Moliére „Képzelt beteg”-ének első fordítása

Annak a kölcsönös hatásnak, melyet színpad és drámairodalom gyakorolnak egymásra, egyik legfeltűnőbb jele, hogy míg a XVIII-ik évszáz utolsó tíz éve 9 Moliére-fordítást tud fölmutatni, addig a magyar színészet bizonytalanságának kora, a vándorlás szomorú negyven éve csupán két¹ újabb fordítással ajándékozta meg az irodalmat, mígnem a Nemzeti Színház, mely a színészetet és a Magyar Tudós Társaság, mely az irodalmat központosítja, a Moliére-cultus új korát kezdik meg, melyet aztán a Kisfaludy-társaság emel irodalmi magaslatra, első és teljes Moliére-fordításával. Csaknem száz év fekszik az Erőszakos házasság (1792) és A repülő orvos (1883) első kiadásai közt, érdekesen jelezve azt a harcot, melyest a magyar íróvilág küzdött végig, lelkesedését állítva szembe a közönnyel; a munkában megnyugvást tanúsító lelki erőt mutatva, midőn elismerésről még álmodozni sem merészelt; éjjelt nappallá téve a munka szellemi gyönyöréért, midőn az irodalom munkásait az éretlen kor kapa-kasza-kerülőknek tartotta. Irodalomtörténet-írásunk téves utakon jár, ha a mai kor szempontjából tekinti az elmúlt idők még oly kezdetleges kísérleteit, s kicsinyléssel nézi azon dolgozatokat, melyek ma már kontárkodás számba mennének. Minden alkotás, korát is jellemzi írója mellett.

A legjelentéktelenebb is visszatükrözője közállapotainknak, sőt éppen a műkedvelősködő írók nagy száma az, ami a korra rányomja a kezdetlegesség, a kísérletezés bélyegét. Figyelmen kívül hagyni őket annyi volna, mint észre nem venni a dúsan termő kalászok mellett a gazt, a burjánt, melyet a gyomláló kéz hiánya növeszt nagyra, fenyegető búségével veszedelmet rejtve magában az érett kalászokra nézve is. Velök teljes csak a kor képe, nékülök tán tetszetős, de mindenesetre hamis világításba juttatjuk, mert a fény mellett az árnyékról megfeledkezünk. Aztán ne feledjük el a méltányosság szempontjait. Minő igaz lelkesedés vezethette ezeket a szorgalmas műkedvelőket! Az ő naiv hitök az irodalom érdekeiről megérdemel annyit, hogy tudomást vegyünk róluk is, sőt kötelességet lássunk ebben, hogy hamisítatlanul álljon előttünk a kor irodalmának ingadozó színvonala. Nem elsői a harcolóknak, csupán közkatonái, akiknek szintén részök van a diadal kivívásában. Ügyetlenebbül, esetlenebbül mozognak vezéreiknél, tiszteiknél, de ők is alkotó elemei a harcoló és győzelmet arató csapatoknak, ballépéseiket mentse a jóakarat – de még a kitűnő vezérlet hiánya is.

