Mint aki vándorútra indul
s elmosolyodva lép tovább,
koszorút fonva fájdalomból,
rég elfelejtve lábnyomát,
esztendők útján így mehetnék
s már visszatérnem sincs hova –
elárvul bennem minden emlék,
a multnak nincsen otthona.
Zuhan a nyár – akárha hegyről
tekinteném be, vész a táj –
jól érzi már: nem ismerem föl,
szememből a tűz szárnya száll –
a fényküllők zengőn rohannak,
egy lélekzet s már elmarad
az erdős oldal, lángba hamvad
s elgyúl az óriási nap.
Forrás: Tiszatáj I. évf.
8-9. sz. 1947. okt.-nov.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése