Egyszer Faludi Sándor meghívott, hogy jöjjek el a kabaréjába vacsorára. Heltai és Molnár is ott lesz, nagy ricsaj készül. Egész este szűkre fogtam a mondókámat, úgy dobáltam le magamról a feladataimat, mint vetkőző asszony a vackait; így aztán még az előadásuknak is láthattam egy kis csücskét.
Már amikor a kapu elé értem, megcsapott az előkelőbb, gazdagabb világ atmoszférája. Az utcán finom magánfogatok, az előcsarnokban libériás inasok várakoztak gazdáikra. Bezzeg ide másfajta közönség járt. Kicsi, de finom.
A színpadon a záródarabot játszották, Heltai Jenő Jus primae noctis című operettjét, amely a középkor romantikáját parodizálta olyan finom művű versekkel, mint a brabanti csipke. A szereplőkön komoly, nehéz jelmezek, a színpadon művészettel föstött kulisszák, tarka fényhatások, a kis, parodisztikus kórus pompás összehangoltsággal zengett.
ADELGUNDA, BRUNÓ, APRÓD (belép).
ADELGUNDA: Miféle lárma ez odakint?
APRÓD: Úrnőm, deputáció jött a faluból...
BRUNÓ: Miféle deputáció?
APRÓD: A falubeli lányok küldöttsége...
BRUNÓ: Jaj! Még ez is! Ma minden ellenem esküdött. Dobd ki őket.
APRÓD: Mindenáron beszélni akarnak veled, nemes lovag. A hátralék miatt...
ADELGUNDA: Szegénykék! Igazuk van. Idestova másfél esztendeje nem gyakorolod úri jogodat. Pedig a jus primae noctist...
BRUNÓ: Ki ne mondd! Borsózik a hátam, valahányszor eszembe jut.
Ma vén, kopott bagoly vagyok,
Ma nem tudom már, mit csináljak
Veled, te furcsa, úri jog.
A múltban buzgón gyakoroltam
A földesúr dicső jogát,
De másfél éve abbahagytam,
A viszonyok ma mostohák.
Azelőtt száz lány sem volt sok,
Ma viszont már sok húsz, sok tíz,
Sok a tíz, sok a húsz,
Már nem izgat a jus,
Ju-ju-ju-jus primae noctis!
(Adelgunda, Apród ismétlik vele.)
Azelőtt száz lány sem volt sok stb.
Másnak talán a mennyek mennye,
Az üdvök üdve ez a jog,
Nekem ma már csak az a fontos,
Ha éjjel nyugton alhatok.
A drága múltban oh be sokszor
A vágytul voltam lázbeteg,
Ma már azonban nem a vágytól,
A félelemtől reszketek.
Azelőtt száz lány sem volt sok stb.
(Adelgunda, Apród.)
Azelőtt száz lány sem volt sok stb.
(Ének után)
BRUNÓ: Mindegy! Bocsásd be a lányokat. Talán sikerül újabb halasztást kicsikarnom tőlük...
APRÓD: Ahogy parancsolod, nemes lovag. (El.)
ADELGUNDA: Nem bolondok, hogy újabb halasztást adjanak. Mindennek van határa. Tudod-e, hogy másfél év óta egyetlenegy esküvő sem volt a faluban? Miattad, csak miattad. Mindenféle ürüggyel megtagadod a...
BRUNÓ: Jó, jó, ne edd a májamat! Hát mit csináljak? Mit csináljak, ha ez nekem már nem öröm? Sőt! Édes istenem, ebbe is bele lehet unni. De mennyire bele lehet unni. Mindig ugyanaz a komédia, mindig ugyanazok a lányok, illetőleg mindig más lányok...
ADELGUNDA: Gyönyörű lovag vagy, mondhatom... Pedig a közmondás azt tartja, hogy akinek az isten hivatalt ad, annak képességet is ad hozzá...
BRUNÓ: Ma az egyetlen képességem a nyugdíjképesség...
Molnár Ferenc karonfogva elvezetett a sötét nézőtérre, és beültünk az egyik páholyba. Lelkesedve magasztalta a finom kis színpadot, meghitt nézőterét, amelyen a leghalkabb rezdülések is pompásan érvényesülnek. Aztán a fülemhez hajolva súgta:
- Gyere át hozzánk! Heltai is akarja. A világ elbámulna rajta, hogy mit tudnánk csinálni mi hárman.
"Mi hárman!" Ez a szó szíven ütött. Körülbelül úgy hangzott ez, mintha Anglia és Franciaország azt mondaná Albániának: - Álljunk össze, mit tudnánk csinálni mi hárman!
A Modern Színpad csak tíz hónapig működött az eredeti vezetők irányításával. Heltai és Molnár hamar szűknek érezték a keretet, és nagyobb lehetőségek után néztek. A kabaré vezetését Nagy Endre vette át.
A kabaré intim melegében egymást űzik a pajkos ötletek, színes impressiók s a hangulatok e tarka tömegében észrevétlen tűnnek el pár meleg perc után a legszebb melódiák, a legpoétikusabb sorok is. Az idő eltakaró ködéből nehezen ráncigálhatjuk vissza az elröppent reminiscenciákat - s ha néha mégis vissza-vissza száll egy-egy elhullajtott emlék, ódon porlepett alakjában inkább fojtó, mint tiszta illatu. S mégis sikerült a régi idők kabaré-világából csodás frisseségben föltalálnunk egy chansont, egy Heltai-dalt. A 'nagypapácska, nagymamácska' fehér, biedermeyeres levegőjében, a régi kabaré füstös, fehér függönyös színpadja lebben elénk - ahol reszkető hangon, fehér parókás színészpár énekelget egy elpazarolt csókról - ahol büszke odaadással interpretálnak egy nagy talentumu, fekete haju fiatal írót, Heltai Jenőt. Azóta a kabaré csodálatosan variabilis tarkaságában megerősödtek a leghalkabb hangulatok s míg a kedves, bájos szavu Heltai nemsokára már maga énekli a legfiatalabb nagypapa dalát, addig ujak, fiatalok és erősek uj dalokkal, ifju szépségekkel jelennek meg a kabaré fóruma előtt.
Nagypapácska, nagymamácska,
Két fehérhajú öreg,
Akik együtt megvénültek,
Lent a kertben együtt ültek,
Harmatos volt még a regg,
Trallala, trallala,
Harmatos volt még a regg.
És megszólalt nagymamácska,
Mint egy régi zongora:
"Rajta, valld be most barátom,
Nem haragszom, megbocsátom,
Nem csaltál-e meg soha?
Trallala, trallala,
Nem csaltál-e meg soha?"
Nagypapácska fejvakarva
Szól: "Bevallom hát... no jó...
Fordítsd félre most az orcád,
Egyszer voltam hűtlen hozzád,
Egyszer voltam áruló,
Trallala, trallala,
Egyszer... érted, kis bohó?"
"Látod, látod, milyen kár volt"
Mondja most a nagymama -
"Hisz az ember gyönge, gyarló,
S az az egy is, te pazarló,
Nékünk mily jól esne ma,
Trallala, trallala,
Nékünk mily jól esne ma!"
Azt se tudtuk, kérem, mi fán terem az a kabaré, s kabaréköltők lettünk itt egynéhányan olyan életkorban, mikor az ember éppen elhagyta az éhezést, mert megfogadták az embert egy szerkesztőségben és az embernek a versekért is fizetni kezdtek az úgynevezett folyóiratok. Igen, az ember folyton-folyvást verseket írt, mert nem bírt az ember a sötét tengerekkel, amelyek mind beömlöttek az embernek a lelkébe s nem bírt az ember a nap iszonyú tüzével sem, mert a nap is ott sütött az ember lelkén legfelül, magosan. Az ember akkor öt forintot kapott a versért. Ötnél többet, hattól egészen tíz forintig az ember csak jó hosszú mulattató alkalmi versezetekért kapott, ha minden héten vitte az ember szép rendesen a Héthez. A költő gyönyörködtetni szeretné az emberiséget. De nincs emberiség, hanem közönség van. És a közönség többet kíván a gyönyörködésnél: jól akar mulatni. Már most itt lett ez a kabaré s tíz forintnál kezdte a fizetést. Emlékszem, az a vidéki színész-fiatalember bejött a szerkesztőségbe s zászlaja alá toborzott bennünket, akik versírásról voltunk ott nevezetesek. Szóval a kabaré megnyílt és jól ment, és tíz, tizenöt, huszonöt és a vége felé, a világbéke utolsó esztendeiben ötven pengő forintot is kaptunk már a kupléért, vagyis szövegért vagy még szakszerűbben mondva: számért.
Azt a szót, hogy szám, az irodalmi vonatkozásában fájdalommal utáltam és magamban nagyon szégyelltem magamat azért az árulásért, hogy számokat csinálok versmértékkel és rímekkel, úgy, ahogy a Hymnust írta Kölcsey s ahogy Vajda János írta a "Húsz év múlva" című költeményt, azt, amelyikben az a négy sor van, hogy "De néha csöndes éjszakán / Elálmodozva egyedül, / Múlt ifjúság tündér taván / Hattyúi képed fölmerül." De isten látja lelkemet, kellett a kabaré pénze és isten látja testemet is éppen olyan jól, ahogy a lelkemet látja. A szöveget hozó költők mind így voltak a kabaréval. Az áhítattal előszenvedett igaz versekért, amelyeket a Nyugathoz vittünk, nem kaptuk az ötödrészét sem annak, ami pénzt a kabaré igazgatósága a könnyű s pazar ifjúságban olyan könnyen csinálódott számokért fizetett. Azonkívül Bárd Ferenc és Testvére kiadta kottába a számot és ezért is jött harminc-negyven-ötven korona.
Az első honoráriumot - egy bankett-jegyet - Márkus Józseftől, a Magyar Figaró szerkesztőjétől kaptam. Két esztendei szorgalmas és lelkes munkálkodás, versek, színházi cikkek első és egyetlen jutalma volt ez a jegy, amelynek kegyelméből megjelenhettem a Lukácsy Sándor tiszteletére rendezett népszínházi vacsorán. Valami jubileumi vacsora volt, ha jól emlékszem, a Vöröshajú című népszínmű huszonötödik előadásának örömére. Nekem, kezdő írónak és jövendőbeli újságírónak felejthetetlen ünnep, mert akkor ültem először híres emberekkel, írókkal, színészekkel, színésznőkkel egy asztalnál. Felejthetetlen már azért is, mert tévedésből Rákosi Jenő mellé ültettek, akit akkor hallottam először beszélni. (Heltai Ferenccel tévesztettek össze; ez volt az egyetlen eset, amikor valami hasznom volt ebből az összetévesztésből. Minden más alkalommal ráfizettem. Egyszer, a választások idején Tisza István hívatott sürgősen magához és legutolsó húsz koronámat fiakkeroztam föl a várba, ahol sűrű bocsánatkérések között közölték velem, hogy a miniszterelnök Heltai Ferenccel akar beszélni. A húsz koronámat máig sem kaptam vissza. Egy más alkalommal pedig - ezt Bárcy István mondta el nekem - tévedésből engem terjesztettek föl a főpolgármesteri állásra. Már majdnem ki voltam nevezve, amikor észrevették a tévedést, és nagynehezen valahogyan visszacsinálták a dolgot Heltai Ferenc javára. Éjjel néha még ma is fogvacogva, rettenetes szívdobogással riadok föl: álmomban Budapest főpolgármestere voltam.)
A második honoráriumot - immár komoly pénzben - Kiss Józseftől, A Hét szerkesztőjétől kaptam Loreley című versemért. Öt korona volt, akkor nagyon szép pénz. Ezt a napot sem felejtem el soha. Kiss József akkor tisztelt meg először azzal, hogy leült velem kártyázni. Nyomban vissza is nyerte tőlem a honoráriumot. Örökké hálás vagyok érte, mert ha akkor véletlenül én nyerek tőle öt koronát, ma talán közgazdasági író vagy bankigazgató vagyok.
Fején kétméteres kalap,
Sok-sok hamis fürt az alatt,
Fülébe rengeteg buton.
Végig a József-körúton
Kacéran, tetszelegve lép
A tökéletes feleség.
Minden szezonban tíz ruha,
Csipke, selyem, bársony, puha,
Másfél tucat finom cipő
És ing, harisnya szédítő,
Mivelhogy dísztárgy, nem cseléd
A tökéletes feleség.
A gyerekét bonne neveli,
(Ő zsúrgondokkal van teli.)
Öt órakor, hacsak lehet,
Teázni Gerbeaud-hoz siet
Ott ül, egy sorba vele, még
Húsz tökéletes feleség.
A kedves férje ezalatt
Úgy fárad, izzad, mint a vad,
A sok adósság kergeti
S belőle lassan kiszedi
A szívet, májat és vesét
A tökéletes feleség.
Viszont ha csókolózni kell,
Férjét akkor sem hagyja el,
Mert csókot mindig szívből ád,
Így boldogítja az urát
És mind a három kedvesét
A tökéletes feleség.
Fején a tavalyi kalap,
Újat szegényke sohse kap.
Ruhája végig csupa folt,
Egy éve múlt, hogy tiszta volt,
Így jár, nejére így keres
A férj, aki tökéletes.
Reggeltől estig egyedül
Az irodában búsan ül,
Ott összead, kivon, szoroz,
S ha pénz kell, sikkaszt és oroz,
És állandóan alperes,
A férj, aki tökéletes.
Míg neje zsúron kelepel,
A babyt ő ringatja el,
Az egy cseléddel ő pöröl,
És senkitől sem örököl,
És jámbor, vékony és kehes
A férj, aki tökéletes.
A szerelem, a szerelem,
Nem tudja, hogy mi fán terem,
És délben, este, délelőtt
A felesége csalja őt,
De nejére sohse les
A férj, aki tökéletes.
Ha kimenője van neki,
A vágya hazakergeti,
A célja a cselédszoba,
Mint Rómeo lép be oda,
Vigasztalást, azt ott keres,
A férj, aki tökéletes.
Az elmúlt tél korszakot jelent házasságom történetében. A kőkorszak után (természetesen drágakövekről van szó) ezt a legújabb korszakot az ősnövények és a nagy ragadozók korszakának nevezhetném. Úgy az ősnövények, mint a nagy ragadozók nőm kalapjain foglalnak helyet. Az elmúlt tél vetette fölszínre a nagy kalapokat, és nőmet hirtelen elfogta a kalaptéboly. Mindennap új kalappal jött haza, és mindennap "Melyik dicsőbb, melyik nagyobb?" kiáltással tartott seregszemlét összegyűjtött kalapjai fölött. Ilyenkor "Bucephalus" nevű harci kalapja volt a fején.
Vannak hiú és könnyelmű emberek, akik versenyistállót tartanak. Nőm kalapistállót tartott. Igazán nem túlzok, amikor azt mondom, hogy ezek a gyönyörű, finom és drága kalapok ugyanolyan szerepet játszottak nőm életében, mint a szenvedélyes sportférfiak életében a nemes telivérek. Nőm úgy bánt a kalapjaival, ahogy a passzionátus és tudós tenyésztő a rendelkezésére álló versenyanyaggal. Mindegyik kalapja külön boxban állt, mindegyik kalapjának megvolt a maga neve. Én, aki eleintén tudatlanul és megértés nélkül meredtem ezekre a kalapszörnyetegekre, utóbb már mindegyiknek tudtam nemcsak a nevét, hanem a pedigréjét is. Csak ránéztem a kalapra, és rögtön megmondtam, hogyan hívják, és melyik boltból került elő.
A körülbelül harminc-harmincöt crackból álló kalap-lotban volt néhány igazán kimagasló példány. Itt volt mindenekelőtt a "Szevilla gyöngye" nevű Izabella-kalap, minden ok nélkül két heliotrop lebernyeggel. Ez a kalap fenséges és félelmetes volt, olyan, mint egy hadihajó. Ez a kalap rövid távolságokra, délutáni sétákon, zsúrokon csaknem verhetetlennek bizonyult. Igaz, hogy nőm mindig tudta, kik vannak a zsúrokra benevezve, és kitűnően ismerte az ellenséges istállók kalapállományát is. "Szevilla gyöngye" a legtöbb versenyét föltartva, kenterben nyerte meg, csak egyszer főzte le Csömöszlényinének egy névtelen kalapja körülbelül két centiméterrel.
Hosszabb távolságokon, színházban, vacsorákon, a "Madame Zephyrine síremléke" című francia telivér vitte diadalra nőm színeit. Egy hórihorgas, vörhenyes oszlop volt, az oszlop körül gondosan ápolt virágos kertecskével. A Madame Zephyrine Párizsi utcai boltjából került ki, mint eredeti francia modell, és Madame Zephyrine könnyek között árulta el, hogy vágyainak netovábbja az volna, ha majdan, késő évek múltán, ez a kalap domborodna hamvai fölött. Ez a kalap föltétlen és ájtatos meghódolást követelt. Amikor az emberek meglátták, imára csapták össze a kezüket.
Az istálló Derby-kalapja azonban a Bucephalus volt, amely nevét Nagy Sándor híres paripájától kapta. Haragoszöld tábornoki kalap volt ez, lengő, lobogó zöld tollakkal, amelyek alul gordiusi csomóba voltak kötve.
Ez a kalap minden távolságra verhetetlen volt, ez külön kalap volt a kalapok között, külön évjárat. Éppen ezért nőm csak klasszikus versenyekben futtatta, nagy estélyeken, banketteken, vernissage-okon és egyéb tréfás helyeken. Ahol Bucephalus megjelent, ott az emberek utat nyitottak nőmnek, és kétoldalt sorfalat állottak. Nem is lehetett másként, mert a kalap szélessége körülbelül három méter volt. Ez a kalap volt nőm legkedvesebb, legféltettebb kalapja, ez mindennél drágább volt neki.
Emlékszem, hogy nőm, egyszer náthás volt, és ez alkalomból közölte velem végrendeletét. A lényegtelen családi ügyektől eltekintve, a végrendelet egyik pontja a kalapokra vonatkozott. Meg kellett ígérnem, hogy a temetésen, a virágos kocsik után feketébe öltözött apródok fognak gyalogolni, és fekete bársony párnákon utána fogják vinni a kalapjait. A temetés után az összes kalapok a Nemzeti Múzeum tulajdonába mennek át. Csak az egy Bucephalus nem. Busephalusnak nőm jobb és nemesebb szerepet juttatott. Könnyek között fogadtam meg, hogy Bucephalust én saját kezűleg fogom nőm sírján agyonlőni, hogy azután nőmmel egy sírba temessem. Miután nőm ilyenképpen intézkedett és megnyugodott, kifújta az orrát és meggyógyult.
Bucephalus hosszú hónapokon keresztül egy császár, egy pápa fölényével és csalhatatlanságával uralkodott a helybeli kalapok fölött. Az összes ellen-nők néma megadással törődtek bele sorsukba, képtelenség volt arra gondolni, hogy ezt a kalapot valaki lefőzze. Ennél kalapabb kalap még nem mutatkozott a földi téreken. És női szívek végeztek, asszonyi fogak csikorogtak, ott, ahol nőm e kalappal végiglejtett az utcán.
Egy végzetes téli napon azonban borzalmas szerencsétlenség történt. Nőm sápadtan, megtörten és meggyötörten jött haza, reggeltől délig legalább öt órával vénült meg.
Halkan és fáradtan beszélt, mint olyan valaki, aki a halál előszobájában ül.
- Tudod-e, hogy majdnem a mentők hoztak haza? - mondta szenvedőn.
- Mi történt, mi történt? - kérdeztem izgatottan.
Felelet helyett nőm görcsös sírásba tört ki, fölpattant, és gyűlölettől szikrázó szemmel nézett rám.
- Meg fogod ölni! - sziszegte vészjósló hangon. - Ha egy kicsit szeretsz, meg fogod ölni.
És újra még görcsösebben zokogott. Végre nagy nehezen annyira lecsillapodott, hogy el tudta mondani, miről van szó. Az eset valóban nem volt közönséges. Ahogy a Kossuth Lajos utcán végiglibegett, és jó barátnőjével találkozott. És e jó barátnő fején ott volt a Bucephalus zöldebben, tollasabban és terjedelmesebben, mint valaha. Egy ál-Bucephalus, amely híjával volt az eredeti minden szépségének, ellenben az avatatlanok szemében annál impozánsabbnak, fenségesebbnek látszott. Egy közönséges, aljas hamisítvány, egy darab csillogó üveg a nemes gyémánt mellett. És az emberek megálltak, és megdöbbenve, elszédülve nézték a két kalap találkozását; hajók, ha éjjel találkoznak, császárok, ha összeölelkeznek - mindez eltörpül az igazi és az ál-Bucephalus találkozása mellett.
- Az csak világos - mondta nőm -, hogy a dolog ellenem irányul. És te provokálni fogod a férjét, és amerikai párbajban meg fogod ölni, mialatt és kiderítem, hogy ki volt az az elvetemedett kalaposnő, aki az én Bucephalusomat utánozni merte?
Nem vagyok vérszomjas ember, de azt magam is beláttam, hogy a Bucephaluson elkövetett gyalázatot meg kell torolni. Annál is inkább, mert maga a kalap is érezni látszott a megaláztatást. Tollai szenvedőn görbültek lefelé, egészséges zöld teintjén valami fakó sápadtság honolt, és mintha máris egy kissé megsoványodott, összement volna. Ez a kalap élt és gondolkozott, érző lélekkel vett részt úrnőjének fájdalmában, amely elsősorban az ő saját fájdalma volt.
- Légy nyugodt - mondtam nőmnek bátran és határozottan -, az ál-Bucephalus rövid időn belül el fog tűnni a föld színéről. Ha egy egész hadsereget kellene is mozgósítanom, el fogom pusztítani ezt a gyalázatos hamisítványt.
És úgy rohantam el hazulról, mint a csatába induló hős. Az utcán azonban rémes látvány tárult szemem elé. Előbb csak egy, majd két, majd tizenöt ismerős és ismeretlen hölgy fején láttam a Bucephalust, a zöld szín minden árnyalatában, mindenféle alakjában és kiterjedésében. És szomorúan megállapítottam, hogy kár minden hősködésért.
A Bucephalusok úgy hemzsegtek körülöttem, mint eső után a gomba; ha egyet el is pusztítottam volna közülük, még mindig maradt volna huszonöt- vagy harmincezer példány. A Bucephalus egyszerűen divat lett, és ilyenformán közkincs, mindenkinek a tulajdona. Bucephalus megszűnt egyéniség lenni, fogalom, forma lett belőle.
Mikor nőmmel ezt a leverő hírt közöltem - kíméletesen, nagyon kíméletesen -, attól tartottam, hogy a szegény teremtés nyomban elájul. Azonban kellemesen csalódtam. Nőm arca sugározni kezdett és a boldogság pírjában úszott. Mert az eset csak addig fájt neki, míg egy valaki utánozta a Bucephalust, mihelyt harmincezren utánozták, mámoros lett a diadaltól.
- És különben is - tette hozzá boldogan - a nagy kalapok már divatjukat múlták. Tegnap rendeltem magamnak tizenöt kis kalapot.
Harmadik felvonás, tizenegyedik jelenet
Klári, A sovány hölgy
KLÁRI: Kezét csókolom!
SOVÁNY HÖLGY: Jó napot!
KLÁRI: Parancsol, nagyságos asszony?
SOVÁNY HÖLGY: Egy nagy kalapot mutasson! A legnagyobbat, ami a boltban van!
KLÁRI: Ez az, nagyságos asszonyom! Ezt ugyan öt perc előtt már megvette valaki, de ha nagyságos asszonyomnak tetszik, azt fogjuk mondani a másik hölgynek, hogy tévedésből adtuk el.
SOVÁNY HÖLGY: Úgy? (Felpróbálja) Csinos.
KLÁRI: Nem csinos ez, kérem - ez gyönyörű! Ez, kérem, egy költemény, egy líra, roppant apart dolog, és direkt karcsúbb hölgyeknek való, mert gömbölyű arcot, pikáns fejet csinál, és ebben jobban érvényesülnek az idomok is!
SOVÁNY HÖLGY: Igen. Határozottan csinos. Hát jól figyeljen, kisasszony! Adja nekem ezt a nagy kalapot...
KLÁRI: Igenis, nagyságos asszony. Mindjárt hazaküldöm.
SOVÁNY HÖLGY: Miért siet úgy? Várjon egy kicsit! Adja nekem ezt a nagy kalapot egészen kicsiben.
KLÁRI: Egészen...?
SOVÁNY HÖLGY: Kicsiben. Nem érti? Ugyanez a kalap legyen, de kicsiben!
KLÁRI: Vagy úgy. Értem.
SOVÁNY HÖLGY: És ne legyen lapos, hanem gomba.
KLÁRI: Értem.
SOVÁNY HÖLGY: A színe pedig ne legyen sötétkék, hanem világosszürke, egy kis szalaggal... milyen színűvel... valami diszkrét színt mondjunk...
KLÁRI: Mondjuk, szeriőz?
SOVÁNY HÖLGY: Az jó lesz. És valami jó anyagból, mert a crepdesient nem szeretem.
KLÁRI: Adhatunk valamit antilopból. De nem volna egyszerűbb, ha mindjárt egy másik kalapot mutatnék?
SOVÁNY HÖLGY: Nem szeretek válogatni, szeretek mindjárt az első kalapnál maradni. Inkább ha kell, itt-ott egy kis igazítás.
KLÁRI: Ahogy parancsolja. Madarat ne tegyünk rá?
SOVÁNY HÖLGY: Madár nem divat.
KLÁRI: Vannak vevőink, akik ragaszkodnak hozzá. Azt mondják, a madár kis lábakat csinál.
SOVÁNY HÖLGY: Köszönöm. Amint látja, nincs szükségem rá. Inkább virágot.
KLÁRI: Igenis. Milyent?
SOVÁNY HÖLGY: Műt.
KLÁRI: Igenis, műt.
SOVÁNY HÖLGY: Az egész ne legyen drágább kétszázötven koronánál, és egy órán belül a lakásomon legyen.
KLÁRI: Igenis. A cím a régi?
SOVÁNY HÖLGY: Úgy nézek ki, mint aki minden másodpercben változtatja a lakását? Isten vele!
KLÁRI: Kezét csókolom!
Hölgy el. Klári megfordul
SOVÁNY HÖLGY: (rögtön visszajön) Izé... kisasszony! Mégse küldje el a kalapot! Még gondolkozom egy kicsit... Majd visszajövök...
KLÁRI: Igenis, ahogy parancsolja!
Ott, ahol a vén Dunának
Hullámai muzsikálnak,
Hol a székek, padok állnak,
De a villamos szalad,
Hol az aszfalt sohse porzó,
Ott virít a szívet-orzó,
Mámorító déli korzó
Félig kopasz fák alatt.
Csillogó a víz ezüstje
És a propellerek füstje,
Mintha hányná poklok üstje
Kanyarogva kavarog.
És e bájos környezetben,
Felöltőben vagy zsakettben,
Ámde mindig rendületlen
Sétálnak a magyarok.
Itt sétál a büszke gyáros
S mivel itt mindenki páros,
Itt az egész Lipótváros,
Az ötödik került.
Mit kíván a magyar nemzet?
Van-e több ily viharedzett,
Tősgyökeres, tőrülmetszett,
Flörtölési terület?
Mert a fővárosi felnőtt
Méltányolja itt a delnőt,
És ha keres, hát itt lel nőt,
Bús szívének ideált,
Akad asszony itt temérdek,
Kiben nincsen önző érdek
S akit mégis félreértett
Eddig minden jó barát.
Mindig akad itt egy Olga,
Akinek nincs semmi dolga,
Aki el van hanyagolva,
S bánatában csókot ád,
Akinek a férj, az áldott,
Respektálván a családot,
Már egy párszor megbocsátott
S még vagy tízszer megbocsát.
Mindig akad itt egy Örzse,
(Törzse ama Izrák törzse,
Melynek otthona a börze)
S ez az Örzse oly deli,
Jár suhogva, jár lebegve,
Szól kacéran, enyelegve,
És mivel a férje medve,
A kalandot kedveli.
És csinos leányok serege
Fürgén lépked mint a zerge
S tereli helyes mederbe
A mellékelt bankfiút.
Hogy az majdan véges-végül,
Hozony és másni nélkül
Vegye őket feleségül,
S éljen boldogan, ha tud.
Jönnek randevúzó-vitézek,
Egyik elszánt, másik félszeg,
És a levegőben élcek
Kóvályognak ostobán,
Mint megannyi tépett szárnyú,
Mélyen leszállított árú
Sikertelen, buta, bárgyú,
Ódivatú monoplán.
Aki jó, az lát és győz itt,
Márciustól késő őszig,
Egymást agyba-főbe főzik
Itt a nők, a férfiak,
Rajtad ó, te szívet-orzó,
Mámorító, déli korzó,
Mindenki a flört-toborzó
Cifra táncát lejti csak.
1908-ban Gyulai Pál teljesen elöregedve élete utolsó évét élte, Beöthy Zsolt 60-ik születésnapját és egyetemi tanárságának 25-ik évfordulóját ünnepelték hívei, Herceg Ferenc Szerelmesek című regényét írta, Gárdonyi Gézának Isten rabjai című regénye jelent meg, Rákosi Jenő mint a Budapesti Hírlap szerkesztője Tisza István oldalán harcolt az általános titkos választójog ellen, Ambrus Zoltán összes műveinek kiadása folyamatban volt és ő szerkesztette a Klasszikus Regénytárt. Ebben az évben, január elsején jelent meg a Nyugat. [...]
Egy év alatt együtt volt az egész társaság, csaknem mindazok, akik aztán éveken át, sokan mindhalálig, hívek maradtak a Nyugathoz, s megadták a szelemét és levegőjét. [...]
A 24. számban jelent meg Heltai Jenő új Lizisztrata-fordításából egy kis részlet.
Aristophanes Lysistratejának új fordításáról van szó. A görög elmésségnek ez a remekműve ma is olyan friss és üde, színektől pompás, élettől eleven, mint volt Kr. e. 411-ben, amikor először színre került. Az idő semmit sem mosott el belőle. Legföljebb az aktuális célzások, a helyi és személyi vonatkozások váltak érdektelenné. De megmaradt maga a színjáték: ravasz asszonyok komédiája a férfi körül, egy maliciózus filozófus gonosz szatírájában. Mit árulnak el mindebből a fordítások? Semmit. Tudósak és tudákosak; híven ragaszkodnak a versformához, a tartalomhoz, a szavakhoz. Visszaadják Aristophanes minden ötletét, de minden ötlethez egy vagy két magyarázó jegyzetet kapcsolnak. És az eredmény? Mindnyájunk lelkében él az a tudat, hogy élt valamikor egy Aristophanes nevű kitűnő komédia-író, műveit azonban ma már nem lehet elolvasni, mert unalmasak és értelmetlenek. Az olvasó lépten-nyomon magyarázatokra szorul. A magyarázatokon pedig átok van: fölvilágosítanak, tanítanak, de jókedvet sohasem szülnek. Mindent lehet kommentálni, csak az ötletet, az elmésséget nem; szomorú vidámság az, amelynek magyarázatát * alatt kell megkeresni. Én hát a fordításnak egy új módjával próbálkoztam meg. Azt kérdeztem:
- Hogyan írná meg Aristophanes a Lysistratet ma és magyarul?
Erre a kérdésre akar felelni ez a kis próba-fordítás, a komédia első jelenete. Mellőztem benne mindazt, ami nekünk ma már érthetetlen, idegen. Mellőztem a kényszeredett klasszikus versformát, úgy vélekedvén, hogy a pajkos thémához jobban illik a jókedvű rímjáték. Itt-ott kihagytam, másutt betoldottam egyet-mást. Lehetőleg mellőztem az obscoenitásokat, mert ezt kellene cselekednie a ma Aristophanesének is, mihelyt nem biblofilek, hanem színpadok számára ír. De mégis hiszem, hogy így ez a pár sor híven tükrözi az igazi Aristophanest. Hitem szerint ez az egyetlen módja a modern fordításnak.
Első felvonás
(Utca Athénban. A háttérben az Akropolis.)
Első jelenet
LYSISTRATE (kijő a házából, tülrelmetlenül jár föl-alá és nyugtalanul körülnéz, majd Kalonike.)
LYSISTRATE:
Hívnák csak őket Vénusz templomába,
Bacchusz, a Nemtők vagy Pán ünnepére,
Hogyan tolongna mind egymás nyomába,
A sok bujának, hogy pezsegne vére!
De hogy komoly dologra kell a nő,
Hiába hívtam őket, egy se jó.
De mégis! Íme szomszédasszonyom...
Üdv Kaloniké! (Feléje indul.)
KALONIKE (kilép a házból):
Jó reggelt neked,
Miért e ránc e sima homlokon?
Mit háborogsz? Mi bántja szívedet?
LYSISTRATE:
Mi bántja? Ezt ki nem találod?
Haragszom asszonyok, reátok,
Mert léháknak neveznek a gazok,
A férfiak...
KALONIKE (sóhajtva):
Hát nem vagyunk azok?
LYSISTRATE:
E helyre, nem csekély dologba
Tanácskozásra hívtalak ma. (Keserűen)
Persze ilyenkor alszik valamennyi!
KALONIKE:
Eljön bizonynyal mind, ne félj!
De hát nehéz asszonynak jönni-menni,
Az egyiknek nyakán a férj,
A másik a cselédet költi fel,
Vagy gyereket füröszt és altat el,
Még mielőtt gyűlésre jön.
LYSISTRATE:
Kicsinyes dolgok! Siralmas közöny!
Másrul van itt szó! Nagyrul és dicsőrül.
KALONIKE:
Nagyrul? S az asszonynépség mégse csődül?
LYSISTRATE:
Ha arrul volna szó, te bamba,
Élén magammal, mind rohanna.
De másrul van szó, rossz néven ne vedd,
Vad álmatlanság sok-sok éjjelén
Főztem ki ezt a huncut tervet én.
KALONIKE (gúnyosan):
Szép asszony főztje rossz nem is lehet.
LYSISTRATE:
Annyira jó, hogy Hellas boldogsága
Hogyha akarjuk, rajtunk, nőkön áll ma.
KALONIKE:
Mi rajtunk áll, jaj, gyönge lábon áll az!
LYSISTRATE:
A kérdés: pusztuljunk-e vagy se? Válassz!
Peloponnesus s Athén városa
S Beócia... mind, vesszen mind oda?
Okosabb, hogyha összegyűjtöm itt
Minden görög vidékek hölgyeit
S közös erővel megmentjük hazánkat.
KALONIKE:
Okosat, szépet, asszonytul ki várhat?
Napot lopunk csak, kikenve-kifenve,
Bársonyba bújva, bíboron pihenve,
A köntösünk áttetsző, mint a fátyol,
A papucsunk úgy hozták Perzsiából...
LYSISTRATE:
A kis papucs... az orca, a kifestett...
Ez az! Sikerrel éppen ez kecsegtet,
Ez viszi diadalra hitemet:
A sáfrány-köntös, illatos kenet,
A fátyol, szőve pókháló-szövetbül...
KALONIKE:
Mi a csodát remélsz te ettül?
LYSISTRATE:
Csak azt, hogy férfi többé férfi ellen,
Harcban hevülve lándzsát ne emeljen.
KALONIKE:
No akkor hol vagy sáfrány-köntösöm?
LYSISTRATE:
A pajzs eltűnjön mindörökre...
KALONIKE:
Fátyolba, illatosba öltözöm!
LYSISTRATE:
Karddal se sújtson harcos ökle.
KALONIKE:
Virágos, cifra papucsot veszek!
LYSISTRATE:
No szólj! Nem kéne jönnötök sietve?
KALONIKE:
Bizony, rohanva, mint a fergeteg.
LYSISTRATE:
Ehelyett cammogtok, mint a medve.
(Megvetéssel)
Elkésve tesszük azt, mit tenni kék,
Athéni elv: "Ráérünk arra még!"
A kikötő, a népies elem,
Mely mindig első - az sincs még jelen.
És Salamisból sincs itt asszony, egy se.
KALONIKE:
Ha jól tudom, nem egy menyecske,
Nyeregben ül már hajnal óta
A mosdótálon lovagolva.
LYSISTRATE:
S akikre számíték, hol vannak ők,
Főtámaszaim: az achárni nők?
KALONIKE:
A Theagenes hitvese
Most kérdezé a Hekate szobrátul,
Hogy eljönnie üdvös-e?
(Egy sereg asszony tódul a színpadra, minden oldalról jönnek.)
De nézd, ím jönnek máris. S a javábul.
Mily csődület! Mely lökdösés! Mi zaj!
S jönnek amarrul is. Ihaj, juhaj!
Hová valók ezek?
LYSISTRATE (orrát fintorgatva):
Büdösre.
KALONIKE:
Megérzik rajtuk...
Nem szeretném, ha fontoskodással és nagyképűséggel vádolnának, amiért nyilatkozom egy olyan egyszerű dologról, mint egy színdarab fordítása. Meglehetősen sok darabot fordítottam már - ez a századik felé közeledik -, de mindig szerényen a háttérben húzódtam meg és fordítói munkámért kapott dicséretekből sohasem téptem magamnak szerzői babérokat. Mindig azon igyekezem, hogy minden dicsőség a szerzőnek jusson és még akkor is, ha itt-ott változtattam, vagy hozzátettem is valamit, akkor is inkognitó csináltam ezt, anélkül, hogy az ezért járó sikert külön elkönyveltem volna a magam számára.
Sokszor hallottam vagy olvastam azt, hogy ez nem volt benn az eredetiben, ezt föltétlenül nekem kellett kitalálnom. Hát erre volt is eset nem is egyszer, de az érdem akkor is csak a szerzőé, mert ha az eredetit nem kapom a kezembe, sohasem írhattam volna meg azt, ami ezen a réven eszembe jutott, illetve: megfordítva, sohasem jutott volna eszembe az, amit ezen a réven megírtam.
Mindig tiszteltem a szerző munkáját, mert saját tapasztalásomból tudom, milyen rosszul esik az embernek az, ha az ő munkáját nem tisztelik. Mindig iparkodtam a szerző egyéni gondolkodásához, egyéni stílusához alkalmazkodni, mert ismét csak saját tapasztalataimból tudom, milyen kínos az, amikor a külföldi fordítónak készen van egy tábornoki mártása - ahogy annak idején a Generalsaftot fordították -, és ezzel leönt mindent, ami a keze ügyébe kerül.
Most, amikor a századik fordítás felé közeledem, egy kis fájdalommal állapítom meg, hogy körülbelül harminc esztendő munkájából vajmi kevés maradt meg az utókor számára. Ezzel a fáradsággal, lelkesedéssel, fejtöréssel bizony Shakespeare, Moliere, Goethe, Aristopanes és Hauptmannt is lefordíthattam volna; de szegény ember voltam és vagyok, azt kellett csinálnom, amiből a színházakkal együtt én is megéltem.
Úgy érzem, rettenetesen sokat dolgoztam, hiszen csak francia és német színdarabot is száznál többet fordítottam. Bizony megérdemelnék egyet-mást én is. Anyagi helyzetem alig tíz esztendeje javult meg, de a miniszteri fizetésnél alig keresek többet. Az pedig igazán nem sok. Ezért aztán illően nem is hódolhatok más szenvedélyemnek, mint a könyvgyűjtésnek. Annyit meg tudtam takarítani, hogy Mária-Besnyőn kis házikót vehettem. Itt szoktunk nyaralni.
Mint tisztes burzsoához illik
Most nyaraló-helyen lakom,
Az országútra nyílik ajtóm,
A szemétdombra ablakom.
Aki belép a hajlokomba,
Rögtön beteg lesz, nagy beteg.
Ezért a nyári hónapokra
Négyszáz forintot fizetek.
Négyszáz forintot! Koronában
Azonban nyolcszáznegyvenet
(Külön a kertért húsz forintot,
A sárga fene egye meg!)
Mert kertem is van, nagyszabású,
Egy nyomorult fa, két bokor,
És fölül minden csupa hernyó
És alul minden csupa por.
Azonban ettől eltekintve
Itt édes a családi kör,
Reggel benéz az ablakomba
Egy-egy tehén, egy-egy ökör.
És belebőg a reggelimbe,
Hogy hull a vakolat belé,
És sóhajtásom vágyva száll az
Oly távol Budapest felé.
Néha betéved a szobámba
Egy nagy disznó vagy más barom,
S kóbor kutyák bőszült csapatja
Használja klubnak udvarom.
Este a szájamba repülnek
Nem sült galambok - ó, dehogy,
Darazsak, hangyák, éjji lepkék,
Amelyek száma sohse fogy.
Közben nagyot döf néha rajtam
Egy becstelen, szomjas szúnyog,
Ha ez tovább tart tíz napig még,
Hát bizony isten elhunyok.
Éjjel, mikor aludni vágyom,
Aludni némán, boldogan,
A fürge békák muzsikálnak,
Hogy vacog tőle a fogam.
Minduntalan újabb vonat jön,
Visít, csörömpöl, zakatol,
Füstjét beküldi a szobámba...
Ez a pokol! Ez a pokol!
Biztatgatom magam erősen,
Hogy a falu varázsa ez
És nem tart már nagyon sokáig,
Mert októberre vége lesz.
Hogy üdülésre pihenésre
Valók e csöndes, szép hetek,
Mikért a nyári hónapokban
Négyszáz forintot fizetek.
Biztatgatom magam erősen,
De mindhiába, nincs hatás.
Mit ér nekem a legnagyobb por,
Mikor a szívem vágya más!
Elismerem: e méla vágyban
Nincs bölcsesség és nincs haszon,
De én a becstelen, a piszkos,
Füstös fővárost szomjazom.
Az aszfalt bűze és szemetje
E távolságbul szinte kincs,
Mit ér nekem a legszebb csirke,
Addig, amíg kirántva nincs!
Falu, Természet, Szent Poézis,
Ahány szó, annyi sok csalás,
A Nyár varázsát tönkretette
Az istenverte nyaralás.
Oh, jobb a főváros porondján
Színi a pesti levegőt,
A hamisított kertben ülni
A bűvös kávéház előtt.
S amíg a rikkancsok rohannak
S a villamos harangja szól,
Szemünk behunyva álmodozni
A Nyárról és a faluról.
(Bernátné levele dr. Csömöszlényinéhez)
Drága Irmám!
Bocsáss meg hosszú hallgatásomért, de az utóbbi hónapokban nagyon el voltam foglalva, részint a férjem nevelésével, amely - fájdalom! - még ma sincs befejezve, részint betegeskedéssel, amely - ne ijedj meg! - nem volt veszélyes (mert, hála istennek, egészséges vagyok, mint az eredeti makk), csak éppen mint idegesség jelentkezett. Orvosi tanácsra le kellett mondanom az irodalomról, min amely árt az idegeknek, mint ahogy magam is tapasztaltam, hogy a szellemi megerőltetés és a fokozott agymunka rendesen cselédfölmondással és férjösszeveszéssel jár.
Azonban ma, hála a jó istennek, az orvos végre megengedte, hogy megint kezembe vegyem meghitt tollamat, azt az édest és így sietve írok neked, hogy röviden vázoljam neked az elmúlt hónapok jelentőségesebb eseményeit. Hallgatással mellőzöm azon tapasztalatokat, amelyeket szanatóriumokban és világfürdőkön szereztem, úgyszintén ama nézeteket is, amelyek eltérés formájában köztem és férjem között mutatkoztak. Csak arról a házról akarok megemlékezni, amelyet Bernát hosszas unszolás után részemre, mint falusi birtokot megvásárolt.
Igen, édesem, most már én is háztulajdonos vagyok, mint te, bár nem Pesten, mint te, csak Vityilló-Újfalun, mint te nem. Fogalmad sem lehet arról, milyen boldog vagyok abban a tudatban, hogy te már nem nézhetsz le engem, de én még jobban lenézhetem azon nőket akiket már eddig is lenéztem. És hidd el, édesem, nem cserélném el ezt a kis kastélyt még a te pesti házaddal sem, mert neked csak egy házad van és amikor a ház bevégződik, már nincs semmid. Holott nálam, mikor a kastély bevégződik, kezdődik a kert és a szőlő és a terület és a szabad föld, mindez az áldott anyatermészet kellős közepében, fákkal körülvéve és beültetve egyéb veteményekkel és szép zöld főzelékekkel, amelyek télen ugyan nem hajtanak, de majd tavasszal, mint saját termés kerülnek asztalunkra.
Igen, édesem, mióta ezt a kis birtokot bevásároltuk magunknak, csúcsút mondtam a léha fővárosi életnek, amely unalmas zsúrok alakjában nehezedik az emberre és kizárólag a kastélyommal foglalkozom. A vicinális rövid két óra alatt kiröpít erre az idillikus helyre, és ugyanoly rövid idő alatt visszaröpít. Azért nem kerestünk a fővárostól távolabb eső helyet, hogy Bernát nyáron mindennap kijöhessen, ő pedig kötötte magát ahhoz, hogy naponkint legalább négy órát tölt vasúton, többet semmi körülmények között sem és végre ezt az óhaját, mint jó feleségnek, respektálnom kellett.
Így tehát én már most is hetenkint kétszer-háromszor kirándulok a birtokomra, részt, hogy lássam, nem lopták-e el még a kastélyt, részint, hogy ellenőrizzem a szabad anyatermészet működését, t. i., hogy minő szorgalmat és haladást fejtenek ki a fák és más ültetvények a növés terén. Neked, édesem, mint városi nőnek, fogalmad sem lehet azon örömteljes meglepetésekről, amelyekben a magamfajta mezőgazdasszonynak része van, midőn már télen is figyelheti, hogy mi történik a gazdaságban? Gondolnád-e például, hogy keddtől szombatig a virágoskertben egy szalmakalap nőtt, amelyből kedden még semmi sem látszott szombaton pedig már el is hervadt és olyan öreg és rongyos volt, hogy mint használhatatlant el kellett dobnom?
Ah, édesem, nem képzeled, milyen türelmetlenül várom a tavaszt, hogy kiköltözŹhessünk és megkezdhessük a gazdálkodást. Bernát most esténkint a fű- és magárŹjegyzékeket tanulmányozza és káromkodik, hogy nem talál seholsem brittannika- és operaszmagot, hogy saját termésű szivarokat szívhasson. Én viszont már napok óta bújom a kertészeti könyveket, szeretném tudni, hogyan ültetik a heringsalátát, de ezek a művek oly hiányosak, erről egy szó sincs bennük. No de mindegy, majd a gyakorlat kipótolja azt, ami nekünk még az elméletből hiányzik. Természetesen állatokat is fogunk tartani, mint például kutya, macska, tehén, sertés és madarakat, mint méh, csirke és egyéb szárnyasok.
Ezen állatok okszerűen el lesznek helyezve az udvaron, külön-külön, hogy össze ne keveredjenek és mindegyikről meg lehessen tudni, hogy micsoda. A tehénnek külön dúcot építünk és már kíváncsi vagyok az első reggelre, midőn az ispán lemegy a dúcba és megfeji a tehenet. A sertéslak szomszédságában lesz a méhól, az úgynevezett kaptafákkal, amelyekben a méhek tartózkodni szoktak, amikor véletlenül nem röpködnek szerte az anyatermészetben, virágról-virágra, mint a költő mondja.
Szőlőnk is van egy pár akóval, de az most nem látható, mert a szőlőjegenyék be vannak takarva földdel, ettől kapja a bor azt a jó homokos zamatot, amely néha a borosŹpalackok mélyén látható, ahol, mint zavaros piszok ide-oda kóvályog. Már most meghívlak a szüretre, amely a szőlőnek a legmulatságosabb része, t. i. ekkor kaszálják le a szőlőt és a népek tősgyökeres magyar dalokat énekelnek melléje.
Az ember azt hinné, hogy egy ilyen birtok sok pénzbe kerül és az ember folyton ráfizet, holott az ellenkezője az igaz, mert ez roppant megtakarítás. Az embernek mindenből haszna van, az állatokból, a növényekből, úgyszintén a tejből és a tojásból is. Milyen boldogság, hogy az embernek nem kell semmit vásárolni, hogy a vásárcsarnok ott van a szabad természet ölében, amely ingyen adja a petrezselymet, karfiolt, a spárgát. Igaz, hogy mindennel baj van. A spárga például roppant kényes, annak ágyat kell vetni, no de egy pár vánkos és lepedő miatt még nem jövünk zavarba. A szőlőre is nagyon kell vigyázni, hogy a madarak le ne csipegessék, miért is madárijesztőt kell vásárolni. Nem tudom, hol kapni az ilyesmit, már több boltban tudakozódtam, de mindenütt azt mondták, hogy legjobb ezt házilag ellátni, miért is Bernáttal megállapodtam, hogy vasárnaponkint ő fog kiállani a szőlőbe, ha őt meglátják a madarak, egész héten elkerülik azt a vidéket.
No de, édesem, azt hiszem, már elég sokat fecsegtem össze-vissza és nagyjában most már tudod, hogy milyen a palotánk. Remélem, nemcsak írásban, hanem személyesen is meg fogod látni, örülni fogunk a szerencsének, ha ellátogatsz hozzánk, vendégekre be leszünk rendezve, annál is inkább, mert az utolsó vonat délután hat órakor indul vissza Pestre. Mindenesetre nagy ünnepéllyel fogjuk a házat fölavatni, azt hiszem háztűznézőnek hívják az ilyesmit, mindenesetre elvárunk titeket is, azzal a tőrülmetszett igaz magyar vendégszeretettel, amelyet mindig szívesen gyakorol irányodban szerető barátnőd
Bernátné
Írta: Bernátné
És csillagdús az ég,
A csöndes esthomályon át
Az állomásra mék.
Pestről ilyenkor érkezik
a 8:20-as vonat
S meghozza kedves férjemet,
Derék Bernátomat.
Kart karba öltve indulunk
Aztán hazafele,
A levegő a telepen
Illattal van tele.
Útközben elmondom neki,
Mi történt idekint,
Derék Bernátom nem beszél,
Csak helyeslőleg int.
Majd az asztalhoz ül velem
S míg a vacsora fő,
Derék Bernátom nem beszél,
Újságot olvas ő.
A kertbe kint, a fák között
A hold sugára rezg...
Derék Bernátom nem beszél,
Hanem aludni kezd.
Észre se vesszük ő meg én,
Az idő mint rohan...
Szeretném tudni, élnek-e
Mások ily boldogan?
(Vasárnap, Bendegúztelepen)
EGY ÚR: Ilyen harciasan Bernát úr? Puskával a vállán? Zöld kamásnival? Csak nem vadászni megy?
BERNÁT: De igen.
AZ ÚR: Hová?
BERNÁT: itt vadászunk Bendegúztelepen. Minden vasárnap. Van egy kis vadásztársaságunk. Ön is beléphet...
AZ ÚR: Hát van itt vad?
BERNÁT: Vad? Minek nekünk vad?
AZ ÚR: Istenem, ha az ember vadászni megy...
BERNÁT: Hol van megírva, hogy csak vadra lehet vadászni?
AZ ÚR: Hát önök nem?...
BERNÁT: Nem. Mi egészen más tárgyakat lövünk.
AZ ÚR: Tárgyakat? Homályosan hangzik...
BERNÁT: Lehet, de nekünk van igazunk. Mert a vad nem árt senkinek. Ellenben vannak dolgok, amelyeket el kell pusztítani. Múlt vasárnap például szél-motorra vadásztunk.
AZ ÚR: Mire?
BERNÁT: Szél-motorra. Van itt egy csomó a nyaralókban. Minden percben keservesen, vontatottan azt sírják: "Nyik!" Aki hallja, megőrül bele. Mi tehát összebeszéltünk, hogy néhányat lelövünk. Le is lőttünk vagy hatot. Azok most mindörökre elnémultak.
AZ ÚR: Érdekes.
BERNÁT: Igen, elég érdekes volt. De ma még izgalmasabb vadászatunk lesz.
AZ ÚR: Ha nem indiszkréció, mire vadásznak ma?
BERNÁT: Grammofonra. Van itt több száz grammofon, amely egész nap és egész éjszaka ordít, énekel, szaval és muzsikál. Kiirthatatlanok. Ma egy kicsit közéjük fogunk durrantani. Ha csak harminc esik...
AZ ÚR: És a tulajdonosok nem haragszanak?
BERNÁT: Dehogy nem. A múlt héten a szél-motorosok agyon akartak verni minket. De megmagyaráztuk nekik, hogy miről van szó és kárpótlásul meghívtuk őket a mai grammofonvadászatra.
AZ ÚR: Nagyszerű!
BERNÁT: Jövő héten pedig a kárvallott grammofonosokat fogjuk meghívni.
AZ ÚR: Mi lesz a jövő héten?
BERNÁT: Még nem határoztuk el. De alkalmasint körvadászat lesz a vendéglőben a cigányok hangszereire.
AZ ÚR: Kedvem volna önökkel tartani...
BERNÁT: Meglátja, nem bánja meg. Mert ez csak a kezdet. A nyár hosszú, és őszig lelövünk mindent. Még a vicinálist is... Az embernek itt úgyis alig van mivel szórakoznia. Legalább a vasárnapja teljék el kellemesen!
AZ ÚR: Be fogok lépni...
BERNÁT: Ez a legegészségesebb sport. Csak azóta alszom jól, amióta vadászgatok. És csak amióta ezekre a tárgyakra vadászom. Mert kérem a vaddisznó nem lármázik, attól az ember nyugodtan alhat. De a szél-motor, a grammofon, a cigánybanda... milyen szerencse, hogy ezekre nem terjed ki a vadászati tilalom!
Nem csodálkozom, ha ma este zajongó lelkesedéssel fog tapsolni a Vígszínház közönsége. Művészet ez és kedély, egy város művészete és kedélye. Csak természetesnek találtam azt is, hogy miután a hatás kisebb területekre szorítkozik, intimebb és talán intenzívebb lesz. A kiskomédiák hősét, Bernátot, a pesti fiskálist és családapát, mindnyájunk kedves ismerősét látjuk viszont ma este élete párjával, Bernátnéval. Megújulnak s kiszélesednek a házasélet csetepatéi, apró harcocskái, melyek csodálatos gyorsasággal bogozódnak össze, folytatódnak a szanatóriumban, s érnek véget a Vampeticsnél egy nyári éjjelen. Természetesen a házibarát s egy kabaréénekesnő is kísért a láthatáron, de Családyék boldogsága a nyárspolgárság enyhe harmóniájába olvad, s a pört fegyverszünet követi. Budapesti dalok, sziporkázó ötletek bizsui finom keretbe foglalják ezt a kedves és kedélyes bohóságot, s mindenen ott marad Heltainak, a mély és mégis könnyed humoristának keze nyoma. Egy szanatóriumot látunk például, ahol minden páciens egészséges, az orvos irtózik a betegek színétől is, s szükségből szerződteti és fizeti műbetegjeit, a köhögőt s a haldoklót s a kedélyes indiai tábornokot, aki a hölgyközönséget szórakoztatja. Mindez groteszk, karikaturisztikus humor, de egyéni, s az elmélyülő kedély mosolygása van mögötte.
Harmadik felvonás, negyedik jelenet
(Egy városligeti nyári vendéglő terasza)
ELVIRA: Csend legyen! Csend legyen, ha mondom!
Cigány elhallgat
TUNKÓ: Kezét csókolom.
BERNÁT: (dühösen) Hogy kerülsz ide? Miért nem vagy Abbáziában, a Tavasz szanatóriumban, ahogy jóravaló asszonyhoz illik?
TUNKÓ: Úgy van. Miért nincs Abbáziában?
PENTELEI: (közbelép) Megengedi, hogy én feleljek? A szanatóriummal ugyanis egy kis baj van. A fürdőigazgatóság diszkréten tudatta Cserebüly doktorral, hogy ezt a szanatóriumot tovább nem tűri meg. Egyébb följelentések is érkeztek...
tábornok Pardon. Mi jelentettük fel... Nem is volt igazi orvos. Zug book-maker volt a harmincas helyen, ott gazdagodott meg!
ELVIRA: (idegesen) Ez mellékes! Ha itt valakinek joga van ahhoz, hogy kérdezzen, csak nekem van. Hogy kerülsz ide? Miért nem vagy otthon az ötezer koronás lakásban, és miért nem alszol, ahogy jóravaló férjhez illik? Miért lumpolsz nekem?
BERNÁT: Lassan. Hogy kerülsz ide Pentelei úrral, akit én nagyon tisztelek, de...
TUNKÓ: (közbevág) Úgy van, hogyan kerül ide...
ELVIRA: Ne merd Pentelei urat gyanúsítani. Két órája hajszollak mindenfelé, korcsmákban és mulatóhelyeken, mert a lakást zárva találtam. Az anyám nem kísérhet engem ilyen kétes helyekre, ilyen későn éjjel. Különben sem hoztam volna magammal. Úgyis neked adott volna igazat! Pentelei úr volt szíves föláldozni magát.
PENTELEI: Igen. Én feláldoztam magam.
BERNÁT: Rosszul tette, fiatalember, rosszul tette.
TUNKÓ: Rosszul tette.
ELVIRA: Ne tereljük másra a beszédet... Pentelei!
PENTELEI: Parancs!
ELVIRA: Rendeljen nekem valami vacsorát.
PENTELEI: Rögtön. (Pincérekkel tárgyal) Hé!
STEINER: Bocsánat, én a borfiú vagyok!...
ELVIRA: Maga pedig magyarázza meg nekem, mit jelent ez?
Tunkó a cigányokhoz ül és többé oda se figyelve húzatja magának
BERNÁT: Édesem, megmagyarázok neked mindent.
ELVIRA: Az ön hazugságaira nem vagyok kíváncsi.
BERNÁT: Akkor hogy magyarázzam meg?
ELVIRA: Hallgasson! Mit lehet itt magyarázni? Ez egy orgia, az világos. Ez egy szabályos orgia, úgy, ahogy a könyvben áll, nővel, pezsgővel, cigánnyal. Ezen nem lehet semmit magyarázni, ezen nem lehet semmit letagadni. Tisztességes férj nem vesz részt az ilyesmiben.
BERNÁT: Drágám...
ELVIRA: Hallgasson. Emlékezzék vissza Abbáziára, a becsületszavára. A nyári becsületszavára, amellyel megpecsételte azt, hogy őnagyságát nem ismeri. (Pannihoz) Bocsánat, kedvesem, hogy önt megint bele kell kevernem a dologba.
PANNI: Drágám, ne zsenálja magát. Már megszoktam magától. (Tunkóhoz ül)
BERNÁT: Ostobaság, ártatlan vagyok. Éppen olyan ártatlan, mint Abbáziában voltam, amikor pofon ütöttél. Egy kicsit mulattunk Tunkóval, akit te tukmáltál rám, aki a kémed volt, ne tagadd.
PENTELEI: (visszajön) Bocsánat, asszonyom.
ELVIRA: Oh, maradhat, maradhat. Ön előtt nincs titkunk. Ön a család barátja. Hát igen, a kémem volt - és aztán?
BERNÁT: Cipelt mindenfelé. Kényszerített arra, hogy vele lumpoljak és én vele lumpoltam. Visszaélt velem, zsarolt, én húztam le a cipőjét! Miért? Csak azért, mert becsületes és hű férj vagyok. Én élhettem volna nélküle szolidan, rendesen. De vele kellett lennem, mert nem akartam magam annak a gyanúnak kitenni, hogy kivonom magam a te ellenőrzésed alól. A hűség és a szerelem áldozata vagyok. Tönkre tettem az egészségemet. Amikor ma este ide beléptél, tudod, mit csináltam?
ELVIRA: (ingadozva) Bernát...
BERNÁT: Tudod, mit csináltam? Aludtam. Kérdezd meg, ha nem hiszed. Úgy van, aludtam, mert már nem bírom ezt az életet, amelyre a barátod kényszerített. Hát ezek az én orgiáim. Ő mulat, én alszom és fizetek. ez a hasznom a barátodból és a barátod barátnőjéből, akiről csak most tudtam meg, hogy milyen viszonyban van vele.
PANNI: (kiáltva) Juj, ne a nyakamba!
Bernát és Elvira odanéznek
BERNÁT: Hallod? Nyakon csókolja. Bevásárolta magának ezt a nőt, a Pentelei úr néhai babáját.
ELVIRA: (tiltakozva) Bernát! Ez már mégiscsak sok!
BERNÁT: Bevásárolta magának, az én költségemen, jött vele Abbáziába, ahova ezt a nőt is lehozatta.
ELVIRA: (gúnyosan) A te költségeden?
BERNÁT: Hát kién? Utólag felszámította...
ELVIRA: Abszurdum.
BERNÁT: És amikor már lent volt ez a nő... az én költségemen, egyszerűen az én nyakamba sózta, beadta neked, hogy én hozattam le, ki akarta sütni, hogy megcsallak - és mindezt miért? Azért, hogy te veszítsd el az eszedet, és dőlj az ő ölelő karjaiba. Mert megígérted neki. Ez a Tunkó gazember!
ELVIRA: (még mindig kételkedve) Igaz volna ez?
BERNÁT: Becsületszavamra. A télire. Kérdezd meg Penteleit, ha nem hiszed. Mert hiszen Penteleit is tönkre akarta tenni. Az ő nyakába is odasózta ezt a nőt. Mindenkinek a nyakába sózta. Holott ez a nő csak ő rá tartozik.
PENTELEI: (gyorsan) Úgy van. Csak most értem a dolgot. Csak most látom. Hisz ez az úr egy csibész.
ELVIRA: Bernát, ha hinni mernék neked...
TUNKÓ: Most már úgy is mindegy... (nyakon csókolja Pannit)
PANNI: (sikoltva) Juj, ne a nyakamba!
BERNÁT: (oda mutat) Hlalod? Most már az ő nyakába is... De én megbocsátottam neki. Mert bejelentette nekem, hogy jóváteszi a bűnét... Elveszi Pannit. ...Ez a nő most már a menyasszonya...
ELVIRA: (csodálkozva) A menyasszonya?
BERNÁT: Menyasszonya. El vannak jegyezve. De még titok a Tunkó szülei miatt, akik ellenzik ezt a házasságot.
ELVIRA: Igaz volna mindez? Küldje ide Tunkót!
BERNÁT: Az utolsó szóig.
ELVIRA: Bernát!
BERNÁT: Visszavonod a pofont?
ELVIRA: Rögtön!
BERNÁT: (odamegy Tunkóhoz)
ELVIRA: (Penteleihez) Mit gondol, igaza van a férjemnek?
PENTELEI: Föltétlenül.
ELVIRA: Ennek örülök. Szeresse a férjemet. Szükségünk van egy jó barátra, mert attól tartok, hogy Tunkót most el fogjuk veszíteni.
PENTELEI: Nagyságos asszonyom, minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ne érezzék a hiányát.
ELVIRA: Köszönöm.
BERNÁT: Tunkó, a feleségem hí!
TUNKÓ: Igen. (Elvirához megy)
BERNÁT: (Pannihoz) Fiacskám, nem szeretem, ha idegenek az én jelenlétemben becsókolnak a nyakadba. Ne vedd rossz néven, de fölmondom a barátságot.
PANNI: Jobban is szeretem. És a végkielégítés? Mert végkielégítés nélkül...
BERNÁT: Rendezem az ügyedet madame Irmánál, így legalább megtakarítom az ügyvédi költségeket, amelyeket szintén neked kellett volna kifizetned.
PANNI: Vehetnél még egy gyűrűt is, egy egész picit, legföljebb ezer koronásat.
BERNÁT: Holnap megkapod. És engedd meg, hogy Tunkó nevében megkérjem a kezedet. Feleségül akar venni.
PANNI: (bámulva) Tunkó? Lehetetlen!
BERNÁT: Becsületszavamra. Kérdezd meg Penteleit, ha nem hiszed.
PENTELEI: Becsületszavamra.
BERNÁT: Igent mondasz?
PANNI: Hogy mondok-e? Két szájjal!
ELVIRA: (Tunkóhoz) Tehát ez volt a maga szerelme? Én idejövök Pestre, és maga... maga itt ezzel a nővel...
TUNKÓ: Csak a maga érdekében. Hogy a férjét visszaadhassam magának.
ELVIRA: Nem hiszek többé magának. Az uram mindent elmondott. Ön hazudott, rágalmazott, csalt...
TUNKÓ: Én?
ELVIRA: De hát az uram megbocsátott magának. Én is megbocsátok. Annál is inkább, mert úgy is jóváteszi a bűnét. Mi tehát mint jóbarátok válhatunk el. Gratulálok a házasságához... a menyasszonyához...
TUNKÓ: Mihez? A házasságomhoz? A menyasszonyomhoz?
ELVIRA: Hát...
TUNKÓ: Ki az én menyasszonyom?
PANNI: Én.
TUNKÓ: Te? Megőrültél?
PANNI: Kérdezd meg Penteleit, ha nem hiszed.
PENTELEI: A nagyságos asszony előtt nem kell titkolózni.
BERNÁT: A feleségem előtt bevallhatod.
TUNKÓ: De hisz ez hallatlan...
BERNÁT: (súgva Tunkóhoz) Hagyd rá. Kapsz egy szép cigarettatárcát.
TUNKÓ: (szintén súgva) Arany?
BERNÁT: (mint fent) Persze. A partie holnap visszamehet.
TUNKÓ: Rendben van. Akkor tehát nem titkolózom tovább. Keblemre, drága menyasszonyom!
PANNI: (a nyakába ugrik) Oh, te édes!
ELVIRA: No látja, ezt előbb is megtehette volna... Gratulálok, kedvesem.
PANNI: Köszönöm, drágám.
Pincérek a háttérben
PENTELEI: Itt a vacsora.
BERNÁT: Az eljegyzési vacsora. Hé, pezsgőt, pezsgőt!
Itt van a nyár, itt a Bernát,
A szerzője Elta,
Elhozta a panamáját
A Kornai Berta.
Mert a Berta olyan meleg,
Mint a nyári hőség,
S ezért mostan hálás lehet
A kedves közönség!
Ez a darab szellős ruhát hord, nyári flanellt, panamát és finom kis bambuszbotot, amelylyel azonban okosan és bájosan suhintani is tud. Egy grandseigneur, aki tudja, hogy Ősbudán vagy Vampeticsnél van és illik otthon hagynia a világfájdalmát, a gravitását, de a leglehetetlenebb pezsgős helyzetekben sem felejti el előkelő származását, mert minden mozdulata magától és természetesen disztingvált.
Ideális nyári darab. A nagy közönséget, amelynek szánva van, bohóságaival, tréfáival, kupléival a legkellemesebb módon elszórakoztatja és a finom, romlott ízlésű embernek is három órai igaz örömet okoz.
Pont nyolc óra van s a színpadon már játszanak, mikor a néző mit sem sejtve belép a Vígszínház nézőterére. néhány pillanat múlva ijedt dörömbölés hallatszik egy szekrényből, az a vaskos, kissé pikáns, hogy ne mondjam: vígszínházi dörömbölés, amely a Varsányi Irén ijedelme nélkül is elárulja a helyzetet. A néző rögtön tisztában van vele, hogy itt a mellőzött és parlagon hevertetett udvarló dörömböl és hogy itt csak Tapolcai dörömbölhet, mert ő az a jó fiú, akit ilyenkor egy szekrénybe szoktak begyömöszölni, de utóvégre ő is dörömbölni kezd, mint egy sértett vadkan. Világos továbbá, hogy itt egy budapesti lakás leeresztett rollói között dörömbölnek egy francia-szabású magyar bohózatban, tehát Heltai Jenő indította meg ezt a zenebonát és végül a szerelemnek az a nyári hímpora, mely itt a bútorok és tükrök felett csillog, elárulja, hogy ennek a bohózatnak Naftalin a címe. Pontban fél kilenckor ugyanebből a szekrényből kiröppen egy kövér, de kedves színésznő, olyan mint a Schöberl-bútor, aki délután színésznő, este pedig - szabad. Ezután minden félórában kilép vagy belép valaki ebbe a szekrénybe és körülbelül féltíz óráig ez a szekrény úgy húzódik végig a darab cselekményén, mint egy alapeszme a hősköltészetben, vagy mint egy vörös fonál a ragout-levesben. Ez a szekrény viszi itt a vezérszólamot, sőt ez több annál, egy szimbólum. Szimbóluma annak, hogy a szerelem Budapesten szenvedélyes, de igénytelen; dörömböl, ámde elfér egy szekrényben.
Istenem, mi is jutna szimbólum gyanánt egyéb egy magyar szerzőnek, mint egy szekrény? A vadkacsán, a maskarán, az elhagyott házon végignyargalt már mint eleven szimbólumokon Ibsen. A vak nőn, az összetört szobron okarinázott Maeterlinck. A konyhakés mint sorstragédia Grillparzeré, míg a kanapét és unokatestvéreit végigjátszották a franciák. De hopp, mondja a Vígszínház direkciója a szerzőnek, nézze kérem, itt van egy más ki nem aknázott iparmű, egy szekrény. És fülébe súg az írónak egy illatos vallomást: naftalin. Legyen szíves, csináljon nekünk ehhez a két motívumhoz prompt és utánvétellel egy darabot, ab Budapest - állomás. És az éppen a kedves és ötletes Heltai Jenőben, hogy ő neki egy szekrény és egy jó szó valóságos archimedesi pontok, melyekből egy estére való kacagást tud kifordítani a sarkaiból. Mert ha már a bútor és a cím megvan, a többi igazán mellékes. A Vígszínházban mindig lehet találni valahol a padláson egy házmestert, aki a lakást nyárra kiadja idegeneknek, egy éltesebb nőt, aki szerény özvegyi nyugdíjára és a két leányára támaszkodva pezsgőzik s kiveszi a lakást. És könnyű találni egy férjet, aki hazatérve bocsánatot kér, hogy saját lakásában alkalmatlankodik, egy apóst, aki mint orvos a pezsgős üveg pulzusát tapogatja, de mint magánszemély a délutáni művésznőt, és végül egy édes és okos feleséget, aki bebizonyítja, hogy nem ő csal, hanem a - látszat.
Heltai Jenő pedig mindezt megtalálta. Sőt többet is talált: sok-sok tréfát, ötletet, szójátékot, amelyekért ezen a világon kacagás, a túlvilágon pedig bűnbocsánat jár. Talált egy pompás ensemble-t: Hegedüs, Varsányi, Tapolcai, Vendrei, Szerémi, Kornai Berta, Sarkadi, Komlóssi és Kiss Irén személyében és talált egy mindenre kész zeneszerzőt is Szerimai Albert személyében, aki a zenebona-részt vállalta magára. S ennyi jóval fölszerelve meg is csinálta azt a bohózatot, amely valóságos hézagpótló mű, mert támlásszék-hézagokat pótol ki júniusban. De nyáron ennyi elég is. Az, amit az irodalmárok belbecsnek neveznek, ilyenkor már nyaral Pomázon, a múzsa pedig, aki a köteles ellenőrzést végzi az utókor számára, azt gondolja magában, hogy nagy kujon a magyar író nyáron és átereszti vámvizsgálat nélkül. A magyar író pedig tudja, hogy ez telt házakat jelent és vidáman a markába nevet.
Miután Heltai Jenő nem kérhetett szabadalmat szellemes mondásaira, sűrűn érte az a szerencse, hogy ötleteivel a mások neve alatt találkozott.
Naftalin című darabjának egyik próbájára magával vitte a Vígszínházba fiatal írótársát, és amikor a színpadon Hegedüs ajkán elhangzott egy elmés és kacagtató vicc, az ifjú titán felsóhajtott:
- De kár, hogy ez a mondás nem nekem jutott eszembe!
Heltai megvigasztalta:
- Legyen nyugodt, fiatal barátom, fog ez a mondás még magának is eszébe jutni!
A naftalin egy kellemetlen illatú szer, amelyet molyok ellen használnak a hosszabb-rövidebb időre elhagyott lakásokban. A "Naftalin" sem kellemesebb irodalmi objektum, mint a címe, de kevésbé hasznos, mert a perverz hajlamú irodalmi molyokat nem elriasztja, hanem táplálja. A bohózatot pedig azért keresztelte "Naftalin"-nak a szerző, mert egy benaftalinozott lakásban élvezik a szerelem tiltott gyümölcsét egy fiatal asszony, egy fiatal férj, egy öreg úr, és nehány úticifra. A darab bonyodalmában pedig nagy szerepet játszik egy szekrény, amely passzivitása dacára is megkötözi és megoldja a mese bonyodalmának gordiusi csomóját. A helyzetkomikum is mind ebbe a szekrénybe van bezárva. De mindez nem volna hiba. Az erősen fűszerezett pikántéria sem riasztja meg a mai ízlést. Párizsból került, hát divat, mint a kalap vagy az áttört és jól mutogatott harisnya. A mi bohózatíróink szívesen kölcsönöznek külső formát a franciáktól, csak épen ötletet, szellemességet és a mese képtelensége dacára is a valószínűségnek azt a látszatát nem tudják megadni, ami a francia bohózatot páratlanná teszi. A franciák is tengersok képtelen helyzetbe bonyolódnak, de a lélektani igazság rovására soha se botlanak akkorát, amitől az esztétikailag művelt ember illúziójának törik ki a nyaka. Ennek a "Naftalin"-nak pedig ez a legnagyobb hibája és nem az, hogy fiatal leányoknak nem épületes s a magyar irodalom nem gyarapodott vele.
Első felvonás, második jelenet
TERKA: Ki az? Ah! Gyorsan! Csukja be az ajtót!
LABODA: Igen.
TERKA: Siessen!
LABODA: Egyedül van?
TERKA: Igen.
LABODA: Nincs itt senki?
TERKA: Nincs.
LABODA: Tehát hangosan is beszélhetek?
TERKA: Igen.
LABODA: Kezét csókolom.
TERKA: Isten hozta. És egyúttal isten önnel.
LABODA: Hogy érti ezt, édes Terka?
TERKA: Úgy értem, édes Péter, hogy rögtön el kell innen tűnnie. Ma nincs szerda.
LABODA: Dehogynem. Ma szerda van. Ha nem volna szerda, nem volnék itt.
TERKA: Minthogy ma rosszkor jött, ennélfogva ma nincs szerda, hanem hétfő van, vasárnap van, kedd van, az van, amit akar, csak szerda nincs.
LABODA: Ha jól értem...
TERKA: Egészen jól érti. Ez azt jelenti, hogy ma a rendes szerdai csókok és ölelések nélkül fog eltávozni.
LABODA: Ez szomorú. És szabad aziránt érdeklődnöm, hogy minek köszönhetem a mai koplalást?
TERKA: Annak, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. Képzelje, az uram hirtelen megőrült, és kijelentette, hogy elvisz Ostendébe, Londonba, Párizsba. Két hónapig leszünk távol.
LABODA: Két hónapig?
TERKA: Talán tovább is, szegény barátom. Az uram parancsolja, és nekem mint engedelmes feleségnek, föl kell áldoznom magamat. Szenvedni fogok, szegény barátom. Szenvedni!
LABODA: Ostendében, Párizsban...
TERKA: És Londonban. És ezzel vége a gyönyörű idillnek. Ma este utazunk.
LABODA: Rettenetes! Milyen szép is volt! Ön minden szerdán bejött a hűvösvölgyi nyaralóból a városi lakásába, ebbe a naftalinos, kámforos fűtőkemencébe...
TERKA: És itt, a lebocsátott függönyök, a fülledt félhomály, a fölszedett szőnyegek és a letakart bútorok védőszárnyai alatt minden szerdán találkoztunk.
LABODA: És szerettük egymást, mint a medvék a rengetegek mélyében. Nagyon szép volt.
TERKA: És praktikus. Itt sohasem fenyegetett semmi meglepetés, semmi veszedelem. Öröm volt megcsalni az uramat.
LABODA: Óh, kérem, részemről a szerencse!
ÉNEK
LABODA: Egy omnibusz fedélzetén
Láttuk meg egymást ön meg én,
Tavasz volt a Ligetben.
TERKA: S mintha szívünk szemünkbe' vón,
Egymásra néztünk olvadón
Mi ketten.
LABODA: Én udvaroltam vakmerőn,
Ön rám mosolygott megnyerőn -
Ön bájos volt, de néma!
TERKA: Én szende voltam, ön merész -
Szóljak? Ne szóljak? Mily nehéz
Probléma!
LABODA: Remélve, hogy választ kapok,
A fürge Pesti Hírlapot
Diszkréten megmutattam.
TERKA: S megismerkedtünk e komoly
Úton, amely ma már nem oly
Szokatlan.
LABODA: S találkozánk, egyetlenem,
Előbb a szép Gellérthegyen,
Hogy senki önt ne lássa.
TERKA: Majd folytatódott a regény,
Tanúnk reá az ön legény-
Lakása.
LABODA: Minek tagadjuk - nem titok,
Hogy szenvedéllyel űztük ott
Az elsőrangú flörtöt,
TERKA: Dicső emlékű, szent e hely:
Hűségem onnan vitte el
Az ördög.
LABODA: Azóta bátran mondhatom:
A szerda a vasárnapom,
Akkor gyönyörbe' fürdök!
TERKA: A mai vasárnap, édesem,
Az nem vasárnap, nem - hanem
Csütörtök!
Az omnibusz fedélzetén
Láttuk meg egymást, ön meg én,
Tavasz volt a ligetben.
Liget... Körönd... és Oktogón...
Csak néztük egymást olvadón
Mi ketten.
Amíg a két ló baktatott,
Önnek a Pesti Hírlapot
Diszkréten megmutattam:
"Megismerkednénk komolyan?"
Ma ez az út már nem olyan
Szokatlan.
És másnap apróhirdetés!
Az ember apróhirdet és
Remél, fél és csodát vár.
Megeshetett sok minden ott,
Hol mint király uralkodott
A császár.
Ó, várva várt találkozás!
Beszélgetés csak, semmi más,
Csak hosszú esti séta
És néha csönd volt, percekig,
Ön masamód volt, én pedig
Poéta.
Egy este úgy tüzelt a csönd,
Hogy két karomba zártam önt.
(Az ember meg nem állja.)
S mindent helyeslő fák alatt
Szájamra végre rátapadt
A szája.
Ön masamód volt s hajadon
És friss legény... s egy zöld padon,
A vén hold fénye mellett,
Két neveletlen rossz kölyök
Tanulni kezdtük az örök
Szerelmet.
Már nem tudom, hogy ki miatt
Ki hagyta ott a másikat?
Mikor, mi volt a vége?
Azt sem tudom más... s hány hete!
Zöld szeme volt-e, fekete,
Vagy kék-e?
Az volt a régi jó idő!
Három forint egy pár cipő,
Tizenkilenc egy öltöny!
Sütött a nap, fogyott a hold,
És negyven évig béke volt
A földön.
Van ennek... ejnye... igenis,
Van ennek ötven éve is,
S a múlt varázsa friss még.
A nóta végén bús akkord,
Hogy visszasírom azt a kort
Ma is még.
Természetesen nem vitás,
hogy ez a halk sopánkodás
A legszebb földi jónak:
Az ifjúságnak szól ma csak,
És nem az átkos, rút reak-
ciónak.
A nyári darab magyar műfaj. Mi a föladata? A napsütéstől kiszikkadt agyvelők fölvillanyozása. Mikor éri el ezt a célt? Ha mennél kevesebb ötlettel mennél több kacagást kelt. `Az édes teher` nagyon bevált. A közönség kacagott és mikor a második fölvonás alatt magára eszmélt és észrevette, hogy az Ötlet hiányzik, akkorra már meg is szokta. Az előadás olyan volt, mint a langyos fürdő. Kornai Bertának gömbölyű és szép lábai vannak. Ez a művészi tanulság a Vígszínház utolsó bemutatójából.
Első felvonás, negyedik jelenet
TAMÁS: Hölgyeim, ne térjünk el a tárgytól! Maradjunk a válásnál. A magam érdekében csak azt óhajtom megjegyezni, hogy Lenke indítványozta a válást.
LENKE: Úgy van.
TAMÁS: Ő jelentette ki tegnapelőtt, hogy visszamegy a mamájához Hathársra.
HATHÁRSYNÉ: (sóhajtva) Ha Hathárs még megvolna! De az apja elkártyázta!
TAMÁS: De a mama megvan, és ez a lényeges. És ha egyszer férjhez tudta adni Lenkét hozomány nélkül, mennyivel inkább férjhez adhatja másodszor, amikor Lenke tőlem kap hozományt. Ha kell, impozáns hozományt!
MISKA: (érdeklődve) Impozáns hozományt?
TAMÁS: Úgy van. Nekem a szabadságom minden pénzt megér.
HATHÁRSYNÉ: Hogy beszél most! És hogy beszélt azelőtt! Ki hitte volna, hogy a nagy szerelemnek ez lesz a vége!
LENKE: Hja, mama, más a szerelem és más a házasság!
TAMÁS: De más ám!
MISKA: Nagyon más!
HATHÁRSYNÉ: Nekem mondjátok?
HATHÁRSYNÉ: Szent álmodás, reménykedés,
Sok csók, amely mindig kevés,
Bolyongás holdas éjjelen,
Ez a szerelem, ez a szerelem!
MISKA: Aztán egy úr jő pocakos,
Aki pipáz és konyakoz,
S olyan goromba, mint a zsák,
Ez a házasság, ez a házasság.
HATHÁRSYNÉ: Egy kicsi kunyhó, zsupfödél
Örök tavasz, se ősz, se tél,
Ni ncs múlt, jövő, nincs, csak jelen,
Ez a szerelem, ez a szerelem.
MISKA: Pazar lakás, öt-hat szoba,
Egy úr, ki álmos, ostoba,
S olyan unalmas, mint a mák,
Ez a házasság, ez a házasság.
HATHÁRSYNÉ: Nagy eskük, forró suttogás,
Mámor, mely izgató, csodás,
Kinos kéj, édes gyötrelem,
Ez a szerelem, ez a szerelem.
MISKA: Ebédre este hat fogás,
De soha semmi suttogás,
Helyette hangos, nagy csaták,
Ez a házasság, ez a házasság.
HATHÁRSYNÉ: Két szív, amely együtt dobog,
És mind a ketten boldogok,
Minden perc új gyönyört terem,
Ez a szerelem, ez a szerelem.
MISKA: Három szív, amely együtt dobog,
És mind a hárman boldogok,
Sőt: négyen, az se ritkaság,
Ez a házasság, ez a házasság.
HATHÁRSYNÉ: De gyerekek, gondoljátok meg: a föltűnés, a botrány! Az ember nem azért házasodik, hogy elváljon!
TAMÁS: Kivéve azt az esetet, amikor azért válik el, hogy házasodjon. Ez a Lenke esete.
LENKE: Úgy van. Megmondtam Tamásnak, hogy csak akkor válok tőle, ha előbb férjhez megyek.
HATHÁRSYNÉ: Beszélj értelmesebben!
LENKE: Emlékszel, Miska bácsi, hogy egyszer száz koronát kértél tőlem kölcsön?
MISKA: Nem emlékszem.
LENKE: Akkor, hálából, ezt írtad az emlékkönyvembe: "Az elvált asszony olyan, mint a kihúzott fog. A kihúzott fog helyébe könnyű másikat illeszteni, de hol az istennyilában talál magának az a kihúzott fog egy megfelelő fogsort?"
MISKA: Most már emlékszem. De csak az aforizmára.
LENKE: Ezen az alapon én addig nem huzatom ki magamat, amíg a megfelelő fogsor rendelkezésemre nem áll. Szóval: Előbb ide az új férjet, csak aztán válok el a régitől.
HATHÁRSYNÉ: Na, ez valami.
TAMÁS: Én beláttam, hogy Lenkének igaza van. Végre ő nem mehet bele a bizonytalanba. Tehát megígértem, hogy én fogok neki férjet szerezni, én fogom férjhez adni.
A Heltai Jenő nyári darabjánál azonban megint felfrissültünk, nevettünk. Nyári darab! - hirtelenében egy egész csapat francia vígjátékot és bohózatot tudnánk felsorolni, a melyben sem ötletgazdagság, sem találó és helyénvaló dialóg, sem mulatságos alakok s helyzetek nincsenek oly nagy bőséggel, mint ebben a nyári darabban. És mégis sokra a francia darabokra a szezon közepén halálos komolysággal készül minden színház - eljutnak mindenüvé, aránytalanul nagy a forgalmi értékük. Azt hisszük, itt a hiba a magyar író felfogásában rejlik - ő maga sem veszi túl komolyan a dolgát -, elhatározza, hogy nyári darabot ír, munkáját, mulatságos és kedves ötleteit, gazdag leleményét, elmésségét így ajándékozza el, így bocsátja prédájául a nyárnak. Könnyelmű eljárás - rossz gazdálkodás. "Az édes teher" meséjéből és alakjaiból egy vagy két francia - megengedjük, kissé szigorúbb szerkesztéssel - olyan darabot ír, amelyet sietve drága pénzen vált magához a kontinens minden errevaló színháza, a magyar író az édes (?) terhet - a nyári darab írásának kötelezettségét - sietve rázta le magáról. A gazdag és kedves talentuma aranyát megcsengette, de nem váltotta be.
Első felvonás, tizedik jelenet
GRÓF: (szelíden) Miért olyan rosszkedvű?
VILMA: Nem vagyok rosszkedvű. Ez a kis vipera bosszantott azzal, hogy úgy kellette magát.
GRÓF: Ugyan, Vilma, okos Vilma! Hát így ismer?
VILMA: Óh, máskor nem törődném vele. De ma... ma különösen ideges vagyok.
GRÓF: Hát mi baja?
VILMA: Mi bajom? A színház, a szerepeim, a kollegáim... Torkig vagyok velük. Fáradt vagyok, agyonhajszolt, kimerült. Szabadulni szeretnék. Szabadulni akarok.
GRÓF: Hát most itt a nyár.
VILMA: Igen, itt a nyár.
Kis szünet
GRÓF: Megint hallgat. Vagy két hét óta, valahányszor a nyárról beszélek, mindig hallgat. Mindig olyan furcsán néz rám.
VILMA: Óh, dehogy.
Újabb szünet
GRÓF: Tudja-e, hogy egy idő óta én is rosszkedvű, vagy ha úgy tetszik, kissé ideges vagyok?
VILMA: (csodálkozva) Miért?
GRÓF: Maga miatt.
VILMA: (csodálkozva) Miattam?
GRÓF: Igen. Maga, kedves Vilma, négy év óta tüntet ki barátságával, de azt még sohasem éreztem, amit mostanában. Túlságosan sokat érdeklődöm maga iránt, túlságosan sokat foglalkozom magával - akkor is, amikor nem vagyunk együtt.
VILMA: És ezért rosszkedvű?
GRÓF: Igen. Nem szeretem, mindigis kerültem a bonyodalmakat. Most először érzem azt, hogy baj van. Szinte röstellem bevallani, de a dolog körülbelül úgy áll, hogy szerelmes vagyok magába. És ez nagyon kellemetlen.
VILMA: (mosolyogva) Hát eddig nem volt szerelmes?
GRÓF: Dehogy voltam. Hogy is lehettem volna? Mi volt maga? Egy szögletes, szomorú kis masamódlány, akiből lassú, fáradságos munkával én formáltam ilyen ragyogó teremtést. Királykisasszonyt a kis csibészlányból. Most már érdemes magába beleszeretni - és sajnos úgy látszik, én vagyok az első áldozat.
VILMA: (mosolyogva) És ez olyan kellemetlen magának?
GRÓF: Nagyon. A szerelem nem való a magamfajta embernek. A szerelemben van egy csomó kicsinyes, megalázó dolog; aki szerelmes, annak sokat le kell adnia emberi méltóságából. A szerelmes lehet hős, lehet félisten, csak egy nem lehet: úriember. Persze ha maga is szeretne engem...
VILMA: (felháborodva) Én nem szeretem?
GRÓF: Szegény kis Vilmám, persze, hogy nem. Magának sejtelme sincs a szerelemről. Tisztel, becsül, kedvel, hálás ezért a kényelemért és fényűzésért, kedves és jó hozzám - de szeretni? Maga nem szeret engem, és nem is fog szeretni.
VILMA: (szólni akar) Mégis...
GRÓF: (félbeszakítja) Ne fáradjon. Ismétlem, maga nem tudja, mi a szerelem. De erre, úgy látszik, már más mester fogja megtanítani, nem én. A maga nyugtalansága, rosszkedve, idegessége sejteti velem, hogy valami ismeretlenre, valami újra szomjazik. Ez a dolgok rendje. Elhibáztam a dolgot. Idején vissza kellett volna vonulnom, most pedig már késő.
VILMA: (bizonytalanul) Maga sem hiszi, amit mond.
GRÓF: (anélkül, hogy felelne) Az én koromban az ember elveszti a mértéket. Vagy kevésbé szerelmes, mint illik, vagy szerelmesebb, mint kell. Én most már féltékeny lészek és kellemetlen. Borzalommal gondolok arra, micsoda ellenszenves figura lesz belőlem. De ezen most már nem lehet segíteni.
Vilma hangosan, vígan felkacag
GRÓF: (bámulva) Maga nevet?
VILMA: (még mindig nevetve) Engedje meg, hogy ne sajnáljam. Nekem borzasztóan jól esik, hogy szerelmes belém! Úgy kell magának! Látja, ha már négy év előtt belém szeretett volna, most nem kellene arról panaszkodnia, hogy nem tudom, mi a szerelem! Ha megtanított öltözködni, enni, zongorázni, franciául és angolul beszélni, mért nem tanított meg szeretni is? Maga a bűnös, nem én.
GRÓF: Mit gondol, lehet még ezen segíteni?
VILMA: (kitérően) Nagyon jól tudja, hogy mindig engedelmes tanítványa voltam.
GRÓF: (megfogja a kezét) Nézze, Vilma! Én kieszeltem valamit... valami nagyon szépet. Magának most két hónapig semmi dolga: elviszem magammal. Ezúttal nem valami zajos helyre, hanem le a birtokomra, ahol egészen magunk leszünk, csöndben.
VILMA: (ijedten) Nem, nem. Csak ezt ne!
GRÓF: (csodálkozva) Nem értem!
VILMA: (zavartan) Nem szeretném, ha félreértene. Máskor nagyon szívesen, de az idén... Látja, egész idegességem nyugtalanságom, rosszkedvem, mind-mind ebből fakad. Ha hallgattam, ha furcsán néztem magára, amikor a nyárról beszélt, csak ezért volt. Már hetek óta arra akarom kérni, hogy ajándékozza nekem ezt a nyarat - de eddig nem volt bátorságom.
GRÓF: Ajándékozzam magának?
VILMA: (izgatottan) Igen. Van egy régi vágyam, egy kedves álmom, azt szeretném az idén megvalósítani. Ne kérdezzen, mert úgysem felelhetek. Ha szeret és megbízik bennem, elenged, és két hónapig nem törődik velem. Esküszöm, hogy egészen ártatlan, majdnem gyerekes dologról van szó... de nem mondhatom meg. Két hónap múlva, amikor hazajövök, becsületesen el fogok magának mondani mindent. Esküszöm!
GRÓF: És most nem mondhatja meg?
VILMA: Végét vetné a mulatságomnak, az örömömnek. Ha az imént nem mondja azt, hogy szerelmes belém, hogy most már féltékeny lesz, elmondtam volna mindent. De így tudom: félreértené. Édes Iván, legyen jó! Mondjon le a tervéről, és engedje meg, hogy nyolc hétig egyedül éljek csendben, magányosan, elrejtőzve és ismeretlenül. Ha tudná, mi az nekem! Ha tudná, milyen hálás leszek!
GRÓF: (izgatottan) Ostobaság!
VILMA: Az, ostobaság. De már olyan régóta vagyok okos és jólnevelt, hogy szomjazom egy kis ostobaságra, egy kis neveletlenségre. Boldogtalan volnék, ha ez a vágyam nem teljesülne.
GRÓF: Hogy ne tudjam, hova megy, mit csinál?
VILMA: Igen.
GRÓF: (felkacag) És maga azt hiszi, hogy ebbe beleegyezek? Hogy megválok magától most, amikor először érzem, hogy szeretem? Amikor féltem, amikor ijedelemmel gondolok arra, hogy elveszíthetem? (Keményen) Velem jön!
VILMA: (könyörög) Ne kívánja. Elmegyek, ha parancsolja, de az egész úton sírni fogok. Belehalok, ha el kell mennem, értse meg! Hónapok óta ápolok lelkemben egy vágyat, és...
GRÓF: Nem akar velem jönni?
VILMA: Csak most nem. Tudom, hogy rosszaság, hálátlanság! De maga mindig olyan jó volt hozzám, annyira megértette minden gondolatomat! Értse meg egyszer egy olyan vágyamat is, amelyet nem foglalhatok szavakba!
GRÓF: (föláll) Jól van, nem bánom. Menjen, ahová akar. Talán jobb így. De egyre figyelmeztetem: ha most elválunk, soha többé nem találkozunk.
VILMA: (könyörögve) Iván!
GRÓF: Maga azt mondja, hogy gyerekes szeszélyről van szó. Gondolja meg, hogy érdemes-e ezért a gyerekes szeszélyért eldobnia barátságomat. Mert én nem tréfálok és nem alkuszom. Vagy velem jön, vagy soha többé nem találkozunk.
VILMA: (egy pillanatig küszködik, aztán hátraszegi a fejét, dacosan) Hát akkor többé nem találkozunk!
Előbeszéd a költőhöz:
"Érzelmes voltál s nehéz gondolattal küszködő, nevettél később minden szépségen és ami szent: mosolyogva megvetetted; lehiggadtál végül s lassan-lassan a szívbe csendes jóság visszalopózott s a régi melegség nagy, nagy haragoddal fölényes, borús szeretetté egybeolvadt... A ami nagy sírásnak megszületett s szörnyű nevetéssé később elfajult: így ravasz, bájos mosollyá elváltozott végül... Költő megértelek: szelíd és bánatos ember lettél, megbocsátó bölcs lettél melegszívű, kedves költőm te: és régóta már nagyon szeret e kritikus, ki rólad most beszélni bátor..."
És most a darabjáról:
Túl mosolyon és túl életbölcsességen, humorrá csöndesedett édes líra zeng megható kis komédiában. Könnyelmű, drága szerelmi a dagio, felvonásokban művészi arányossággal eloszló, bohókásan, lehelletszerűn: és a költőnk van mögötte. - A költő, ki nem haragos és nem bosszúálló, amért egy kedves színésznőcskének néha ravasznak is kell lennie e nehéz és kegyetlen realizmusú világon... S nem haragszik a vágyakozó bohó grófra sem, amért szenvedő, esengő szerelmeseket egymástól elválaszt, drága, érzelmes játékokat tönkre tesz: sajnos, ennek már így kell lennie... S mégis: egy páratlanul gyöngéd s meleg jelenetből szerelmi boldogság melankólikusan árad: ó, de ennek már így is kellene maradnia... Az életünk pedig elmúlik és az édes szerelem is gyorsan és bár nevetés hangzik: bizony mondom, könny van mögötte...
Második felvonás, ötödik jelenet
SZEKERES: (benyit két jegeskávéval) Kezeiket csókdosom.
VILMA: Isten hozta, Szekeres úr!
KLÁRI: Mégis eljött?
SZEKERES: Csak azért, mert holnap vasárnap van. Aztán mit csinálok holnap egész nap, ha haragban vagyok veled? (Kínálja őket) Szabad ezen jegeskávéval udvarolni a hölgyeknek? A kávéházból hoztam.
VILMA: Köszönöm, Szekeres úr. Milyen finom ember maga!
KLÁRI: No, a jegeskávé kedvéért még egyszer megbocsátok.
SZEKERES: (Vilmához) Mindig így van. Mindig ő sért meg, és a végén...
KLÁRI: Azért sértlek meg, hogy a végén megbocsássak neked. Szeretsz?
SZEKERES: Ugyan, kérlek! Csak nem fogunk itt Vilma nagysád előtt ömlengeni?
VILMA: De igen, kedves Szekeres úr, csak ömlengjen! Ömlengjen úgy, ahogy tud! Teljes gőzerővel. Tegyen úgy, mintha itt sem volnék.
SZEKERES: Nem azért, Vilma nagysád... de az ember mégis feszélyezve érzi magát. (Klárihoz) Ugye, bocikám?
KLÁRI: Igen, kutyám.
VILMA: Asztalhoz, urak és hölgyek, bocik és kutyák! Egyelőre vacsorázzunk, mert éhes vagyok! Remélem, ti is!
KLÁRI: (letelepszik) Bizony.
SZEKERES: (szintén) Részemről is. Egy ilyen szombat kifárasztja az embert, bár ilyenkor férfi-divatcikkekben már nincs valami nagy kereslet. Ma azonban kivételesen nagyon előkelő vevőt volt szerencsém kiszolgálni.
KLÁRI: (eszik) Kicsodát?
SZEKERES: Gróf Rátóti Ivánt.
KLÁRI: (ijedten) Jaj!
Vilma zavartan köhög
SZEKERES: (csodálkozva) Mi az?
KLÁRI: (Vilmára néz) Semmi. A Vilma elkezdett köhögni, erre megijedtem és azt mondtam: jaj!
VILMA: (Klárira néz) Megfordítva. Azt mondtad: jaj - erre megijedtem és elkezdtem köhögni. Semmi az egész.
SZEKERES: A kegyelmes gróf úrnak két nyakkendőt méltóztatott vásárolni, egy olívzöldet, amilyen a dressze és egy kéket sárgával, amely nem egészen az én ízlésem. Vele volt a babája is.
VILMA: Kije?
SZEKERES: A babája. Egy panamakalapot viselt.
VILMA: Gróf Rátótinak babája van?
SZEKERES: Igen. Új babája: Bodza Irén, az Új Színházból.
VILMA: (izgatottan) Az a kis undok a babája?
SZEKERES: Igen. Tetszik ismerni? Egyszer láttam.
KLÁRI: No, lám. Hogy fölvitte az isten a dolgát. Legalább megfizetheti azt az ötszázezer koronát, amivel két év óta tartozik Madame Zephyrine-nek.
VILMA: Finom nő!
SZEKERES: Nekem is jobban tetszett a régi!
KLÁRI: Miféle régi?
SZEKERES: A régi babája, aki ezelőtt volt a kegyelmes gróf úrnak. A Kalotaszegi!
VILMA: Azt volt a babája?
SZEKERES: Hol él Vilma nagysád, hogy ezt sem tudja? Egész Pest tudta! Még azt is, hogy két hét előtt szakítottak!
VILMA: Érdekes. Hát az jobban tetszett magának?
SZEKERES: Meghiszem azt. Az aztán egy nő!
KLÁRI: Úgy beszélsz, mintha legalábbis ismernéd.
SZEKERES: Hogy ismerem-e? Haha!
VILMA: (gúnyosan) Talán viszonya is volt vele?
SZEKERES: (Klárához) Ne hallgass ide, bocikám. (Vilmához, de úgy, hogy Klári is hallja) Vilma nagysád eltalálta. Volt egy kis viszonyunk.
VILMA: (nagyot mulat) Ne mondja!
KLÁRI: (pofozza) Hazudsz! Gazember! Csirkefogó! Rágalmazó!
SZEKERES: (mentegetődzve) Becsületszavamra! De akkor még nem ismertelek téged, bocikám!
VILMA: Hát mesélje el! Hogy is volt a Kalotaszegivel?
SZEKERES: Kérem, Vilma nagysád, csak nem képzeli, hogy még többet is mondok? Megmondtam, amit meg lehetett mondani... de többet nem árulhatok el.
VILMA: Nem is tudtam, Szekeres úr, hogy maga ilyen diszkrét ember!
SZEKERES: Muszáj, Vilma nagysád, ha ilyen előkelő színésznőről van szó.
Tréfás dolog történt Heltai Jenő Masamód című darabjával is. Volt egy súgónk, Kövesinek hívták. Ő szokta megcsinálni a szerzők kézirataiból a súgókönyvet és a szerepeket. Egész éjjel dolgozott, mert a munka sürgős volt. Másnap próbát szerveztek a darabból. Az egyik kávéházban már csaknem elkészült a munkával, de a kávéházat két órakor bezárták. Elment hát egy másikba, ahol nem volt záróra. Amikor bele akart fogni a harmadik felvonás végébe, kétségbeesve vette észre, hogy a kéziratnak ezt a részét elvesztette. Szörnyű bajában felcsengette Heltait és addig könyörgött neki, míg a szegény szerző újra megírta a hiányzó néhány lapot. De reggelre minden megvolt és a próbát megtartottuk.
Ha e darab után kellene megítélnünk Heltai írói tehetségét, körülbelül ezt a képet nyernénk: A pesti élet néhány alakját, a hírlapírót, a "műpártoló" grófot és a szeretkező masamódot nem elég jól meg tudja figyelni, de sem ezeket, sem a többit nem tudja igazán élő alakokká tenni. A főalak szeszélyből cselekszik és sem cselekedetében, sem érzelmében nincs igazság. Színpadra való mesét kigondolni nem tud, a cselekvényben nincs igazi élet, a novellaszerűség bélyege egészen meglátszik rajta. Felfogása léha. Dialógusaiban nincs élet, nincs szellem. Elkapott, félig kimondott mondatokból áll; ötletei a legelkoptatottabb pesti viccek. - Szerencse azonban, hogy két Heltai van: egyik a kedves, ügyes elbeszélő és szellemes meseíró; a másik pedig, aki évről-évre elkövet egy-egy vígjátékot. Amazt becsüljük; emettől fázunk.
Kedves Mester!
Egy ismeretlen tisztelője fordul önhöz egy éppen olyan alázatos, mint indiszkrét kérdéssel. Én, kedves Mester, az ismeretlen tisztelő, nagy élvezettel és ugyanolyan izgalommal olvasom a Krajcáros Igazságban az ön szenzációs regényét. Nem akarok önnek hízelegni, de becsületszavamra mondom, hogy a magyar irodalom ötven év óta nem szült olyan kiváló terméket, mint az ön Eduája. E finom lelkű, fiatal és szegény leány küzdelmeit, szenvedéseit, belső vonaglásait mesteri módon méltóztatott ábrázolni. Engem csak egy dolog aggaszt. Bár a regény látszólag már a vége felé közeledik, ön egy szóval sem árulja el, hogy gróf Kajászó Agenor, a diadalmas exminiszter és nőcsábász, nőül fogja-e venni Eduát, avagy beéri-e azzal, hogy elcsábítsa és örök romlásba taszítsa a jobb sorsra és grófi koronára érdemes fiatal leányt? Nevessen ki, kedves Mester, de én nem bírok addig várni, míg a regény végét az újságból megtudom. Kérem, könyörüljön egy szenzitív lelkű olvasónőjén, és írja meg nekem "Csilla 19. poste restante" alatt, hogy mi történik Eduával? Melléklem a válaszbélyeget, amelyet, abban a nem remélt esetben, ha ön tartózkodna a választól, kérem a Gyermekvédő Ligának adományozni, és adományomat hírlapilag nyugtázni. Írásainak lelkes bámulója
Csilla
Kedves kisasszony!
Rendes körülmények között nem szoktam törődni a hozzám intézett levelekkel, annál kevésbé, mert az Edua-ügyben éppen száz ugyanolyan levelet kaptam már, mint az öné. De mind között az öné volt a legkedvesebb, a legintelligensebb, a legfinomabb. Ez bírt rá, hogy önnek feleljek.
Sajnálom, hogy esetleg ki kell önt ábrándítanom úgy regényemből, mint saját magamból, de ha ön azt reméli, hogy Eduából grófné lesz, akkor ön téved. Gróf Kajászó Agenor - mint ön jól sejti - egyszerűen és kímélet nélkül el fogja csábítani Eduát, akit aztán megszületendő gyermekével együtt a faképnél fog hagyni. Edua egy csillagos nyári éjszakán bűnét, gyalázatát, szerelmét és csalódását a nedves hullámsírba fogja temetni, miközben a Lánchídról a Dunába ugrik. Így kívánja ezt a regény szerkezete, csak így lesz teljes a fiatal lány tragédiája. Megengedem, hogy ez szomorú dolog, de én ezúttal egy szomorú dolgot akartam írni. Elég régóta vádolnak azzal, hogy csak léha és üres dolgokra pazarolom tehetségemet. Hát most elérkezett a réz kivágásának az ideje, és én ki fogom vágni a rezet. Csak így lesz Eduából az a műremek, amelyről álmatlan éjszakáimon álmodtam. Azért ne haragudjon rám, máskor nagyon szívesen állok rendelkezésére, ezúttal azonban lehetetlen. Szívélyesen üdvözli
Cementh Szabolcs
Igen tisztelt Cementh úr!
Hamarjában nem is tudom, hogyan kezdjem a dolgot, mert igazán nagy zavarban vagyok. Az egész eset olyan furcsa, olyan mulatságosan kínos, hogy... de nem kertelek tovább. Tudom, hogy ön nemcsak kitűnő író, hanem kifogástalan gentleman is, okos és diszkrét ember. Hallgasson tehát meg és ha lehet, segítsen rajtam. Mondanom sem kell, hogy örök hálára kötelez vele. Az eset a következő.
Van nekem egy kis barátnőm. Őszinte leszek, és a nevét is megmondom, annál is inkább, mert ez úgysem titok; a feleségem az egyetlen, aki nem tudja. Tehát, a neve: Gömöri Csilla. A Csilla név ismerős lesz önnek, tudom, hogy Csilla a napokban levelet írt önnek, és ön felelt is neki. Mikor Csilla az ön levelét megkapta, kétségbeesett, és két napig sírt. Folyton azt az Eduát sajnálta, vacsoránál összetört egy drága vázát, és azt mondta, hogy ön - pardon! - a világ legnagyobb gazembere; de még önnél is nagyobb gazember vagyok én, ha nyugodtan tűröm, hogy a gróf elcsábítsa Eduát, és ez a Dunába ugorjon. Aztán berohant a hálószobába, és magára zárta az ajtót, és amikor ezért másnap szemrehányással illettem, ridegen azt felelte, hogy neki családi gyásza van az Edua miatt, aki neki a legjobb barátnője.
Szóval, uram, a helyzet kétségbeejtő. Én nagyon szeretem ezt a Csillát, és ez a Csilla nem kérhet tőlem olyasmit, amit én ne teljesítenék. Egy elhamarkodott pillanatban megígértem neki, hogy a gróf feleségül fogja venni Eduát. Megígértem azon az alapon, hogy önt személyesen ismerem, amennyiben több ízben volt szerencsém önt pénzintézetemnél tisztelhetni; megígértem abban a hitben, hogy ön ezt a csekély szívességet nem fogja megtagadni tőlem; tőlem, aki hasonló esetekben mindig szívesen álltam az ön rendelkezésére. Önnek, uram, egészen mindegy, nekem pedig nagy szolgálatot tesz és Csillának borzasztó örömet szerez vele. Ha tehát lehetséges, kérem, hozza meg nekünk ezt a kis áldozatot, amellyel vagyok őszinte, kész híve
garasi Prachtvoll Amadé
a Pesti Bank igazgatója
Tisztelt igazgató úr!
Vegyes érzelmekkel olvastam nagybecsű levelét, a megdöbbenés és a sajnálkozás érzelmével. Megdöbbent maga a kérelem; mert ha egy egyszerű leány, egy Csilla, egy szenzitív lelkű olvasónő ilyesmit kér, az még megbocsátható. De ha egy nagy bank igazgatója, egy fölvilágosodott ember, egy intellektuális lény beszél így egy íróhoz, az rémes. Hogy képzeli, uram, hogy ez lehetséges? Nem beszélek itt arról, hogy idegenek belenyúlnak az én regényem szövetébe, és a szálakat saját tetszésük szerint akarják tovább fonni, nem beszélek erről, bár ez is joggal sérthetné önérzetemet. De hogyan tarthatja, igazgató úr, lehetőnek azt, hogy én megtagadjam önmagamat, művészi meggyőződésemet, alkotásom komolyságát és így egyszerűen, minden nélkül, az első szóra a feje tetejére állítsam regényem egész meséjét? Nem, kedves igazgató úr, józanul nem lehet ezt egy írótól követelni, egy olyan írótól, aki ad magára valamit, és aki nem a mának, nem olcsó hatásokért, hanem nemesebb törekvésekkel ír.
És így eljutottam érzelmeim második részéhez, a sajnálkozáshoz. Ugyanis, amennyire kérése megdöbbent, annyira sajnálom, hogy nem teljesíthetem. Sajnálom éppen a kitűnő viszony következtében, amelyben egyrészt igazgató úrral személyesen, másrészt a vezetése alatt álló pénzintézettel, részint hordár, részint postai befizetési lap révén állni szerencsém van. Igazán szívesen teljesíteném igazgató úr kívánságát, de ezúttal lehetetlen. Lehetetlen. Mint már nagyra becsült kis barátnőjének is megírtam, most ki akarom vágni a rezet. Az idő múlik, és a magamfajta embernek egyszer már a halhatatlanságért is kell valamit tennie. Bármikor, bármily más esetben kéjjel teljesíteném az ön óhaját, de most nem tehetem. Elvégre az elv sem kutya, amellyel vagyok igazgató úrnak őszinte híve és kész szolgája
Cementh Szabolcs
Tekintetes
Cementh Szabolcs hírlapíró úrnak
a Krajcáros Igazság szerkesztőségében
Ügyfelem, a Pesti Bank nevében, tisztelettel felszólítom, hogy már hónapok óta esedékes nyolcszáz koronás váltóját három nap alatt annál is inkább beváltani szíveskedjék, mert különben kénytelen lennék ön ellen a már folyamatba tett, de az igazgató úr által időközben felfüggesztett eljárást ismét folytatni. Tisztelettel
dr. Veseky Guidó
a Pesti Bank ügyésze
Tisztelt igazgató úr!
./. alatt mellékelem az ön ügyészének a levelét, amelyben ez a szeretetre méltó férfiú engem pörrel fenyeget. Kissé furcsállom, hogy ez éppen akkor történik, amikor én egy egészen más ügyben kénytelen voltam igazgató úrtól egy szívességet megtagadni. Az összefüggés egy kicsit nagyon is világos. Arra tudok esetet, hogy egy nyomorult kis újságíró meg akart revolverezni egy hatalmas bankot. De azt még nem hallottam ebben a hitvány, cudar életemben, hogy egy hatalmas bank próbáljon megrevolverezni egy szegény újságírót. Tessék engem bepörölni, tessék engem végrehajtani, tessék a fizetésemet lefoglalni, tessék a fejem alól kihúzni a New York-kávéház utolsó márványasztalát, de Edua azért sem lesz a gróf felesége, nem, nem, nem. Edua azért is a Dunába fog ugrani, mégpedig ikrekkel súlyosbítva. Eleinte csak egy gyermekkel akartam megáldani, de most azért is ikrei lesznek. Ez az én bosszúm! Mély tisztelettel
Cementh Szabolcs
Kedves barátom!
A dologban sajnálatos tévedés történt. Nem akarok védekezni, de megnyugtathatom önt, hogy nekem az ön váltótartozásához igazán semmi közöm, a bank ügyésze egészen önkényesen kezdeményezte a dolgot. Mondanom sem kell, hogy rögtön telefonoztam neki, amiatt a jelentéktelen kis tartozás miatt tehát önnek hajszála sem fog meggörbülni. Sőt, tudja mit? Legyek őszinte? Az a váltó már nincs is. Ön már nem tartozik az én bankomnak egy árva fityinggel sem. Nevetséges! Csak nem fogok ilyen csekélység miatt összeveszni önnel, akit mint írót és embert egyformán nagyra becsülök?
Ellenben, ha önnek szolgálatára lehetek egy újabb kölcsönnel, csak parancsoljon. Én nem tagadom meg barátaimtól az ilyen apró szívességeket. Ez nem akar célzás vagy szemrehányás lenni, de higgye el, néha éppen olyan fontos az, hogy valaki idejében vágja ki az ezüstöt, mint az, hogy valaki idejében vágja ki a rezet. Üdv! Kész híve
garasi Prachtvoll Amadé
Kedves igazgató úr!
Ha már megrevolverezni nem hagytam magamat, még kevésbé mehetek bele abba, hogy megvesztegessen. A dolog rendben van, mondja meg Csilla kisasszonynak, hogy neki, kizárólag neki megteszem a megtehetetlent. Lemondok a halhatatlanságról. Eduából gróf Kajászó Agenorné lesz.
Holnap személyesen fogom önnél tiszteletemet tenni. Egyúttal elhozom az újabb váltót is. Igaz híve
Cementh Szabolcs
Kedves Mester!
Örömkönnyek között, végtelen boldogsággal értesültem arról, hogy sikerült önt meglágyítanom. Értesültem arról is, hogy ön ezt kizárólag nekem, kizárólag értem tette meg. Büszke vagyok arra, hogy Edua az én közvetítésem révén lett a gróf felesége. Ezt sohasem fogom önnek elfelejteni, ezért örökké hálás leszek. Szeretném megcsókolni az ön kezét, azt a kezet, amely ezeket a gyönyörű dolgokat írja. És különben, mit titkoljam tovább? Én önt imádom. Kérlek, gyere fel holnap délután négy órakor hozzám, az öreg ma Bécsbe utazott, és csak három nap múlva jön vissza. A sírig hű
Csillád
Egyszerűbb, elegánsabb hajlékonyabb prózát Heltai Jenő prózájánál nálunk senki sem írt.
Új kötetje a legszeretetreméltóbb olvasmány. (Általában: "szeretetreméltó", talán ez a jelző jellemzi legjobban.) Van legalább hét novella kötetjében - A könyvember, A gyűrű, A halál és az orvos, Borax, A párizsi emlékek darabjai -, melyek valóságos kis remekművek. Az első pillantásra milyen jelentéktelenek az ő emberei, ki venné őket észre? de lassanként - mialatt az író szerető iróniával nézi őket - érdekesekké, kedvesekké válnak, furcsaságuk emberivé finomul, közel jutnak hozzánk és szürke mindennapiságunkra az író bölcsességének langy esője hull. A gyűrű című novellának kis kórista lánya, Erzsike milyen művészi alakítás; az "örök asszonyi" ezer reflexióját milyen könnyű volna fűzni ehhez a novellához. A könyvgyűjtő Teofrasztus mester esete, akit egy szép gömbölyű nagy lány egy pillanatra visszahódít az életnek, dr. Morbidusz csodálatos története a Halállal, a Borax-eset (mely igénytelenebb bár, mint France Putois-ja, de kedvesebb ennél) mind-mind egy ragyogó írói tehetség és mindenekfölött derűs világnézetű ember bőségéből valók. A "derűs" szót külön kellene hangsúlyoznunk; olyan összetett jelenség ez Heltai Jenőnél: mosolygás, irónia, tréfa, gyöngédség, mindent megértés, szeretet sűrűsödik benne drága parfümmé.
Sokan - éppen Heltai barátaira gondolok - magyarázni, majdnem mentegetni próbálják Heltai novelláinak egyszerűségét s megállapítani értéküket egy összetettebb, rafináltabb emberábrázolás művészetével szemben. Mi szükség erre? Csupa gazdagság ez az egyszerűség, csupa rejtett ékkő, melyeknek fénye-tüze keresztül izzik meséinek ritka egyszerű drámaiságán. Hisz akkor Maupassant-t is védeni kellene és az átlátszó kék levegőt és az olasz tavakat és az édes refosco bort.
Volt egyszer egy királyleány, aki nem tudott nevetni. Apja, az öreg király, már fél országát is odaígérte annak, aki leányát megnevetteti. Majd odaígérte egész országát is, de bizony senki sem akadt, aki mosolyt tudott volna varázsolni a királyleány szomorú orcájára.
Egyszer a királyleány a kertben meglátott egy fiatal párt. A kert egyik padján egy szép leány ült, előtte egy fiatalember térdelt. A leány mozdulatlanul, hidegen nézett maga elé, a legény ellenben sóhajtozott, szívére tette a kezét, az ég felé fordította szemét, sírt, könyörgött, szenvedett, szavalt, dühöngött, őrjöngött, kétségbeesett, újra megszelídült, újra megvadult, egyáltalában olyan furcsán és mulatságosan mókázott, hogy a királyleány hangosan fölkacagott.
- Soha ilyen furcsa és mulatságos embert! - mondta udvarhölgyeinek, és könnye csorgott a nagy nevetésben. - Hívjátok ide a leányt meg a fiút!
Amikor a pár ott állt előtte, a királyleány megkérdezte a fiút:
- Hogy van az, hogy olyan mulatságos és szívderítő tudsz lenni? Hogy megnevettetsz még engem is, akire a vidámság orvosai eredménytelenül pazarolták minden tudományukat?
A fiú nem értette a dolgot, de a leány megfelelt helyette.
- Szerelmes belém - magyarázta a királyleánynak -, én meg nem szeretem!
- Rögtön szeretni fogod - parancsolta a királyleány haragosan -, azt is látni akarom!
A leány engedelmeskedett. Megölelte a fiút, az boldogan csókolni kezdte. De a királyleány elfintorította az orrát.
- Ez már nem olyan mulatságos! - mondta kicsinylőn.
És a leányhoz fordulva, hozzátette:
- Neked volt igazad. Amúgy sokkal tréfásabb... Rögtön keressetek embereket, akik szerelmesek belém!
És azontúl a királyleány egész nap nevetett...
Se a verseit, se a meséit nem analizálom, amint nem tudnám analizálni a virágot. Csak azt jegyzem fel itt, e két kötet megjelenése alkalmával, amit mindnyájunknak számtalanszor kell fölfedeznünk - mert ugyanannyiszor el is felejtjük -, hogy mégis csak azok a legjobb könyvek, amelyek az örök témákról szólnak, új formában, új művészettel. Hogy az új művészethez nem új anyag kieszelése kell, hanem új talentumok.
Heltai kis köteteiben újra meg újra megtaláljuk az örök témákat. És mégis minden olyan új, friss és üde bennök, mint tavaszszal az új rügy.
Mennyi író, mennyi láz, milyen sok szó a divatos témákról! És ennek a nagy produkciónak a legnagyobb része az ördögé. De egyik-másik íróban, kevésben, van valami, ami a természeti erőkre emlékeztet. Heltai tehetségében van valami a verőfény erejéből.
142. Voloscai emlék
Ezek a langyos márciusi esték.
A csillagos, szerelmes éjszakák
Eszembe hozzák kék eged, Volosca,
És az olajfák édes illatát.
Oh, szép idők, mikor matrózpipámmal
Ott bandukoltam házaid között,
Mikor csalódott, hányatott szívembe
A Szaharák nyugalma költözött!
Mikor a művelt tenger suttogása
Olasz leányok csókjáról beszélt
S a levegőben új és ismeretlen
Mámorok kéje áradt szerteszét!
Mikor a parton eltűnődve ültem
S velem a lomhaságban oly rokon
Kövér, fehér sirályok ringatóztak
Órákon át a zöld hullámokon...
A naplopás e gyönyörű korában,
Mikor alig vert az ütőerem,
Mikor nem tudtam immár, mi az asszony,
S az ölelés, a csók mi fán terem,
Mikor feledtem minden balgaságot,
Amit a lelkem álmodozva szőtt:
Szórakozottan csak megálltam egyszer
A tengerparton egy kis ház előtt.
Két bús karó meredt előtte égnek
És a karókon szárítókötél
És a kötélen patyolatruhákat,
Női ruhákat lengetett a szél.
Női ruhákat, csipkés pici inget...
Fehérebb, mint a sirály tolla, mind.
S e tündöklő fehérség tengerében
Két ismerős betű szemembe tűnt.
Szédülni kezdtem, zakatolt a szívem,
Úgy izgatott a nagyszerű talány,
Ki ezt viselni szokta - mint a másik,
Ez is oly szőke, kékszemű a lány
Mint az a másik, aki messze innen
Viseli selymein e két betűt,
Ez is talált-e oly bolond szerelmest,
Ki visszagondol rája mindenütt?
Mint az a másik, ez is oly kegyetlen,
Ha kedve tartja, ez is oly kacér?
A csókja szintén kábít, részegít-e,
Mikor szívében forrni kezd a vér?...
Mi haszna volt a hosszú, hosszú útnak,
Ha itt is még kísért a drága múlt,
A nagy idő, mikor csókolni tűzzel
A szőke kislány éntőlem tanult?...
Néztem mohón az ismerős betűket.
Az ily látvány bizony nem nagy haszon:
És szégyenkezve súgtam önmagamnak:
"Egy óra múlva hazautazom!"
Hol vannak azok az idők, amikor megütődve, egy kicsit meg is botránkozva olvastuk Heltai Jenő első verseit? Vörösmartyn, Aranyon nevelt szemünk, amely elé az iskolai irodalomtörténet Petőfit is patetikus szobor-pózban állította, s amely megszokta, hogy a költő mindig az emelkedettség kothurnusában lépjen eléje, visszásnak, könnyelműnek, sőt léhának is látta azt a fiatalembert, aki akkor a fiatalság nembánomságával tréfált verseiben velünk, önmagával, a saját érzéseivel. Haragudtunk rá, mert arra kényszerített, hogy módosítsuk azt a romantikus, retorikával teli képet, melyet akkor mi a kilencvenes évek legelejének ifjai a költőről alkottunk magunknak. Akartunk rá haragudni, s mennél inkább éreztük, hogy báj, szeretetreméltóság, frissesség van benne, hogy mégiscsak költő - annál jobban. Azokat a hangulatokat énekelte, amelyek bennünk is éltek, de röstelltük önmagunk előtt is, s úgy éreztük, mintha leleplezett volna minket, mintha valami szégyenünket takarta volna fel. Semmi sem szigorúbb, mint a romantikus fiatalság nagyképűsége, s mi szigorúan elítéltük Heltai Jenőt a verseiért, hogy ezzel expiáljuk azt az élvezetünket, melyet olvasásukban találtunk. És verseket írtunk, Arany Jánosra gondolva, és a Heltai Jenő hangja szólalt meg a verseinkben, bármennyire nem akartuk is. A kis csúnya kalaposlányunkból fantáziánk romantikus hősnőt akart volna csinálni, s hogy, hogy nem, a Heltai Szerája és Katója lett belőle mégis.
Valamikor laza erkölccsel és cinizmussal vádolták. Igaz, nem vett komolyan némely tilalomfákat, melyeket a szigorú erkölcsű magyar hagyomány állított a költő elé. Képmutatás nélkül beszélt a szerelemről, s szerelmei, melyekről szólt, nem voltak a Plató iskolája szerintiek. Kedves, csinos, ledér és hűtlen kis grizettek hamis, mosolygós arca kandikált ki rímei közül, s betöltötte őket valami illatos, fiatalos érzékiséggel. Ez nálunk szokatlan hang volt, s mert a falusi életet élő magyarságnál ez a grizettkultusz ismeretlen volt, megérzett rajta, hogy a költő képzelete alakította a pesti kis Katókat párizsias grizetté. (Ebből a stilizált grizett-levegőből lettek aztán később Heltai novellái.) De kedves volt, mert a pillanatból fakadt benne az érzés, megérzett rajta a pillanat frissessége, s megérzett a fiatalság életvágya és pezsgő vérű életteljessége. Nem örökké tartó, tragikus szerelmekről van itt szó, hanem a fiatal vér bohó fellobbanásairól, amelynek hevesek a vágyódásai, fájdalmasak a csalódásai, de aki érzi, maga is tudja, hogy sok hozzájuk hasonló fog még jönni, a hűtlen Szerafin után a még hűtlenebb Kató fog következni, Kató után pedig még egy sereg más. A fiatalság szerelmeskedése ez, készülődés az érettebb, mélyebb, az élet gyökereit jobban megfogó érzésekre. Van benne egy kis koraérettség: az igazán fiatal ember nem tud mindig úgy fölötte maradni a saját érzésének, mint a fiatal Heltai. Ez éppen az ő okossága: ő sohasem merül el teljesen magamagában, kicsit mindig fölülről nézi önmagát, s mintha maga is mosolyogna a saját ifjúi felbuzdulásán. Ez a forrása iróniájának. S ebben az iróniában már kiütközik első jele annak a belső meghasonlásnak, mely később, majd tíz-tizenöt év múlva uralkodó vonása lesz az új magyar lírának.
Ma, hogy újra olvassuk, egészen más szemmel, mint ahogy annak idején olvastuk Heltai verseit, különösen vagyunk velük. Azok a hangulatok, melyeket annak idején keltettek bennünk, fölébrednek és összekeverednek a mai, egészen más hangulatokkal. Valami finom, fonnyadt ízét érezzük a verseknek, azt az ízt, amely némely régi, nemes borokban szokott meglenni. Ami akkor új, sokszor meghökkentő is volt bennük azon ma már rég túl vagyunk; ma önmaguktól, a költőnek belőlük kibontakozó arculata által hatnak ezek a versek. Úgy vagyunk velük, mint bizonyára a költő maga is: eltűnt ifjúságunkat keressük bennük, régi hangulatainkat, melyek vággyal, melankóliával töltenek el, de megfogni már nem tudjuk őket.
1910-re a "régi Bohém" már csakugyan meghalt, eltűnt. Egykori Costume-je és kávéházi élete is polgáribb lett. Az "Új Irodalom és Művészet" már megnyerte döntő csatáit, a "Newyork Kávéház" már diadalmas Olympus és Parnassus lett, a "Karzat" feketekávéja mellett hangos szóval ült Halottas Tort a legyőzött "Régi Irodalom" fölött. A régi "Pesti Bohém" már csak megkésett, időt tévesztő Anakronizmus volt. A "Régi Bohém" szerepében már csak az egészen "Zöldcsőrűek" szenvelegtek és azok a jómódú "Álbohémek", akiknek e Figurine-jét maga Henry Murger írta meg a Scénes időtálló és helyetálló Előszavában. Ez a Figurino ott van az "Utolsó Bohém"-ben is a lipótvárosi Nagykereskedő furcsahajlamú fia, az Álmuzsikus személyében. Ez az a Korszak, melyben a Bohém szó erős jelentésváltozást szenvedett. Bohémgyerek: ez 1910-ben már valami költekező, éjszakázó polgári fiatalembert jelentett, aki Bankfiú vagy kis Irodatiszt volt. Bohémtanya: ez egy kis züllött Artistakávéház volt a Royal Orfeum épületében, ahova az igazi, komoly Artisták, e hajnalban kelő, koránfekvő, polgári erényű, szigorú életrendű újkori Gladiátorok a lábukat sem tették be, csak Álhírlapírók, mindkétoldali Selyemfiúk és ezek Patronusai. Ez a Kis Kávéház és a nagyváros Sepredéke foglalta le a maga számára a "Bohém" nevezetet. Ez a Kis Kávéház is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az "igazi Bohém" restellte a "Bohém" elnevezést, mely a pesti Utcanyelvben ebben az időszakban lett Zavarosfejűt, Széltolót jelentő Bochem-mé. E Bohémtanya a Newyork-ból kiszoruló Aljanépnek lett Dépendanceja: olyan volt, mint a berlini Putkammer-Strasse züllött aljakávéházai, melyekben a szédületes arányú jellegzetes és hírhedt berlini mindkét nembeli Fonákság vert tanyasátrat.
A Szerencsétlen Bohém Heltainál belezuhan a szerelembe, melyet házassággá vált át. Boldog lesz, de letöri a Család kicsi gondja, illetőleg érezhető, hogy Heltai így fogalmazza meg a Szerencsétlen Bohém alakját. Ez a Regényben nem a Regény "dekadens" szellemét, hanem a közszellem eltolódását jelenti. Heltai már jól láthatta a Faluról feljött irodalmi Aranyásók, az irodalmi Kávéházak "Conquestadores"-einek, a Sikerbe fölényesen beevező "Új Piccarro"-k anyagi és erkölcsi "Beérkezés"-ét. 1910-ben már voltak egykori "Bohémek", akiket a Boulevardisme letérített a Regényesség száraz kenyérrel kövezett rögös útjairól. Ezek a "Szerencsések" nem néztek már a Csillagok felé, tehát nem hágtak a Valóság sarába. Nem szobrot vártak holtuk után, ellenben pénzt, sok pénzt és ezt is azonnal. A tragikus Válaszúton ezek a "Szerencsések" a Boulevardisme ama "Asztali gyalogjárójára" tértek le, mely 1910-re már átvette a Casino-ban való írói érvényesülés egykor csúfolt "sima parkett"-je szerepét. Az egykori "Borzas Bohém" már "Jól fésült"-té alakult át, már "Litterary Gentleman" lett, sima angolos hajával kíméletlen "Kerekfejű" lett: "Round Head" volt, mint a Macaulay által leírt londoni kávéházi Puritánusok a "Gúny" és a "Vesézés" bakópallosával "végezte ki" a Karzat vérpadján a "Concurrentiát". Sem varrólányka, sem "Báróné" után nem szaladt e "Szerencsés", ellenben "okosan" házasodott, vagy még okosabban "nem házasodott" és vagy "Maftresse"-t tartott, vagy olyan "Nagy Színésznő" barátja lett, aki olyan Főemberrel együtt toltak az "Ügyes Szerencsés" szekere rúdját. A Kávéházakban már többségben volt az "Okos Gyerek", a "Newyork"-ban ott tanyázott az "O. Gy. O. E."; az Okos Gyerekek Országos Egyesülete, mely tréfás asztali Cégérnév már azt az új kávéházi Figurine-t jelentette, melyet a kültelek irányában elhajló Kávéházi Argot pontosan ugyanebben az időben kezd Tutista néven nevezni. E Tutista az, aki a régi kávéházi Biribi és a Tombola egész Banco-ját besepri, övé a Tutti. Ezért lett neve Tutista. Ez a Szerencsés Bohém. Barátja az Újságkirály, vagy ennek a Maftrasse-e a Barátnője. Ennek a Tutistá-nak ellenképe a Niemand, a "Senki-semmi ember": a Nimolista.
Heltai Jenő jól látta, hogyan hagyta el a Kávéházat Mikszáth Kálmán - a dunaparti "Steingassner"-t, a Steingassner-Tömörkény István nagybátyja Kávéházát -, hogyan vonult be a politikai Casino-ba, mely ott volt az egykori "Két Kaszinó Kávéház", a "Lloyd Kávéház" fölött. Jól látta, hogyan hagyta el a Fiume Kávéház-at az onnan felívelő Herceg Ferenc és vonult be Jókai és Mikszáth nyomán a Kávéházból a Nemesi Casino-ba, a Politikába, a Képviselőségbe. Jól látta, hogyan hagyja el Gárdonyi Géza a Kávéházat és vonul el egri Tusculanumába. Jól látta, hogyan forgácsolódik szét Bródy Sándor ragyogó tehetsége a Kávéházban. Látta, hogyan int búcsút Lehár Ferenc a "Kokoska" komoly sikere után a komoly zene Múzsájának és hogyan hagyja ott Kálmán Imre a Szimfóniát az Operettért. Látta, hogy az "Új Bohém" nem a Művészetért, hanem a Művészetből kíván és tud megélni, mint ezt már Chopin megjegyezte az 1840-es évek ama Ügyeseiről, akiket akkor kerített hatalmába az a Boulevardisme, melyet Balzac a Palais Royal Kávéházaival kapcsolatban pontosan ugyanakkor írt meg. A pesti Boulevard ott futott el a Newyork Kávéház előtt, mint ragadó, hatalmas folyam, melynek árjain tehetség és szemét együtt kavargott. Az Erősek, a Szerencsések úszói lettek e folyamnak: partot értek. A Szerencsétlenek, a Gyöngék belefulladtak vagy megszöktek előle.
Fekete leplét félredobva
A város ébred halk morajjal,
S miként ha rajtunk mosolyogna,
Pirosan ránk köszönt a hajnal.
Néhány bolond poéta-lélek
A kávéházban üldögélünk,
Való-igaz, hogy csúnya élet,
Melyet így álmodozva élünk.
Egyik se kormányozza sorsát,
Csöndes, nyugalmas, enyhe révbe,
A mi hazánk egy álomország,
A kávéházak szürkesége.
A mi hazánk egy kerek asztal,
Amelyen ott gőzölg a csája,
S a csüggedésben megvigasztal
A sült galamb teóriája.
És egyikünk sem szólna akkor,
Mikor a más mélázva hallgat,
S hazavánszorgunk virradatkor,
Hősei egy szomorú dalnak.
Mikor az utcára kiérünk
Ott kint a reggel fénye pirkad,
Álmatlanul aludni térünk
S elölről kezdjük álmainkat.
Heltai kitűnően írja le a Kávéház hajnalodó hangulatát. "A pincérek a falnak támasztva hátukat, alusznak, a Kaszirnő harisnyát köt, az idill tökéletes volt. Reggel volt, de a gázlámpák még pislogtak a Kávéházban. Milyen szomorú is egy ilyen Kávéház reggel! Ránehezedik az átvirrasztott éjszaka minden szennye és nyomorúsága, a Kávéház maga éppen olyan fáradt és meggyötört, mint azok az elkeseredett szegény bolondok, akik hajnalig mulattak benne. Innen mennek a mulatók a gőzfürdőbe. Ha szívük volna, a szegény gyűrött Kávéházat is magukkal vinnék. Itt ült a két ifjú, egy szerkesztő úr a szerelméről tartott előadást a másiknak, ki elernyedve, akarat nélkül hallgatta azt. Körülöttük söpörtek, nedves fűrészporral hintették fel a padlót, a székeket az asztalokra állították fel. Az éjjeli Kaszirnőt felváltotta a nappali. A csendben a friss Kávé illata szálldosott. A züllött éjjel Kávéház elváltozott rendes, derék nappali Kávéházzá. A József-körút ragyogó világosságban fürdött, mert a Nap felkelt. Az ifjak viszont lefeküdtek."
A Lipót körút 8-as számú házból a Margithíd pesti oldalán, a Duna-parton és a Pozsonyi úton 1912-ben felépültek a büszke Palatinus paloták, bizonyos rangsorolás szerint. A Rudolf tér fényűző ötszobás lakásait elfoglalók közül emlékszem a Góth házaspárra és Jászai Marira. A Katona József utcai ház ötödik emeletére költöztek Heltaiék, faláttöréssel egyesítve egy három és egy négy szobás lakást. Az ötödik emelet lakói közül emlékezetes Balassa Jenő, a Vígszínház művésze, testalkatának és tartásának méltósága meghatározta szerepkörét: nagyhercegeket és nagyköveteket alakított olyan élethűen, ahogy a közönség képzeletében élnek a nagykövetek és a nagyhercegek.
A Heltai-lakás hosszú folyosójának végén volt Jancsi és német nevelőnőjének szobája, a mellette levőben a három lány és a francia nevelőnő. Következett Heltai Jenő dolgozószobája, középen a nagy íróasztal, szobrok, festmények, László Fülöp portréja a szépséges Valiról. Mint említettem, a kislányok szobája mellett volt a dolgozószoba: a zsongás, ének és zongoraszó, a Cilike betanított táncszámok ritmikája inspirálta Heltait a munkában, s mikor befejezte, indult a Club kávéházba.. Ebédlő, zöld szalon és bordó szalon, s a folyosó végén Vali szobája, káprázatos selyem, csipke, illat.
148. Ihlet
Nagyságos asszonyom, hidd el nem is olyan egyszerű a dolog. Sok minden kell hozzá. Ha íróasztalomat látnád... miért ne láthatnád? Nem titkolózom, tessék, nézd meg. Mit tagadjam, jólesik, hogy kíváncsi vagy íróasztalomra, a költő íróasztalára. Büszke vagyok, hogy olyan kedvesen érdeklődöl aziránt, hogyan dolgozok, amikor megszáll az ihlet. Rút hálátlanság volna, ha nem mondanám el.
Talán, kérlek, mindenekelőtt az íróasztal. Közönséges olcsó íróasztal, jó asztalosmunka, de nem egyéni és nem monumentális, még csak nem is amerikai, inkább józsefvárosi, állhatna egy gondokkal küzdő, szerényebb bankigazgató vagy ügyvéd irodájában is. Tintás barna posztóval van bevonva, helyesebben az íróasztal barna posztóval, a barna posztó pedig kék és zöld tintával van bevonva. Ezen a tintás barna posztón harminc egynéhány év óta gyűlnek halomba a műtárgyak, mert amit egyszer íróasztalomra tettem, azt többé nem mozdítom el onnan. Szükségem van rá az íráshoz. Tehát műtárgyak balról jobbra a következő sorrendben: egy kékszegélyű fehér Alt-Wien tintatartó, tinta nélkül, harminc-negyven tollszárral. Egy kis hamutálca, facipős bretagne-i lány van ráfestve, feleségem ajándéka, quimperi emlék. Két ócska sárgaréz gyertyatartó gyertya nélkül, közöttük egy elegáns pléhdoboz, valamikor borotváló szappan tartózkodott benne, ma inggombok székhelye. Unokáim arcképe. Előtte hordót ábrázoló dohánytartó. Üres. Mellette hamutartó. Teli. Mögötte óriási empire tintatartó tinta nélkül, fekete márvány és bronz. Alatta kis pléhdoboz, valamikor orvosság volt benne, ma az új tollat szedem ki belőle. Mellette, a két gyertyatartó pendant-jául sárgaréz tintatartó nemcsak tinta, de üveg nélkül is. Ugyanolyan gyufatartó gyufa nélkül. Márvány levélnyomó levelek nélkül. Egy kis Dante-szobor. A borostyán koszorúzta olasz sötéten néz az íróasztalra. Igaza van.
Alsó sor, jobbról balra: egy patinás bronzgyík. Egy régi szivartárca. Üres. Rengeteg papiros. Üres. Rengeteg könyv. Üres. Egy kis körömolló. Egy elhasznált meggyfaszipka. Tátott szájú fekvő oroszlánt ábrázoló bronz szivarvágó. Sohasem élek vele. Nagy bronz állólámpa, fekete cirádás pergamenernyővel. És megint rengeteg papiros, írások, levelek, okmányok, újságok, röpiratok, idézések, árjegyzékek, meghívók, folyóiratok, adóintések, könyvek, levélpapiros, boríték, egy tálcán két tucat mindenféle színes ceruza. Egy kis hamutartó, feleségem ajándéka, firenzei emlék. Két-három fapipa. Egy török kalamáris, amivel utcai írnok írt valamikor, konstantinápolyi emlék. Három hasznavehetetlen töltőtoll. Egy óriási szabóolló. És két elértéktelenedett pápaszem.
És az íróasztal közepén, fittyet hányva a három előkelő és üres tintatartónak, egy kis polgári üveg kék vagy zöld tinta, azonmód, ahogy a papírkereskedésből kikerült, éppen csak parafadugó nélkül. Makacskodó dugóját nem tudtam kihúzni, beléje kellett morzsolni.
Ezek előtt a műtárgyak előtt ülök egy kopott karosszékben, szivarral vagy pipával a szájamban, és várom az ihletet. Nézegetem őket. Elmúlt időket, elmúlt embereket juttatnak eszembe. Negyven év, egy fél élet, egy egész élet kanyargó útjait látom ezen a tintafoltos térképen, amelynek se eleje, se vége, közepe van csak, az asztalos megszabta határok között. Hol van az a sok minden, amit elmulasztottam elhelyezni ebben a múzeumban? És hány új tárgy számára van még helyem?
Várom az ihletet. Kiterítem magam elé a papirost, kezembe veszem tollamat, de nem mártom bele a tintába, valami kavarog az agyamban, egy gondolat dadog benne, most tanul csak beszélni, nem is nagyon értem meg, mit akar. A két üres gyertyatartóra nézek, hátha ők tolmácsolják majd. Vagy a fehér Alt-Wien tintatartó. Vagy az a pléhdoboz, amelyben inggombjaimat őrzöm. De egyik se támogatja a gyámoltalan kisdedet. Tovább kutatok, tekintetem a fapipákról a gyufatartóra téved, arról a levélnyomóra meg a patinás gyíkra. Hiába! Belemélyedek a hamutartóimba... Quimper, Firenze... a kalamáris, Konstantinápoly... Nézem a komor és szigorú Dantet, könnyű neki, ő már szobor, ő már megírta összes műveit, én még ma is tartozok az utolsó részletekkel!
Mondom, nagyságos asszonyom, nem is olyan egyszerű a dolog. Sötét szobában, hátrakötött kézzel az íróasztal lábához láncoltan ülsz, nem tudod hol vagy, nem tudod mi van veled, azt tudod csak, hogy benned is körülötted is sötét minden. Írni nem tudsz, megmozdulni se, várni tudsz csak szörnyű tépelődésben. Azután csoda történik, váratlanul, varázslatosan, Kigyúl a szobában a villany. Hátad mögött, titokban, lábujjhegyen bejött valaki, odalopózott a kapcsolóhoz, elfordította, és gyönyörű világosságot ajándékozott neked. Mire körülnézel eltűnt, sohasem tudod meg ki volt. Azt tudod csak, hogy láncaid is lehullottak, szabadon lélegzel, kezedbe veheted a tollat, írhatsz ha jólesik, egyszerre meg tudtad azt is, mit kell írnod. Ez az ihlet, nagyságos asszonyom, a nagy jótevő. Harun al Rasid és II. József császár álruhában, angyalszárnyú jóságos Sherlock Holmes, aki az utolsó pillanatban megjelenik, hogy megmentse azt a szerencsétlen vergődőt, akinek semmi se jut eszébe.
Amikor az ihlet örömével gazdagodunk, nincs többé baj. A többi gyerekjáték, nagyságos asszonyom. Az ember föllélegzik, fölkel az íróasztaltól, rendbe hozza műtárgyait, leteszi a tollat, rágyújt és lemegy a kávéházba, hogy ott esetleg megírjon egy kis cikket.
(A nagy költő íróasztalánál ül és tollával a jobb halántékát vakarja. Ez azért történik, mert a nagy költőnek nem jut semmi az eszébe, ami annál súlyosabb, mert az előszobában öt különféle szerkesztőségi szolga várja az öt különféle karácsonyi verset. A nagy költő hirtelen fölugrik és éhes tigris módjára föl-alá járkál a szobában. Belép a felesége.)
AZ ASSZONY (lágyan): Bernát!
A NAGY KÖLTŐ (nem felel).
AZ ASSZONY (még lágyabban, de egyúttal határozottan is): Bernát!
A NAGY KÖLTŐ (mogorván): Nos?
AZ ASSZONY: Ráérsz most?
A NAGY KÖLTŐ (keserűen): Hogyne! Csak öt verset kell írnom!
AZ ASSZONY (aki már különb szeleket is látott): Csak ötöt? És ez neked kevés? Tavaly csak kettőt írtál! Látod, mennyire megbecsülik benned a szorgalmas és pontos költőt? Ez legalább ötven forinttal többet jelent az idén!
A NAGY KÖLTŐ (gőgösen): Nyolcvannal!
AZ ASSZONY: Bravo! Akkor hát nyugodtan beszélhetek...
A NAGY KÖLTŐ (sötéten): Pénz kell?
AZ ASSZONY: Nekem nem kell - ha te magad akarsz bevásárolni. De bevásárolni kell. Karácsonyfa, egy és más apróságok a gyerekeknek, a mamának, a két sógornődnek, a cselédeknek... igaz, a keresztfiúnknak is. Magamról nem beszélek. Én lemondok.
A NAGY KÖLTŐ (idegesen): Te lemondasz! Persze, te lemondasz. Mert te vagy a szegény kis áldozat, akinek mindig mindenről le kell mondania...
AZ ASSZONY (szelíden): Nem vagyok áldozat, csak lemondok. Mert minek ezt a pénzt is kidobni, amikor amúgy is elég pénzt dobunk ki? Tudom, hogy nehezen keresed...
A NAGY KÖLTŐ (még idegesebben): Nehezen keresem. Édes megjegyzéseid vannak. Mondd mindjárt, hogy nincs tehetségem, hogy kínosan tengődöm, amíg egy verset össze tudok ütni...
AZ ASSZONY: Azt nem mondom. Tudom, hogy te vagy Magyarország legnagyobb költője...
A NAGY KÖLTŐ (elkeseredéssel): Helyes! Csak gúnyolódjál! A tulajdon feleségem, a tulajdon lakásomban, amelyet én fizetek, amelynek minden csöpp bútordarabja és házbérrészlete egy-egy csöpp vér és agyvelő, életem jobbik része, gyermekeim anyja könnyed gúnnyal Magyarország legnagyobb költőjének nevez engem. Ha azt hiszed, hogy így lehet dolgozni...
AZ ASSZONY (kissé reszkető hangon): De kérlek, én nem akartalak bántani... Visszavonok mindent! Nem vagy Magyarország legnagyobb költője!
A NAGY KÖLTŐ: Hát nem vagyok az? Hát ki az, ha nem én? Kiben van annyi lendület, erő, hazafias hév, ódai szárnyalás? Ezért írom ki a lelkemet, hogy a tulajdon feleségem ne ismerjen el engem annak, akinek a többiek csak a bennök dúló sárga irigységtől nem látnak? Ezért dolgozom éjjel-nappal, hogy a feleségem, egy senki, egy liba, közönséges marhának tartson engem? Persze, az ötszobás lakásban lakni jó, az új hálószoba-berendezés jó, persze, az ünnepelt költő felesége lenni jó, neki gyereket szülni jó...
AZ ASSZONY: Ó!
A NAGY KÖLTŐ: De mindezért a hála? Semmi! Az elismerés? Hahaha! De persze, ha pénz kell, ha karácsonyfa kell...
AZ ASSZONY (könnyes szemmel): Nem kell semmi!
A NAGY KÖLTŐ: Helyes! Sírj! Még csak ez kellett! Sírj!... szívd a véremet! Tébolyíts meg! Tudod, hogy megpukkadok, ha sírni látlak... tehát te sírsz, csak azért, hogy én megpukkadjak. Dolgozom, mint egy állat és a pihenésem, a szórakozásom, a jutalmam az, hogy megpukkadhatok, ha akarok! Hát csak sírj!
AZ ASSZONY (zokogásba tör ki): Nem sírok!
A NAGY KÖLTŐ: Szóval, megint kiderült, hogy én vagyok a világ legnagyobb gazemberek, akit föl fognak akasztani. Te pedig vagy a szegény áldozat, a vértanú, a némán szenvedő, akinek az életét elkeserítem és megmérgezem... (Lázasan keresgél a tárcájában.) De hát jó, minek beszéljek még? Itt a pénz... vedd, vidd... itt van mindenem... tessék, vásárolj be, add ki az egészet, végy karácsonyfát... egész karácsonyerdőt... mindenkinek, a családnak, a cselédnek, a nagynéninek, a nagybácsinak... csak nekem hagyj békét!
AZ ASSZONY (nagy elkeseredéssel): Nem kell... nem veszek semmit! Tartsd meg a pénzedet! Engem nem fogsz azzal a pár rongyos garassal lefőzni...
A NAGY KÖLTŐ (égre emelt szemmel): Rongyos garas? Az a drága, nehéz pénz? Ez az! Így tudjátok ti nők az ember keresményét megbecsülni! Én kiírom a májamat, a vesémet, a kezemet már mozgatni sem tudom és ez neked rongyos garas!
AZ ASSZONY (emeltebb hangon): Nekem hiába ugrálsz! Nem veszek senkinek semmit... Nem lesz karácsonyfánk, a gyerekek nem kapnak semmit. Hadd tudják meg, hogy az apjuk egy szívtelen, önző kutya...
A NAGY KÖLTŐ (mint akit szíven döftek): Kutya? Ez még sohasem mondtad nekem!... Tehát idáig süllyedtem! Én, Alanyi Bernát, kutya vagyok. (Ünnepélyesen) Tudod mi következik most?
AZ ASSZONY (dacosan): Meg fogsz verni! Bánom is én!
A NAGY KÖLTŐ: Igen, meg foglak verni!
AZ ASSZONY: De előre figyelmeztetlek, vigyázz magadra! Vége azoknak a szép napoknak, mikor a verést némán tűrtem... Esküszöm a gyermekeim boldogságára, hogy ha hozzám nyúlsz, visszaütlek. És különben, hogy lásd mennyire nem félek tőled, ne! (Pofonüti a nagy költőt. Ez megsemmisülten roskad egy székbe. Ugyanebben a pillanatban az ötéves Pistike beront a szobába.)
PISTIKE (kitörő jókedvvel): Papa, mit kapok karácsonyra?
A NAGY KÖLTŐ (mérhetetlen dühvel megpofozza): Ezt!
PISTIKE (nem érti a dolgot és ordítani kezd).
AZ ASSZONY (villogó szemmel): Megütötte ezt az ártatlan és védtelen gyermeket?
A NAGY KÖLTŐ (ugyanúgy): Igen!
AZ ASSZONY: Tehát nemcsak gonosz, hanem gyáva is! Fogja!
(Egy vázát röpít a nagy költő fejéhez. A nagy költő elkapja a fejét, a váza beleröpül a velencei tükörbe, mind a kettő összetörik. A költő nekiesik az asszonynak.)
AZ ASSZONY (éles sikítással): Gyilkos! (Elájul)
A NAGY KÖLTŐ (Pistikéhez): Ne ordíts már, hanem hozz anyádnak egy pohár vizet... és küldd be a szobalányt! (Pistike sírva el)
A SZERKESZTŐSÉGI SZOLGA (benyit): Kérem, nagyságos úr...
A NAGY KÖLTŐ (mint aki álomból riad föl): Mi az? Maga még itt van? Várjon egy kicsit! (Az asztalhoz ül)
A SZERKESZTŐSÉGI SZOLGA: Igenis! (El)
(A nagy költő a tollával újra megvakarja a halántékát. Majd hirtelen megkapatva írni kezd:
„Óh karácsony, szép karácsony,
Boldogságnak ünnepe,
Mikor béke, szeretet száll
A lelkekbe, szívekbe...
És mialatt Pistike elnémul és az ájult asszonyt fölmossák, ebben a hangnemben befejezi a karácsonyi verset.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése