A vágyad éled, új utakra fut,
melyeket nem kutat ma más:
indul a lélekáradás.
Buzogva, forrva, tördelő erővel
rögök és ágak közt, útjelző karók közt
a sorsdöngölte gát szakad
és kérdés nélkül vág előre vágyad,
amerre menni már szabad.
Lélekbe zúdul, zúgva megrohanja
s ha fáj is, benne hömpölyög,
ragadja messze,
elfuló rohamban,
amerre már a nyár örök.
És nincs megállás, zengő, dús dalokkal,
dübörgő szívvel kergeted
a lányt, a jajt, mint őszi tar mezőkön
vándorcigányt a fergeteg.
Egyszerre majd már semmi sincs előtted,
sötét a szétfutó világ
s szétporló vágyad fátyolán át, nyári
egekre lelked ott kilát.
Forrás: Tiszatáj I. évf.
8-9. sz. 1947. okt.-nov.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése