Érdes, vastag a ribizlilevél,
kacag a ház, poharak csengnek,
ez borsoz, amaz szeletelni-serény,
más az üvegbe szegfűszeget tesz.
Az erdő csúfolódón felkapja
s legörgeti a lejtőn ezt a zajt
egy mogyoróbokorig, mely a napban
perzselődik, mint parázson a gally.
Itt az út le a vízmosásba visz,
korhadó rönkökhöz. Sajnálni kell
a tépett-rongyos őszt, ki végülis
a szakadékba mindent leseper.
S azt is, hogy íme, minden egyszerűbb,
mint azt némely ravasz elképzeli –
hogy a liget elveszt lombot, derűt,
hogy végetér, elpusztul minden itt.
Mi értelme nézni az örök gyászt,
ahogy minden elhamvad, elég,
s az ősz fehér korma, az ökörnyál
ablakon lesz háló-szövedék?
Kis ösvény fut a kerítésen át
és belevesz a nyírfaligetbe.
Csupa zsivaj, egy nevetés a ház –
és ráfelel a messzeség nevetve.
(Ford.: Gömöri György)
(Forrás: Borisz Leonyidovics Paszternák: Karácsonyi csillag – Kései versek /1945-1960/ - Occidental Press Washington, 1965.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése