet, uram!

- Ne habozzon… E leány- meglehet – már csak nehány napig él; és ha meghal, a felelősség az ön szívén fekszik… Önnek nyilatkoznia kell…

- Jól van uram, én hiszek önnek. Férfias nyílt arca, egyenes szavai bizalomra hívnak. Jól van… én nyilatkozni fogok!

- Tehát?

- E leány hűtelen volt hozzám!

- Az lehetetlen, uram.

- Saját szemeimmel győződtem meg.

- Hogyan!

- Egy nap, midőn hozzá indultam, a kertben láttam őt, egy idegen ifjú keblén, akinek ajkát akkor is csókolá. Mint később megtudám, ez az idegen ember egy jött-ment csavargó volt.

E szavak alatt Csokonai arcán a legkülönneműbb érzések viharzottak át. Örült és kétségbeesett, félt és borzadt, hitt és lemondott.

Öntudatlan kapott a szék karjához, s fölegyenesülve halkan rebegé:

- Tehát e csók volt az ok?

- Igen!

- Szegény leány! – sóhajtá Csokonai.

- Mit ért ön ezalatt?

-Ön igen gondatlanul tett, uram! s szerelemféltése nagy igaztalanságra ragadta.

- Hogyan?

- Az a csók nem a szerelem csókja volt, hanem egy költő jutalmazása!

- S ön meg van erről győződve?

- Igen, mert az a költő én valék.

- S önnek neve?

- Csokonai.

Az ifjú e szavakra lelkesülten ragadta meg a költő kezét. Arcán a búskomolyságot az öröm és meglepetés mosolya váltotta fel; s feledve mindent, szerelmét, fájdalmát s kétségbeesését, remegve kérdezé:

- Ön – valóban ön Csokonai, ki nekem a könnyelműn eldobott boldogságot újra meg akarja szerezni, ki visszavezet az elvesztett paradicsomba… Oh, ön az… már értek mindent; hiszen én valék, ki azon költői teremtést az ön szép dalira tanítám, ki megismertetém ön szellemével… Ő találkozott önnel, s e találkozás örömét egy tiszta, csókkal ünneplé meg… nemde így történt, máskint nem lehetett.

Csokonai elbeszélé a kerti jelenetet, és az ifjú igaztalan tette érzetében igen vérző szemrehányásokat tett magának.

- S gondolja kegyed, hogy ő meg fog nekem bocsátani? – kérdé kétkedő hangon.

- A szerelem mindent megbocsát! – viszonzá Csokonai.

Az ifjú vidáman szaladt végig a folyosón, s lekiáltott öreg szolgájára:

- Lovakat – csakhamar lovakat, leggyorsabb lovaimat kell befogni, azonnal indulunk – Borfalvára.

A szolga kifogást tett, hogy az este igen sötét, de a boldog ember mentem összeszidta.

Híves csípős éjszaka volt, midőn a boldog ember Csokonaival útnak indult.

A lovak vágtattak, hanem azért Sándor gyakran rákiáltott kocsisára:

- Csak gyorsan, gyorsan!

Bátorsága azonban tüstint elhagyá, amint Szegő Pál uram világos ablakait meglátta.

A két ablak hívó fénye, most úgy tetszett neki, mintha egy engesztelhetetlen kerub két villámos szeme volna,mely az édenkertet őrzi, honnan a bűnös ember száműzetett.

Oh, hogy lépjen majd az ártatlan leány elé, kit szíven sebzett azért, mert egy költőt testvéreül fogadott.

Hogy találkozzék azon becsületes öregúrral, kinek annyi szenvedést és álmatlan éjeket okozott?

Csokonainak ugyancsak elő kellett venni a bátorító szavakat, habár az első találkozástól maga is félni kezdett.

Nem ismerte magával vinni Sándort, hanem az udvaron hagyva egyedül lépett be az öregúr szobájába.

Szegő Pál uram éppen megunta már a tiszteletes úr vigasztalását, midőn Csokonai megjelent.

- Ejnye, édes öcsém – mondá fejcsóválva -, már azt hittem, hogy megint itt hagyott, mint szent Pál az oláhokat. Minap a mulatságtól szökött el, most meg a szomorúság kergette el.

- Nem uram – szólt Csokonai -, orvosért mentem, aki meg fogja gyógyítani Erzsikét!

- Hagyja el, öcsém – sóhajtá az öreg -, kifáradt már abban a vármegye minden doktora, majd csak a sír fogja őt meggyógyítani.

- A kétségbeesés mit sem használ uram – folytatá feddőleg Csokonai -, az, aki Erzsike szenvedéseinek rögtön véget vet, itt van velem, és kéri a bebocsáttatást.

- És ki az?

- Pataki Sándor!

- Mi az? – riadt föl az öregúr -, ez a kötnivaló nyomorú ember? És be mert volna lépni az én udvaromba? Lelövöm! Mindjárt lelövöm!

- Csendesen – figyelmezteté az öregurat -, itt ön leányának sorsa forog szóban. Sándor megbánta oktalan lépését, melyet nem szívtelenségből, hanem félreértésből követett el. A bűnbánónak meg kell bocsátani.

- Bocsásson meg neki a gyehenna!

Erre a szóra aztán előállt a tiszteletes úr is, s ugyancsak kezdé kapacitálni, de csak mikor jól kidühöngte magát, kezdett az öregúr engedni az okos szónak.

És másnap reggel…

Oh, minő szép volt az a másnap reggel!

Sándor ott ült a mosolygó lányka kórágyánál, s melegen csókolá annak átlátszó fehér kezecskéit.

- Ugye ön megbocsát nekem? – esengé az ifjú a szerelem ellenállhatlan hangján.

- Mindent, mindent –susogá a lányka.

- Hát nekem? – kérdé Csokonai szelíden a szoba közepén állva.

- Ön mist sem vétett ellenem! – mondá csodálkozva a lányka.

- Vétettem, habár akaratlanul!

- Hogyan?

- Miért ne tudná meg ön – szólt boldog mosollyal Csokonai -, hogy mind e félreértés, mind e szenvedés oka azon csók volt, mellyel engem, egykor a kertben, testvéreül fogadott.

Erzsike e szavakra először meghökkent, aztán arcán vidám mosoly futott végig, s szelíd átható tekintettel nyújtá egyik kezét vőlegényének, a másikat a költőnek.

-        -        -        -        -        -

És a vénasszonyoknak csakugyan igazuk volt. Erzsikét a szerelem meggyógyította. Két-három hét múlva a virágok nyílását vőlegénye karjain nézte, s a korallfüzér ismét megpirosodott hófehér nyakán.

Szegő Pál uram háza megint a régi lett, csöndes örömek, barátság és vendégszeretet tanyája.

Csokonai pedig a boldog pár esküvője után ismét kezébe vette a vándorbotot, s elindult a nagyvilágba, mely számára több bút termett, mint örömet, de szenvedései s örömei között mindig édesen emlékezett arra a költői teremtésre, akit egyszer megcsókolt, és a kit e csókjával majdnem megölt.

Forrás: Hölgyfutár 8. évf. 1-11. sz. 1857. jan. 2-15.