A „Malade imaginaire” első magyar fordítása ezek közé a teljesen elfeledett munkák közé tartozik, melyek jellemzők korra, íróra egyaránt. Ez a második Moliére-fordítás a XIX. évszáz elejéről éppen 10 évvel a Döbrentei által magyarosított L’Avare kiadása után². Legnagyobb valószínűség szerint valami német átdolgozás utánkészült, amit abból is sejtünk, hogy az eredetinek Prológját³, valamint a Közjáték összes jeleneteit megmagyarázott ok nélkül kihagyja. Moliére comédie-balettnek, táncos vígjátéknak nevezi, míg Harsányi egyszerűen vígjátéknak körösztöli; a baletthez tartozó részt mellőzi, szándékosan vagy nem, ma el nem dönthető, bár meg kell vallanunk, hogy az utolsót kivéve (az orvossá avatás jelenetét) ezek szerves kapcsolatban nincsenek magával a mesével. De más egyéb is amellett szól, hogy nem a francia szöveg, hanem egy kész átdolgozás állhatott a fordító előtt, amit a jelenetek szerint teljesen eltérő, bár főbb körvonalaiban megegyező cselekményt mutat. Így csak színpadi ügyességgel bíró, úgynevezett „biztos kéz” mer a kész mesébe belékontárkodni! De a személyzet egymásutánja is más, sőt még a nevek is mások, mint az eredetiben. Diafoirusát kivéve mindegyiké megváltozott⁴. A Harsányi fordításának az egyik legnagyobb hibája, hogy éppen azt a fajtájú tréfát túlozza, melyhez a francia nyelv simasága kívántatik, hogy ne váljék vastag, ocsmány ízléstelenséggé. A mi Moliére-nél csak sejtetés és ezáltal elfogadhatóvá tétetik a színpadon, az Harsányinál leplezetlen, durva szóbeszéd, melynek nagyon is parasztos zamatja van. Így pl. Moliérenél Argan eltávozásának okát inkább gyanítjuk, mint tudjuk (I. felv. 3. jel.), itt ellenben Argan nyíltan beszél „hascsikarásról”, sőt visszajövet azt is elmondja, hogy az orvos sohasem találta el jobban a kellő mértéket, mint ezúttal (I. f. 5. jel.), holott Moliérenél a visszatért Argan egy szóval sem mondja: hol volt.

Purgon nem lép föl Moliérenél az I. felvonásban, Harsányinál igen, úgy látszik csak azért, hogy „szajhának” nevezhesse Orgon szájaskodó Katóját, aztán, hogy a leányának melegen ajánlja a „jól alkotott, csontos, húsos” Diafoirust, mint akivel ezen tulajdonságai révén meg lesz elégedve, meg hogy utasításokat adjon a klisztir használata utáni életmódra.

Argan és Toinette civakodása M.-nél mulattató bizalmaskodás, de H.-nál Kató oly szemtelen teremtés, hogy el sem csodálkozunk azon, hogy Orgon két ízben is „lotyónak” nevezi el. (18. l.) Kató itt Leander eltávozását azzal az aljassággal menti, hogy „olyan ábrázatot csinált, mintha oda akarna nyúlni, hol én azt sohasem tűröm el.” (!) (22. l.) Orgon attól fél, nehogy a leánya a szülői házat „a kárhozatos közösülés (!!!) által megbecstelenítse” (25. l.) Általán véve a moliérei vígjáték finom gúnyja, vaskos, bár nem sértő comicuma mindenütt aljas tréfálkozássá silányul Harsányinál. Azon jelenetben, midőn Orgon elmondja, mit és mennyit eszik (ami Moliérenél elő sem fordul), erre a testvére azt a szellemes megjegyzést teszi „oly evésre... nagy ürüléseket(!) kell tennie.” (57. és 58. l.) De nemcsak a modort hibította el Harsányi, nemcsak a finomságok iránt való érzéke teljes hiányát árulja el a fordítás minden lapja, magok a személyek is át vannak gyúrva úgy, hogy az eredetiekhez alig-alig hasonlítanak – szellemesség tekintetében – egy cseppet sem. Katót pl. teljesen kiforgatta lényéből. Moliérenél ő a kotnyeleskedő, de jószívű szobaleány, ki a parasztos őszinteség, a komázó naivitás jóízű típusa. Szereti Angelicát, és e szeretet Angelica rossz sorsa megkétszerezi, ezért készséges segítő társa (bár vele is szeret kötekedni), midőn kiállhatatlan, zsémbeskedő, képzelgő beteg apjáról van szó, vagy az önző mostoha arra akarja kényszeríteni férjét, hogy leányát vagy házasságra erőszakolja, vagy zárdába menni siettesse. Moliérenél Béline okosságból nem bántja Toinettet, mintha csak félne élesen látó szemeitől – itt ellenben Katót oktalanul goromba bánásmódban részesíti asszonya.

A közjegyzői jelenet, mely Moliérenél oly hatásosan fejezi be az I. felvonást, H.-nál teljesen elmarad, pedig mennyire jellemző Béline furfangjára! Toinette és Angelica egymás közti jelenete is kimaradt, melyből pedig azt tudjuk meg, hogy Angelica szívébe mily úton lopódzott be a szerelem. :Ezen a dolgon H. úgy segít, hogy az apa meg a leánya közti jelenetet, mely a kötendő házasság ügyével foglakozik és itt nélkülözi Isabella részéről annak gyermekes zamatját – a felvonás végére teszi, hol Kató megígéri Isabella támogatását. Ez a változtatás elébe vág egy más dolognak is, annak, hogy anyja fölfedezett valamit a Leander iránt érzett szerelemből. Honnan? Hiszen mi sem tudunk róla semmit! Itt megfeledkezett az átdolgozó arról, hogy Moliérenél a 4-ik (és H.-nál oktalanul mellőzött) jelenet elkészít e szerelemre, ami ekként meglepő, valamint az az értesítés is, hogy Louise-Fáncsit a mostoha a maga pártjára nyerte meg. Különös, ha azt előre tudják, hogy kém van körülöttünk, mégsem tartózkodnak attól jobban?

Lássuk azonban, hogyan forgatta szét az átdolgozó az egész második felvonást.

Moliérenél Cléante megjelenése egyrészt igazolva van azon támogatás által, melyet Toinette kilátásba helyez, másrészt szükséges bevezetését képezi azon együttlétnek, melyet Louison utóbb elárul. Az átdolgozásban leander megjelenésének nincs előleges megokolása és nem szolgál egyébre, mint hogy Mária rajta kapja, amint éppen Kató gyorsan kitolja őt az ajtón. Miliérenél Louison jelenete egészen természetesen akkor kezdődik, midőn az énekelőadás után hazajövő és utóbb Angelica által megsértett Béline észreveszi, hogy egy fiatalember éppen akkor ment el Angelica szobája mellett, mikor ő ott járt. Itt tehát a gyanú alapos, míg abból, hogy Kató valakit kitol a szobából, éppen nem következik, hogy az a férfi Isabellához jött. M.-nél Béline meglátta, midőn Louison velök volt, az átdolgozásban inkább „ártatlan korára” hivatkozással azt hiszi Mária, hogy a szerelmesek leplezetlenül beszélgetvén előtte, tőle Orgon mindent megtudhat. M.-nél szükség van erre a faggatási jelenetre, mert ARgan nem tudja okát adni Angelica vonakodásának – az átdolgozásban Isabella vonakodása helyett csupán Kató szemtelenkedéseivel állunk szemben, aki a rábeszélési jelenetben nem más, mint kisasszonyának parasztosan durva kiadása. Isabella hallgat – Kató ellenben elmondja a maga neveletlen módja szerint azt, amit a kisasszonya el mer ugyan gondolni, de fél kimondani. Az átdolgozásban, Fáncsi jelenete után Orgon hivatja Isabellát s elmondja szándékát a férjhezadást illetőleg, melyest Isabella nagy szerénységgel visszautasít. Ekkor lép föl a Diafoirus-pár. itt látjuk újból teljes mértékben, hogy mily ügyetlenül járt el az átdolgozó. Nála tudva van már, hogy Isabella körül valaki settenkedik s így az óvatosságra úgyszólván figyelmeztetve vannak. Mégis gyanúság nélkül fogadják a föllépő Leandert, aki Reneval énekmester helyett jött el Isabellának énekórát adni. M.-nél szükséges az éneklecke jelenete, mert ezúttal találkozik Cléante először a kedvesével, miután Toinette útján hírét vette az Angelicát környékező veszedelemnek. Neki szüksége van arra, hogy vallomást tegyen érzelmei változatlanságáról a színházi jelenet után, midőn az akkor még ismeretlen, de bájaival gyorsan hódító Angelicát egy tolakodó szemtelenkedéseitől megmentette. Az átdolgozásban szükségtelen ez a jelenet, mert hisz Fáncsitól tudjuk, hogy Leander és Isabella már előbb a kertben találkoztak s így nyíltan is elmondhatták egymásnak azt, amit most az énekóra alatt dalolva kell bevallaniok! M.-nél az énekóra szellemes rászedési jelenet, melynek titkát sejteni sem lehet, legalább nem ily buta környezetnek, viszont az átdolgozásban az egész nem más esetlen tréfánál, mely annál visszatetszőbb és hihetetlenebb, miután azon Mária is jelen van, aki nemcsak sejti, de tudja is a csalást. Sőt annyira megy, hogy maga is bevallja, midőn Leander elmondja az éneket bevezető elbeszélést. („Az én férjem nem hat itt be úgy, mint én.”) Ő tehát látja, tudja a csalást és hogy mégsem szégyeníti meg a vele úgyis mindig ellenkező Isabellát, ez csak megerősít azon állításunkban, hogy az átdolgozó valóban kontár kézzel hányta össze-vissza a Moliérenél oly természetességgel következő jelenetek logikus egymásutánját.

Moliérenél Cléante az említett színielőadás alkalmával ismerkedik meg Isabellával. Ez hihető és valószínű, mert a leányok már aző korában is szívesen jártak lopva is a színházba. Az átdolgozónál az ismeretség egy vaddisznó-vadászat alkalmával történik meg, midőn Leander „közel vala hozzá” s így alkalmat nyert az élte megmentésére. Az átdolgozó azzal tetézi ügyetlenségét, hogy nála Leander még vagy háromszor találkozik megszabadítottjával s így fejlődik a barátságból szerelem. Mennyivel jobb a megismerkedés története M.-nél, amely után Cléantenak nincs többé alkalma Angelicával találkoznia, s most, hogy hírét veszi az út környező veszélynek, kiteszi magát a legnagyobb megszégyenítés durva esetlegének, csakhogy vallomást tehessen. Így vált az átdolgozónál a szükséges jelenetből fölösleges komédia, mely hogy rögtön rossz véget nem ért, az egyedül Mária teljesen okadatolatlan elnézésének a következménye.

Arról nem is szólunk, hogy mivé törpült a Diafoirus jelenete az átdolgozónál. Hogy mind emellett ez még nála is hatásos, az azon komikai erőben rejlik, mely minden ízében át meg áthatja ezt a helyzetet és az ellaposítás ellenére sem veszti el megnevettető hatását. De milyen ügyetlenség ismét az átdolgozó részéről, hogy az énekmestert az ártatlan Fáncsi által jelenteti be s így akaratlanul abba a gyanúba keveri, hogy neki is része van az egész csalásban. Az ügyetlenség ezzel még nem éri el tetőpontját. Béline és Angelica összekoccanási jelenete hiányzik az átdolgozónál, pedig fontos, hogy a kérők is lássák az erőltetést, de meg hogy Béline szenvedélyes föllépését ez a nyílt sértés megmagyarázza. A dacos Angelicához aztán odakiáltja Argan, hogy három nap alatt vagy Diafoirust, vagy a zárdát kell választania. Béline eltávozik, de úgy látszik csak azért, hogy Angelica után leselkedjék, mert az énekmester mégis szöget ütött a fejébe. S csakugyan sikerrel jár, mert míg Argan a Diafoirus-párral értekezik, azalatt már látott is valamit Béline s jön vissza sietvést, tudatni férjével, hogy éppen most látott valakit megugrani Angelicától. Az átdolgozónál ez a körülmény már előbbről lévén ismeretes, most Orgon és Mária közt a végrendeleti ügy kerül szóba, mely viszont Moliérenél már az I. felvonásban történt meg és teljesen oda is való, mert Argan élte végét közeledni érezvén, a saját jószántából akar végrendeletet csinálni. Az átdolgozásnál ez a jelenet, a II. felv. végén nincs semmi okozati összefüggésben az előző dolgokkal.

Az átdolgozó III. felvonása a legkevésbé tér el az eredetitől, ami a főcselekményt illeti, de a részletek finomságát tekintve, épp oly barbársággal bánik el a szöveggel, mint az előbbiekben. Oront-Béraldenak megérkezése Molilérenél elő van készítve a II. felv. zárójelenete által, midőn az öcs azért jön el, hogy a cigány balettel fölvidítsa, szórakoztassa a testvérét. De ha a Közjátékok elmaradnak, elmaradhat Béralde jelenete is a II. felv. végéről. Az átdolgozó azonban elfelejtette azt, hogy a hibát helyreüthetné, mert Angelica maga kérte föl közbenjárásra a nagybátyját. Erről megfeledkezik és Orontot úgy vezeti be, mint aki rég beszélt Katóval (mármint a színfalak mögött a felvonásközben!) s most azon való csodálkozásának ad kifejezést, hogy nem hitte volna, hogy a „bátyja veleje ennyire meg légyen sebesítve”. A terv itt is, miként M.-nél, a Katóé, kár azonban, hogy az a sok finomság, mely Béralde rábeszélésében oly meggyőző erővel hat Arganra, de ránk is, az átdolgozónál hihetetlenül ellapul s nem fokozatosan meggyőző párbeszéd, de a hosszadalmas értekezés hatását teszi.

A következő jelenetekben ismét csak a régi ügyetlenség nyomaira akadunk. M.-nél a Fleurant jelenetét nyomon követi a Purgoné, és ez természetes menete a cselekménynek, mert csak azután lehet szó más orvosról, miután a ház rendes orvosa visszalépett amiatt való bosszúságában, hogy a megrendelt kristályt nem engedte Béralde használatba venni. Az átdolgozó itt ismét belékontárkodik Moliére mesterien természetes jelenetezésébe. Ő Oronttal rábeszélteti bátyját, hogy tegyen más orvossal kísérletet. Már el is hozta magával Vanderberg urat, aki ott várakozik az előszobában. Erre a gondolatra a beszéd azon fonalán jutnak el, hogy Orgon olyan nőt akar, aki a házánál mint orvos mindig kéznél legyen. Ha így áll a dolog, akkor minek már orvos, vagy ha Oront orvost akar cserélni, maga viszi rá a bátyját, hogy épp ez okból kellene Diafoirussal próbát tenni.

Neki mindegy – az orvos ott van az előszobában, az átdolgozó akaratából s annak föl kell lépnie, akár következik ez a helyzetből, akár nem.

Kató orvosi szerepléséből teljesen hiányzik az a finom gúny, melynek alkalmát sohsem mulasztja el Moliére, ha a kuruzslást alkalma nyílik kifigurázni! Az átdolgozónál ez is léha komédiázássá lapul el, itt-ott meg éppen aljassággá, pl. Oront vallomása egész napi életrendjéről tisztán az átdolgozó elmeszüleménye, melyről M.-nél egy szót sem találunk, de ide illik, ha túlzással s nem finom gúnnyal akarunk hatást elérni.

Az átdolgozónál csak most következik Purgon-Turbon jelenete, ismét előre ráncigálva, anélkül, hogy megérthetnők, miért éppen most? És míg M.-nél pompás trió lesz belőle, melyben a discantot Toinette énekli, addig az átdolgozó unalmas kettőssé hígítja, szellem és komikum nélkül. A hűséget kipróbáló haláljelenetet az átdolgozónál is megtaláljuk, mindenütt a saját ízlése szerint módosítva s különösen alkalmat adva Katónak egy valóságos rábeszélő szónoklatra. Az átdolgozásban Kató fejezi be a darabot ezzel a lényéhez nem is illő nagy mondással: „Sok fáradságba kerül a gyarló elmének végére járni s egy embernek az ostobasága igen messzire mehet.” Különben nekünk is e kijelentés záradéka ötlött eszünkbe, midőn az átdolgozó munkájának a francia eredetivel való összehasonlítását befejeztük. S ha még összes gyöngéit, melyeket még az sem képes elfeledtetni, hogy Harsányi érdeme, hogy Moliére Képzelt betegével az ő fordítása útján ismerkedett meg irodalmunk első ízben. Műkedvelő tollából eredő, kezdetleges munka az egész. Vele záródik le a kapkodás ideje, mert megjelenése évében már a Magyar Tudós Társaság veszi a kezébe a drámafordítások ügyét s nemcsak a lefordítandó drámákat jelöli ki, de irányt is ád arra nézve, hogyan felelhet meg a fordítás az irodalmi magasb céloknak.

Hogy Harsányi németből dolgozhatott, azt egyéb belső és külső (már föntebb is jelzett) okokon felül az is bizonyítani látszik, hogy miként jelenti be Oront az új orvost Vanderberg urat: „Ő valóban német és Németország mind/en/ nemben ügyes embereket szült” (55. l.), ami nincs meg az eredetiben, Moliérenél, s ilyen dicséretet magyar fordító, előtte álló szöveg nélkül, nehezen mondott volna.

BAYER JÓZSEF

¹) Helyesebben 5 fordításról kellene beszélnünk, de az alább említendő Fösvény-en és a Képzelt beteg-en kívül, az egyiknek létezése nagyon kétséges, a másik kettő emlékét pedig csupán egy-egy színlap őrizte meg, a fordítás minőségét illetőleg ezáltal bő tápot adva a sejtésnek, találgatásnak. A Szkanarela, vagy az Erőltetett Doktor 1810. évi augusztus 19-diki színlapját a a Kazinczy Moliére-fordításairól szóló czikkben közöljük.

Benkő Kálmán (Magyar Színvilág 1873. Pest. 51. lap) a moliérei Don Juan, ou le Pestin de Pierre első fordítójának Láng Ádám Jánost és Pály Eleket tartja. Mi azt hisszük, hogy ők nem a Moliére darabját fordították, hanem a Da Ponte szövegkönyvét, melyet Mozart zenésített meg. Ez tehát hitelt nem érdemlő adat.

A ránk maradt hiteles színlap a L’École des maris fordítása létezéséről tesz bizonyságot. A kolozsvári színlap (1823. február 1-éről a következő adatokat tartalmazza:

A FÉRFI OSKOLA.

Újj Mulatságos Víg Játék 3 Felvonatban.

Irta Moliér, fordította Mátéfi Ferencz.

S z e m é l y e k:

Lucian és Jeronimo – Testvérek - - - - Jantsó és Udvarhelyi

Biánka, Lucian’ gyám Leánya - - - - Páliné.

Rosalia, Jeronimó’ gyám Leánya - - - - Farkasné.

Sansovino, Nemes Ifju - - - - - S. Borbára.

Mathilda, Rosalia’ Barátnéja - - - - Farkas.

Egy Comissarius - - - - - - Kemény.

Egy Notarius - - - - - - Éder.

NB. A személyzet nevéből joggal következtetjük, hogy a fordítás nem francziából készült.

A Fáy András által fordított Asszonyok oskolájá-tól (előadva 1811. márcz. 10-én Pesten) színlapok és egyéb adatok hiányában tisztába éppen nem hozható, hogy van-e valami összefüggésben a Moliére L’École des femmes-jával.

²) A Képzeletben Beteg. Vígjáték három Felvonásban. Moliéretől. (Mulattató, Szép Literaturai Gyüjtemény. Szerkeszti Harsányi Pál. V-dik kötet Pesten. Kiadja és nyomtatja Landerer, 1832. 8. r. l. l-71. lapon.)

³) Berczik Árpád is kihagyta.

4) Orgon = Argan; Oront = Béralde; Turbon = Purgon; Egy patikarius = Fleurant; Maria = Béline; Isabella = Angelica; Fáncsi = Louison; Kato = Toinette; Leander = Cléante. A jegyző szerepét egészen kihagyta.)

(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények VI. évf. Bp., Magyar Tudományos Akadémia kiadása 1896.)