Egy
kisregény, s tíznél több rövid novella – néhány valahogyan az esszé és az
intellektuális káprázat között -, ez Illés Endre új kötete. Első könyvének, a
Zsuzsának a megjelenése óta öt év telt el; a szigorú műhelygond, a könyörtelen
önbírálat nem fizet bő terméssel. A legtöbb novellát már olvashattuk
folyóiratokban, ilyenkor mindig ennek a gondosságnak és mértékismerésnek az
ízében éreztük meg összetartozásukat, sajátságos egyezésüket. Most a kötetbe
gyűjtött régi és új írások közös jegyei mélyebb, bensőbb közös törvényről beszélnek.
Egyfolytában olvasva a könyvet, „izgalmasabbnak” és lényegesebbnek tűnik a
novellák születésének belső, művészi-emberi genealógiáját kutatni, mint
megkeresni és megvilágosítani helyüket az irodalom folyamatosságában.
A
novellákban ábrázolt világ: környezet, emberek, sorsok zártan azonosak. A
díszletek: Nápoly, Capri,Firenze, olasz tengerpart és a budai hegyek villái, a
belváros külön-világ lakásai. (Az utóbbiak az ábrázolás finomságában valami
heves és reménytelen nosztalgiával lebegnek a klasszikus tájak felé.) S az
események szűkebb színtere, alkalma: operák, vadászatok a havas erdőn, párbaj a
lovardában, vacsora az előkelő étteremben, vitorlázás a Balatonon, autóút a
fenyők között.
De
nemcsak a témák kerete változatlan, belül a kereteken mindig ugyanaz a
klasszikus igényű „analyste terrible” kutatja, szinte görcsösen, ugyanazokat a
végsőkig kiélezett motívumokat, helyzeteket. A kisregény hőse, az elvált
férjkényszerű várakozásban régi felesége holtteste mellett felvillanó képekben
idézi fel a közös múltat. Éber könyörtelenséggel vetkőztetni az emlékeket, két
egymástól idegen ember közös életét, melyet a polaritások olcsó vonzódása tett
közössé. a vak kíváncsiság és a sznob képzelgés. Megalázásnak és
megalázottságnak szinte zenei motívumai szállnak fel a megelevenedő
élménytöredékekből.
S
a kis novellák anyaga: valakit egy „csúnya história” kapcsán lelőnek párbajban;
fiatal nő vadászsétán szemével és hangjával megszelídít egy őzt, de
megsimogatás után megüti, hogy az állat „megtanulja, mi az ember”; étteremben
értelmetlenül és oktalanul megaláznak egy embert; a fiatal tanítványlány pajtásos
kacérságát bemocskolja egy véletlenül megtalált „förtelmes” fénykép, melyet
titokban készített testéről öregedő professzora; egy szenvedélyében közönséges
nő kínosan-szánalmasan megvallott szerelmét fölénnyel utasítja vissza a választott
férfi. Legbensőbb magjában mind azonos téma: tragikussá duzzadt kicsinyességek,
– de ezek a kicsinyességek a lélek feszültséggel telt gócai. Az egyéni felszín
lomjai alatt az egyéni valóság „megfejthetetlen bénulásai, régi sérülései”
élnek és könnyen támadnak melléjük újak.
Hogyan
növekszenek ezek a témák novellákká? „Teljes
világítás”, ezt a címet viseli a kötet egyik darabja. Valóban Illés Endre
minden írásában teljes a világítás, - kicsit talán úgy, mint a dezinficiált
hangulatú műtőkben. Ez a fény megkeres minden sötét sarkot, s oda világít legélesebben,
ahol még valami homályos maradna. A figurák is úgy lépnek elő, - nyugtalanul és
előre terhesen valami közelgő veszélytől, melynek magját már magukban hordják,
- mintha szereplésük a novellában egyensúlyuktól, természetes
rendszeretetüktől. (Kísérleti nyulak viszolyognak így a laboratórium szokatlan
levegőjében.) Sorsuk nagyjából egyforma lesz: valaki szenvtelenül, vagy
kedélyesen, vagy kiábrándultan megalázza őket, kitakargatja lelkük sérüléseit,
megvillanyozza lelkük bénulásait. Epizódjuk után – melynek tanúi leszünk -,
majd kiugranak egy emeleti ablakon, halálos párbajt vívnak, öngyilkosok lesznek,
vagy csak tovább mennek egy kínos-arcpirító, egy új súlyos sérüléssel.
Illés
Endre következetesen kegyetlen teremtett alakjaihoz. Több ez – vagy nem -, mint
a stílus és kritikai igénynek kizárólagos ihletforrássá, művészi principiummá
válása? Önkritikája mindenesetre rendkívüli erejű és tulajdonságú, nemcsak
kézhez szokott építőmérce, hanem elv, szemlélet, cselekményt teremtő erő.
Lehet-e megbocsájtó, megértő, derűs vagy könnyelmű alakjaival szemben az író,
aki könyörtelenül precízen, szavak és mondatok biztos és gépies mérlegelésével
ír, pontos kézzel gyomlálva ki sorai közül még a tetszetős és kellemes gyomokat
is? Ugyanakkor stílusa nagyvilágian – aszkétikusan könnyed -, de könnyedsége
ritkán oldja könnyűvé, lebegővé az írások élményanyagát.
„Egyetért,
vagy ironizál?” – tette fel a kérdést Illés Endre egy régebbi kritikusa. Külön
egyik sem, de együtt mind a kettő egyetért és ironizál. Alakjaival, velük
szenved, nem ítél el senkit közülük és nem emel fel senkit. Világa zárt, s
Illés Endre belül él ezen a zárt világon. A magas műveltség s a klasszikus
dekadens polgáriság világa ez – a „kevélyeké” -, s Illés Endre ennek a világnak
a valóságtitkait vadássza. Mert anyaga mégis a valóság, a résznyi valóság. Ő
maga így fogalmazza ezt: „Egy titok mindig csak annyi, mint a valóságnak
harmada vagy tizede De mindig csakaa valóság tud titok lenni, a tört „valóság,
a kevés valóság”. S az indulat képletét, melynek erejére alkotás lesz a tört
valóságból, így határozza meg: „A szeretet a legnemesebb halál,… közömbössé
könnyen válunk,… de milyen forró és boldog indulat ellenséggé válni”. Ez a
forró indulat biztosítja izolációját, fölényét a „kevélyek” zárt világán belül,
- de ha vállalná az egész valóságot, mennyivel többet mondhatna erről a
világról, melyről olyan kevés valóságosat, hiteleset mondtak még.
CZIBOR JÁNOS
(Franklin)
Forrás: Tiszatáj I. évf.
8-9. sz. 1947. okt.-nov.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése