30. Nov. 1866.
Kedves Pistám!
Szinte féltem 18-án költ legutolsó levélkédet felbontani. Azt hittem, hogy megcsutikázod kissé irtóztató röstségemet. Csak is az a mentségem, hogy illy röst illy álmos vagyok én már minden de minden teendőmben. Versirás stb. nyugszik szép csendesen a suton mint a hamupipőke.
Bocsáss meg tehát ha még most se küldöm részletekre menő észrevételeimet verseidre, csak általánosságban szóllok; - rövid időn majd bővebben!
Addig is, csak ennyit: legerősebb oldalad a gunyor; a „Romlásnak indult” Berzsenyi ódájának parodiája nagyon derék. Nevethetnék magamon, ha elgondolom: milly sok változáson ment át lelkületedről alkotott hitem. Midőn mint ügyvéd küldéd rám idéző leveledet, egy komor szigoru embert véltem benned. Az „imák” forditójában épen ellenkezőt: szelid csendes kedélyűt; ime, kisül végre hogy az én Pistám magamhoz hasonló pajkos víg lelkületű! Még abban is mennyire egyezünk, hogy te is megcsipkedted Petőfit. Enyémet e részben nem ismerheted, mert névtelenül jelent meg a »Honderüben«. Mielőtt ide irnám, el kell mondanom, hogy soha tán költő nem csüggött úgy költőtársán, mint eleinte rajtam Petőfi. Látván, hogy verseit nem csak szeretem, de vitatkozom is mellettök Vörösmartyval, Vahott Sándorral s másokkal, kik még akkor nem sokat tartottak róla. S ezenkivül – miért ne emlitsem – anyagilag is segitettem. Történt azonban hogy ő velem együtt utazott Pestről Miskolczig, onnan én haza, ő Eperjesre menvén Kerényi Frigyeshez, Tompa Mihályhoz, kiket még személyesen nem ismert. Miskolczon egy szobában hálván, kérdezte: mint tetszenek nekem az ő »Cziprus lombjai«? Mondám, hogy versei közt azokkal vagyok legkevésbé elégült; s elmondám némi kifogásaimat. – Tűzbe jött, vitatkozott, s kért – de még nem haraggal, irjak ezekről neki, csak magának, birálatot, s küldjem hozzá Eperjesre. Elküldtem. Birálatom, habár több helyeket, s itt ott egy egész verset is megróvtam, sértő tellyességgel nem vólt, sőt még akkor a jobb verseiről sem jelent meg kedvezőbb birálat. De a Pilvax hölgyei által már akkor elkapatott fiatal czimboránk Apollóban, nekidühült birálatomra s azontul egész haláláig, untalan harapott, rugdosott felém. Legelső harapása »Uti naplójában« jelent meg, - nem emlitve ugyan nevem (s egyszersmind a Sárosy Gyuláét), de mindenki által kitaláltatva, kikre szórja gúnyját. Éppen nálam időztek akkor Tompa s Kerényi, midőn e gúny a lapban jött. (Vahott Imre »Pesti Divatlap-jában.)
Én tehát hirtelenében a következő verssel viszonoztam ifjonczi malicziáját, - sőt merhetem így nevezni: csömörletes hálátlanságát. Őt magát beszéltetem e versben, s az egész vers „naplójában” látható dicsekedéseiből van összerakva s némelyike szóról szóra adva. Aláhuzom dicsekvéseit hogy jobban megérthessed.
Petőfi a kálvinista rektorhoz az Agtelki barlangban
Nagy tisztelettel nézz e névre
Mellyet e falra karczolok!
Boruljanak a föld porába
Előtte, minden – rektorok!
Tudd meg! – enyém az! S két országban,
Mint üstökösfark úgy ragyog
Az ebrudon kiröppent Marczi
Zöld éneklője – én vagyok!
Már csizió megjövendölte,
Hogy egykoron hires leszek!
Hogy, - mi nagyapád nem volt: tábla-
Birói czimre szert teszek.
Heine és Béranger nyomában,
Mint a napszámos izzadok. -
Az ebrudon stb.
Volt egy szép hölgy; - nem állhatom ki. -
Ha rá pislogtam, borzadott, -
Ha Zajtai-mentémre nézett,
Majd nyilalásig kaczagott. -
De én azért megénekeltem, -
E dalokban sok köny potyog -
Az stb.
Tudd meg, tollamból jött világra,
A „Helység kalapácsa” is!
Édesdeden röhögnek rajta
Ha hallják, - Jankó és Máris,
Édes Gergely sem irt ily szépet,
Nem zenge illyet még torok. -
Az stb.
A kritikus mind szamár, bival, ló!
Sok verse rossznak hirdeti
S a föld mindannyi kalapácsa
„Kalapácsát” csak neveti.
Mondom: szamár, veszett komondor,
Izlése nincs, azért morog. -
Az stb.
E kar, hatalmas bár a tollra!
Hatalmasb volna kardra még!
A hőskard, czinke termetemhez,
Úgy-é, dicsően illenék!! -
Látom, csodálsz! – s csodálhatsz is, mert
Nállam nincs ember már nagyobb! -
Az ebrudon stb.
Jegyzeteket is kell még hozzá tennem: - Szentiványi Károly Petőfit táblabiróvá neveztette ki Gömörbe, - e pillanattól óta így irta naplója mentén alá: Ez s egy nap óta táblabiró Gömörben.
Heine s Bérangert felhasználtam e versben, de ő ezeket csak pár helyütt utánozta, s ez mit se von le költői hiréből, költői genialitásából.
Volt egy szép hölgy. T. i. Etelke (a Vahott Sándor neje testvére, kihez Czipruslombjait irta s ki őt (Vahott Sándortól s napájától hallám) Ki nem állhatta, s kaczagását sem fojthatta el ha rá pillantott. De magam is alig állhattam meg a kaczajt, midőn Vahott Sándornál legelőször láttam s ismertem meg Petőfit, mert szeszélyből épen úgy öltözött mint a Peleskei ntárius tündérkedik a szinpadon. Lehetetlen idétlenebb figurát képzelni, int ő ez öltözetben volt, s még ahoz: igen bő májbőr csizma! S vékony görbe lábszárak a lötyögő csizmában!
Kiröppent Marczi. Ha ki szerényen lép el, irjon bár (mint p. o. Vörösmarty) nem épen jó drámát is, az se baj! De, nyomtatásban hirdetni ki előre: "Falura megyek, s "Zöld Marczi" drámáját fogom megirni EGressy Gábor jutalomjátékául!!” – Ha aztán az ily fennen hirdetett drámát, rosszasága miatt ellöki a drámabiráló választmány, az csakugyan komikus eset. – Ugyanazért nem Zöld Marczit mondék versemben, de: Marczi zöld iróját.
A helység kalapácsának igen jól választott versformája van, s a comicum se volna rossz benne, de a meséje silány. Kár, hogy ő ezt jobban nem dolgozta ki később. – időn e verset irtam, akkor még nem ismertem e bohózatot; Vörösmartytól kérdezvén: sikerült-e? Ő „nagyon rossznak” állítván, (miben pedig nem volt igaza!) az ő tekintélyén gyaláztam meg versemben. De ebben valóban nincsen igazam.
S most isten s barátságom veled kedves Pistám! Morosus fizető vagyok nemde? No de kevés ideig foglak már benneteket várakoztatni. Isten veled még egyszer. Szerető barátod Sz. Miklós.
PAJOR ISTVÁN
(* Pajor Istvánhoz intézett levél.)
Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1. évf. 3. füz. (1891.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése