Budapest fővárosának egy olyan részben, a mit a touristák nem irtak még le, tölti a verőfényes időszak napjait a nemzet kegyelt férfia.
A százházon túl, paradicsomtermő kertektől környékezve, egy olyan utczában, a mit kétfelől terebélyes fák szegélyeznek, van az a zöldre festett kerités, mely a Deutsch-villát elzárja a külvilágtól. Ünnep délután van, s ember még ne jár az utczán, a kitől kérdezősködni lehetne, hanem azt minden bérkocsis tudja, hol lakik Deák Ferencz, s egyenesen odahajtat velünk.
A kényelmes nyári lak fiatal park közepett fekszik, fákon és virágcsoportokon még nem látszik az ősz búskomor szine. A nyitott veranda alatt ül Deák Ferencz egy pamlagon, bő téli kabátban (hálókabátot sohasem viselt), körüle rokonai, látogatói, egyik ápoló rokona, egy finom alkatú, szőke, kék szemű sylphid, ki az öreget papának nevezi; a másik egy feketehajú, életpiros büszke szépség (vendéghölgy); aztán egy délczeg huszártiszt, meg egy magamforma vén képviselő, a ki mindenképen el akar tagadni az öten esztendejéből egyest, meg egy felsőházi tag, a ki velem együtt csak azért akar harmincz esztendősnek látszani, hogy a fejt meg ne hűtse. Mert ilyenkor ősszel, mikor a parokámat felteszem, minden ember azon kezdi, hogy abba köt bele. Denevértermészet! „Tedd fel azt a kalapot!” „Ámbár úgyis fedve van a fejed.” „Bizony magam is rászorulok ides-tova, de várok vele míg ötven esztendős leszek.” „Hiuság! A te neved képviselő, még fiatalitja is magát!” „De itt a zsebemben a keresztlevelem.” „Az bizonyosan az öcsédé lesz.” „De: nem lehet egy pának két Tádé fia!”
Most közbe szól Deák Ferencz: „Miért ne lehetne? Mikor hajdanában a nemesi katasztert készitettük, találtunk egy apát, a kinek mind a három fiát Jánosnak hivták, egy másiknak pedig két Ferencz fia volt. Az utóbbi ki tudta menteni magát. Azt mondta, hogy az egyik fia Ser Ferencz, a másik pedig Bor Ferencz. T. i. hogy a naptárban Franciscus Seraphinus és Franciscus Boromaeus csak a három első betűjével szokott jelezve lenni.”
Áttértünk ezután a mai szent ünnepnapra: Mária-napja volt; a városligetben nagy búcsú, erre egy nagyon kedves adomát mondott az öreg ú r.
Kehida szomszédságában is van egy hirhedett búcsújáró hely, melynek van egy csodatévő kútja, a minek a vize mindenféle betegséget meggyógyit, s azonkivül is használatos. E hely birtokosa jó barátja volt Deáknak s sokszor időzött ott nála. Egyszer a többi között marasztja, hogy ne menjen még. „Sietnem kell haza, mondá a vendég, holnap angyalok napja van; búcsú lesz s még az éjjel lajttal vizet kell hordatnom a szent kútba, mert egészen kiszáradt.” Hanem azért használt az mindenre.
Deák mondá neki, hogy mint okos felvilágosult ember, miért nem hagy fel ezzel a szent kúttal, ha már nincs benne viz? „Azt én nem tehetem, felelt a tulajdonos, mert az árendásom százhúsz forinttal többet fizet a korcsmámért, azért, hogy a szent kút ott van.”
A vizről aztán áttértünk a csengetyűre. Két tárgy van az öreg őr keze ügyében elhelyezve, egy légycsapó, meg egy óriási nagy csengetyű. Hogy az első mire való? Azt könnyű volt kitalálni; a pesti levegő, mit már analyzálva van, áll egy rész élenyből, háromrész légenyből (carbonieum: nem Bursche) meg egy rész légyből. Ezeket a repülő Lusztkandeleket rendre kell utasitani. Hanem az az elnöki csengetyű mire való? Az öreg úr felfogta azt és csengetett vele. Azt hittem, ez azt jelenti, hogy a tisztelt ház hallgasson. Nem biz az, hanem hogy a messzelakó gazdasszony meghallja és hozzon friss vizet.
Erre aztán én is elmondtam az öreg úrnak, hogy mennyire meg vagyunk most elégedve az elnökünk csengetyűjvel. Példányképe lettünk a rendnek. Mai nap azt mondta tisztelt elnökünk: „fel kellene még olvastatnom a házszabályok értelmében az inditványkönyvet és az interpellátióskönyvet; de miután azokba mindez ideig semmi sincsen beleirva: a tisztelt ház engedelmével, úgy hiszem, helyesen fogok cselekedni, ha nem olvastatom fel.” S a tisztelt ház egyhangulag beleegyezett.
„Bizonyosan nem volt ott Simonyi Ernő.”
Most már, ha a fejem leütik, sem tudom megmondani, hgy tértünk át az országházról az állatkertre: erre is volt az öreg úrnak egy jó adomája. Mikor még a jóságos Ferdinánd koronaörökös volt, akkor került az első giraffe a bécsi állatkertbe. Egy kíváncsi polgár épen a trónörököst magát szólitotta meg, mikor a schönbrunni kertben sétált, hol lehet azt a ritkaságos állatot meglátni, a inek a nevét nem tudta. Ferdinánd a kisérőhöz fordult, s azt mondta: „zeigt ihm einen Ligurianer; so ein seltenes Thier hat er gewiss noch nicht gesehen.”
A giraffeokról áttértünk az újságirókra (fatális eszmelánczokat!); az öreg úr elmondá, hogy egyszer Kemény Zsigónál Mátyás napján ebéden volt, s ott felköszöntötte a hirlapirókat, a kiknek ma nevük napja van. Hogy-hogy? Kérdezék tőle mindannyian. Hát úgy, hogy Mátyás teszi azt a jéggel, a mit ti az újdonságokkal: „findt er keins, so macht er eins.”
„Az ám, mondék, csakhogy a löbliche policáj sokszor megtette a szegény újságiróval, hogy »macht er eins, so findt er keins«.
„Különösen Zsigóval történt ez meg sokszor, folytatá Deák. Majd minden éjjel fölverték az álmából azzal, hogy itt van Pultz úr (a censor-rendőrbiztos), valamit ki kell venni a lapból, s valami mást tenni helyébe. Egyszer megsokallta a mulatságot Zsigó, s mikor éjfél után bekopogtat hozzá Pultz úr azzal a szóval, hogy baj van, a főczikket ki kell venni, különben lefoglalják a lapot, Zsigó álmos is volt, mérges is volt; azt mondta: no hát foglalják le! Azzal befelé fordult s tovább aludt. A rendőrbiztos csak magyarázta neki még a dolgot: alkudozott vele, hogy legalább a kék plajbásszal aláhúzott sorokat vegye ki a czikkből: de Zsigó már akkor úgy horkolt, hogy rengett bele a ház! A biztos hazament s referált Protmannak, hogy a szerkesztő nem enged a fenyegetásre, hanem horkol. A hatalmas főnök megütődött: »da muss was dahinter stecken!« Már most csak azért se foglaljuk le a lapot! S másnap sértetlenül megjelent a czikk. Ilyen dolog volt akkor az újságirás!
Kemény Zsigmond emlékélnél egészen fölmelegedett az öreg úr; ő ismerte tanitványának, e tiszta léleknek, e lángelméljű államférfiúnak legfőbb becsét, kinek lelke elébb megtörött mint porhüvelye, míg ő, a mester, a testi szenvedések közepett is a szellemóriás maradt. Magasztalását, sajnálatát mindnyájan osztottuk.
Most új látogatók jönnek: mi helyet adunk s búcsút veszünk az öreg úrtól.
- De ne tessék elszaladni! Kiált utánunk minden olvasó. „Hát az öreg úr egészségi állapotjáról nem hallunk valamit?”
Úgy hiszem, hogy folyvást arról beszéltem.
Deák Ferencz derült, vidám kedélyben van: adomázik, mint hajdan, szelleme teljes ruganyosságával bir; ne a ki az egész társaságnak a hátán fekszik, de a ki kedves hangulatával az egész társaságot kezén hordja. Csak az a kéz reszket kissé, ha felemelve tartja. (Nem reszket a lélek!) A veszélyes betegség csaknem egészen elmúlik, s a maradék is teljes gyógyulásnak ad helyt. Visszatért jó álma, étvágya, szabad lélekzete, izomereje: s most már nem csak az életnek, de a közéletnek is reméljük őt visszaadva látni.
Mint szerető rokonai mondják, az öreg úr mo st már kész elfogadni a pest-belvárosi képviselőséget: még pedig nem csak mint megtisztelő kegyelet czimét, de mint tettleges munkakört: „én nem akarok szavazógép lenni”, mondá, s szándéka megjelenni az országházban, hogy részt vegyen annak tanácskozásaiban.
Olyan napot nem látott még az országház, mint a zlesz!
Adja Isten, hogy minél elébb bekövetkezzék, s adja hosszú sor folytatását ennek az örömnapnak.
Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése