A nap száll és én kesergek.
Fagyott mezőkre sötétség lehavaz.
Nincs láthatár... de itt állok
Komor en-világgal –
S mint kicsi barázda
a nagy világba eljutok.
Erdélyi hegy... rög...
Most fölötted szállok.
A bús ugart töröm.
... S ha fáradt igában
estére megtér az ökröm,
míg fa-pajtában
jászolhoz kötöm:
millió kis testvér-fáklya
lobog mellettem.
Világítja köröm.
Régen nem hittem,
hogy majdan az én kezemben is
az ekeszarva vessen lángot.
S nyögő, küszködő mezők közt,
fekete garancson szedjek hírvirágot.
Nem hittem,
hogy egyszer a föld,
a föld legyen tényleges táplálóm.
S abból süssem meg kenyerem,
mit magam vetettem mostoha napon.
Hogy milliók sóhaja legyen kórusom,
Mezők dala: vér és verejték.
S ami híven kiverje: zengő cimbalom,
- míg meghallja fájó messzeség.
(Forrás: Erdélyi Helikon 1930. január 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése