Haragos az ég, a tyúkok elülnek,
Csillaghegy fölött komor felhők gyűlnek.
A kerti nagy fenyő is derékig hajlik,
A magasból gonosz mennydörgés hallik.
Esti sötétség lett kora délután,
levelek reszketnek fázósan a fán.
Rohan egy ember, a nyakában orkán,
félelmében a hang megakad torkán.
Dörrenés bombázza az egész tájat,
Meg is rázkódtatja a szomszéd házat.
Villámok cikáznak a kertek felett,
vérvörösre festik a megnyílt eget.
Hirtelen megnyílik az ég csapja,
egy férfi kalapját a szél felkapja...
repíti fel, egy magas tölgy hegyébe,
majd visszapottyan elázott kezébe.
Leszakadt az ég, az eső mint függöny,
búsan hajladozik egy szagos bükköny.
Siratja fészekrejtő kis ágait,
közte bogárka álmodja vágyait.
De nem hogy a vihar csendesülne,
és végre az ember is szenderülne,
erősebb a zaj, kopog minden ablak,
a párkányon nagy jégdarabok vannak.
Fehér jéglepel borítja a füvet,
az aranyeső ága is már csügged,
a fa alá barackfavirág potyog,
ilyen időben a harkály se kopog.
Az égen varkocsforma fehér fonal,
furcsa képződmény, az egy felhővonal.
Villan a vaku, a fotó elkészült,
e ritka jelenség képe sikerült.
Kókad minden bokor, fa, kerti virág,
megbolondult már ez az egész világ.
lágy tavaszi eső tenne jót nékünk,
orkán helyett máskor inkább azt kérünk!
Sose látott tornádó és az orkán
- félelmetes! gombóc az ember torkán -
ismeretlen volt a Kárpát-medencében,
mind sűrűbb vendég éltünk menetében.
Így történt ez év április havában,
felötlik egyre az ember agyában,
hogy sikerült Földünket tönkretenni,
jó lenne józan eszünk’ elővenni!
2008. ápr. 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése