Ha zongorámon felcsendül a dallam,
sosem érzem magam oly nagy bajban.
Andalít a zene, feldob a téma,
a billentyűn félreütök néha.
Örömzene hallatszik a szobában,
átlényegül a lelkem is Mozarttal.
Utána Beethoven Örömódája:
elkerül a búnak is a homálya.
Schubert dalocskái repkednek vígan,
- közben kertemben orgonák nyílnak -;
komor, felhős ég is megnyílik éppen,
kövér esőcseppek hullnak a térre.
Isznak virágaim, nárcisz, tulipán,
cinege csiripel a cseresznyefán.
Majd felébred szendergéséből a Nap,
ontja fára, fűre a sugarakat.
Virul a kedve mindennek, mi csak él,
cicám, kutyám is a kertben útra kél.
Hemperegnek, kergetőznek vidáman,
mosolyt csalva arcára a családnak.
A zene szól, zongora hangja omlik,
a környezetem kedve nem hogy romlik,
ellenkezőleg! mosolyog minden kerek arc:
„Anyó zongorázik!” - elül minden harc.
Nincs hát minálunk szinte soha nihil,
mert zeneszó csendül és virág virít;
mert a lélek várja nagyon a csodát,
zeneszó űzi el lelkünk búját-baját.
2008. ápr. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése