Régóta merő jaj csak a szavam,
nem hallod mégsem, zakatol agyam,
kiáltás mind’ megnyilvánulásom,
lelkierőm már ott a határon.
Félek, hamar eljön a pillanat,
mikor végleg elhagyom magamat,
erőm véget ér, szívem meghasad,
nekem már a végső bánat marad.
Kiált minden betű figyelemért,
üvölt sok pillanat szeretetért,
tombol a vágy még a szép holnapért,
sikít a jaj-szavam már mindenért.
Nem mentség távolság, mely elválaszt,
ahhoz, hogy meghalljad az anyádat,
hogy várja epedőn szíved nyitját,
mikor érted meg már szíve titkát.
Nincs már se hétköznap, se egy ünnep,
mi egoizmus nélkül hozna össze minket,
egyik itt eszik, másik ott hever,
a harmadik épp unalmat terel.
Évek óta hangot nem merek ejteni,
érzékeny lelkedet csak nem megsérteni!
gondom, bajom, véleményem bennem reked,
én nem értem ezeket a gyerekeket!
E koromban én még a hegyet áthordtam,
fáradtság ellenére sokat kacagtam,
és ti? csak a panasz, a magad-bajai,
nem vagy képes a másét is meghallani.
Idegenekkel osztom én meg lelkemet,
még jó, hogy olyan sokan vannak, kellenek;
örökké segítő kezemért hálából
kihúznak ők mindig a lelki csávából.
De hol a család? közel, mégis oly távol,
pedig az ember gyereke éljen bárhol,
szülője jaj-szavát kellene, hogy hallja,
vigyázz! a sors már a végső szálat varrja.
Negyediknek mindig zárva az ajtaja,
nem jön ki közénk, ő mindig csak hallgatag,
megbántotta szívem, örökre megfagyott,
jöttére énekszóm már végleg elhagyott.
Hármótoknak szól ez,nem csak egynek,
mind csak magatoknak tesztek-vesztek,
széthullott minden, de tán van remény
gondoljátok át… hátha jön levél.
2008. ápr. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése