Fiatal
költőink, következetesen: oldott-egyéniségek s viszonyítva az előző nemzedékhez,
jóval rugalmasabbak, alakíthatóbbak, mint nagy elődeik s nem a „hegybontás”
módszerét követik, inkább használnak vargabetűket s nem törik át a gátat, de
alámossák, így haladnak előre öntudatos fejlődésükben az egyénenként kitűzött
célok felé. Rába György egészen más, teljesen kivétel. Ő az „egyenes folyosó”
útját választotta, s ha az első kötete, az „Úr vadászata” óta elért eredményeit felmérjük, bizony felötlik a
kérdés: vajon mégis nem jobb-e a Rába által követett út? Mert bár a nyílegyenes
út torlaszai Rábát megérezni versein, sokszorosan megsebezték és első versei
kamaszos kedvességét és néha csinált csillogását elfakították, sőt lekoptatták,
de a „Búvár” versein e sminkből
semmi sem maradt, mindjárt az őszinte alapszín kerül szemünk elé és igazi ez a
meztelenség, s egy-két képben, már majdnem monumentális. (Pl. a „Nyugtalan batáron” néhány szakasza.) És
még említhetnénk néhány példát, kiragadva innét-onnét, de Rábánál ez
fölösleges, mert a legjelentéktelenebb verse is igazolja az igazi költőt, az
olyan költőt, aki mint emberis ki tud állani minden verse minden soráért. Rába
nem csinálja a verseket, nem „ihli”, okkal inkább sajátja minden verse,
valósággal úgy vedli le őket, mint kígyó a bőrét és ugyanúgy, ott is hagyja. Ez
nem a versek „adjusztálására” akar célzás lenni,mert e versek kivitelezése
igazán kifogástalan – arról van szó, hogy Rábánál bármily keveset is ír, túl
gyors az iram, kötetének mindegyik verse annyira más mondanivalójában és
hangulataiban, hogy ezt nem azzal magyarázhatjuk, mintha költőjük a
válogatásnál túl sok „összekötő” verset hagyott volna ki és ezért nem tudnánk
két vers közt az összefüggést rekonstruálni – de Rába „pillérei” túl messze
vannak egymástól.
Célratörés
ez a rohanás, vagy menekülés?
Itt
érezzük meg azt a veszélyt, amely a kitűnő költőt, nem mint művészt, de mint
embert fenyegeti. Az erős lelki-pedantéria, a meg nem alkuvás és ezzel egyidőben
a fokozott érzékenység próbára teszik, bár felnagyítják erejét és egyéniségét,
fokozott lökést adnak a továbbhaladáshoz és előre kiszámíthatóvá teszik
pályáját,mindig fölfelé, a társtalanság, az űr felé.
Szerényen
megkérdezzük, nem a „Búvár” élményt jelentő, legjobb verseinek (mint az Eső, Apámmal beszélgetek, Búvár, Hazám helyett,
Imbolygó határon) nagy tehetségű íróját, nem a költőt, akiért igen nagy kár
volna, s a kit az emberrel együtt féltünk, de magát az embert, hogy a bírálat
elején nem tévedtünk-e mi is, mármint abban, hogy valóban annyira jó és
helyes-e járni azon a „túl-egyenes
folyosón”?
(Versek.
Hungária.)
D. E.
Forrás: Tiszatáj I. évf.
8-9. sz. 1947. okt.-nov.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése