Otthoniaktól, rokonoktól
régen és messze elkerültem,
és mint a táj, szívemmel én is
szüntelen magányba merültem.
Veled élek a kis kunyhóban,
az erdő kihalt és lakatlan.
Fölburjánzott ösvény, utacska,
s benőve félig, mint a dalban.
Gerendafalak ügyelnek csak
szomorúságukkal kettőnkre.
Küzdeni bennünk semmi szándék,
őszinte szívvel megyünk tönkre.
Elüldögélünk, meg fölállunk,
a könyvvel én, te meg kötéssel,
s csókolni egymást észrevétlen
hagyjuk abba sötétedéssel.
A levelek még könnyelműbben
zizegnek, hullanak a földre,
s tegnapok keserű kelyhénél
nagyobb a máé, kínnal töltve.
Kellem, ragaszkodás, vonzódás!
Veszünk szeptemberi viharba!
Megszűnni, vagy megbolondulni!
Fulladjon minden őszi zajba!
Ruhádat úgy dobod magadról,
mint csalit vetkezi le lombját,
selyemszegélyű pongyoládban
mikor mellém lehullva fonsz át.
Végzetes lépés üdve vagy te,
mikor sorsunk baj émelyíti;
s a szépség gyökere – merészség,
szerelmünket is ez segíti.
(Ford.: Sulyok Vince) (Forrás: Borisz Leonyidovics Paszternák: Karácsonyi csillag – Kései versek /1945-1960/ - Occidental Press Washington, 1965.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése