- Sík Sándornak –
Szavamban éled s zengeni kezd a mult,
színére kapja újul a dús jövő;
megállanék s visz áramával
új tavaszok viharélű sodra.
Nem kell a nyájas, kancsali, szép mesék
gyerekszavával fátyolozott való:
mi van, szegényes semmi nékem,
és ami lenne, önáltatás csak.
A lehetetlent álmodom én s hiszem,
szép, szárbaszökkent, hősi jövő, te vagy,
csupán te, mit méltó dalomban
biztos ütembe szorítva zengni.
Elunt világ ez, bomba, nyomor, hadak,
bizonytalanság, háború – Istenem,
mosolyogsz-e rajta? Neme férgek
nyála emészti a büszke álmot,
mit bennem hivtál májusi napsugár
fényére élni egykor. A szörny sötét
talpát kivárni megtanultam
nem hiszem én, hogy a
sorsom ez lesz!
Ha elragadsz majd, mint a dicső királyt,
kit népe közül fény s ragyogás között
vettél magadhoz, úgy viszel majd
engemet is, egyenest az égbe,
hogy ott meséljek néked e föld bohó
s csodálatos szép álmairól s nyugodt
hangon szavaljak verseimből,
míg Te, sorom kijavitva bólongsz.
S addig kivárom, míg
a vihar kihuny,
mécsem világát gyujtva a szálldosó
villámokon s elnyujtva testem,
friss tavaszok italába kortyol
még egyre szomjas ajkam, a tárakat
buzditva, zengni új tavaszok s örök,
kimulhatatlan mámoroknak
mind Tefeléd terelő kalandját.
Forrás: Tiszatáj I. évf. 8-9. sz. 1947. okt.-nov.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése