(Imigyen szóla Zarathustra. Írta Nietzsche, fordította Wildner Ödön. Társadalomtudományi Könyvtár.)
Azt írtam egyszer Wildnerről, hogy ha ma volna tizennyolc-húsz éves, aligha Nietzsche volna az, akivel egész életre szóló szerelembe esnék. Ezt ma is így hiszem, de annál pikánsabb, ha ugyan nem meghatóbb a szerelem, mellyel ez az egészen másfelé fejlett intellektus csügg a tizenkilenc századbeli prófétán, aki mindent összevéve mégis csak a kisebb próféták, a naviim áharónim közül való, kiben egy haldokló világnézet utolsót ágaskodott, inkább különöset, szépet és megindítót, mint nagyot. Csak a szerelem képes olyan önmegtagadó munkára, aminővel, a Fényes Samu első fordítói kísérletének tiszteletreméltó fáradsága után, Wildner most újra lefordította a Zarathustrát.
Wildner előtt bizonyára nem volt, sőt ő előtte, az esztéta tudós előtt lehetett legkevésbé titok, hogy a Nietzsche, és éppen a Zarathustra magyar fordítója körülbelül lehetetlenségre vállalkozik. Hiszen maga a Nietzsche vállalkozása is majdnem lehetetlen volt; lehetett abban valami, amit ő váltig mondott, hogy ő nem német, hanem lengyel, mert csak nem vérbeli mer olyan erőszakot tenni, csak ilyennek juthat eszébe, hogy merjen olyan erőszakot tenni valamely nyelven, mint aminő a Nietzsche német nyelvújításához kellett és kivált a Zarathustrához, ahol a szent írások, vagyis a nagyvonású primitívség nyelvén kell elmondani a túl fejlett kifinomultságokat, a tapogatódzó ösztön s az áhító sejtelem nyelvén a mindentudáson átszűrt kieszeltségeket. Mondták is rá, hogy a nyelve nem német - de ez ha igaz, nem ellene szól, hanem az ellen a hit ellen, hogy mindenkinek, aki németül ír, ugyanegy nyelven kell írnia. Mert bizonyos, hogy a Nietzsche nyelve: egész nyelv, önnönmagán belül erőltetettség nélkül való nyelv, egyérő minden német nyelvvel, mely előtte találtatott.
Már most: ezt a nietzschei bravúrt meg lehet talán cselekedni valamely más nyelven is, olyanon, mely, mint a magyar, a művész teremtő erőszakossága számára teljesen másfajta adalékokat szolgáltat, mint a német. Csakhogy ez mindenki számára és mindenkor inkább lehetséges, mint mikor valaki fordít, vagyis mikor, hogy a formával egy test és vér foglalatot meg ne hamisítsa, a saját nyelvén másolnia kell az eredetinek formáját s a maga nyelve adalékait az eredeti nyelv más természetű adalékaiból összeszerkesztett rendbe kell illesztenie, híven és alázatosan, vagyis éppen nem nietzschei módon. Ilyenformán Nietzsche-fordításnál a legtöbb, amiről szó lehet, az, hogy a fordító mint vágta ki magát az afférből, tud-e olyan fordítást adni, melyből világos, hogy mi van az eredetiben, melyen megérzik, hogy mily művészi az eredeti s mely nem torz a saját nyelve megszokott rendjéhez képest.
Ha ezek után azt mondjuk, hogy Wildner tudta és így tudta, elmondtuk azt is, hogy milyen a fordítása, s megállapítottuk, hogy eléri azt, aminél többet fordítás nem érhet el. Wildner kitűnően ért németül, tökéletesen ismeri Nietzschét, a megújított magyar nyelv teljes érzéke áll rendelkezésére minden mondani vagy tolmácsolni valójának kifejezésére, s ha nem is filológus tudással és nyelvtörténetien tévedhetetlenül, de kellemes s csak ritkán megtöredező archaikus zománccal tudja bevonni ez új, ez irodalmi, e fejtegető, s a terminusba való eséstől gyakran megfenyegetett nyelvet. Nem ragyogó fordítás, de előkelő, választékos, egyenletes és egylélegzetű. Nietzsche-ismerő szemében imponáló munka, amely számára pedig, aki nem tud másképp, mint magyarul, kitűnő megértetője az eredetinek.
(Forrás: Nyugat 1908. 22. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése