Taps. Sistergő forró taps. Sok-sok fehér váll, selyem csipke, szikrázó gyémántok. Az emelvényen, a zongora mellett, két hajlongó ember, az egyiknek kezében hegedű. Izgatott, boldog mozdulatokkal kavarognak a széksorok között a zsibongó emberek. Szédítő illatpászmák szárnyán fehér szobák, selymek, tompa fényű bútorok lehelete kúszik felém. Fejemet lehorgasztom. Szomszédom a partitúrát lapozza. A vastag füzet fedelén ölelkező hideg vonalak koszorúja között súlyos gót betűk: LUDWIG van BEETHOVEN.
Zongorafutamok nyilallnak a zavaros emberi hangok közé. Hirtelen fagy csapja meg a zsivajgást. Széksúrlódás. Csend. Az üvegárbocos nagy függőlámpa szapora sugárzáport szór a hangversenyteremre.
*
Szabályos sorokban ereszkednek fel a zongora torkából a hangok. Jegyesének válaszoló szűz félénkségével ismétli a hegedű a zongora vallomását. Naivak, tartózkodók e hangok, mint koratavasszal a virágágyak zsenge növényábrái. Követik, alig érintik egymást, ölelkezés nélkül széjjelválnak. Szünet.
*
Leány ül elém. Elkésett. Tekintete végigsuhog a sűrű embersövényeken. Megriadt nyugtalan férfiarcok vibrálnak köröskörül. Mélységből jövő benső mosolygás gyullad ki a leány arcán, majd hidegen, érzés nélkül előre tekint, kezét fáradtan ölébe bocsátja.
- Mi következik? - kérdi szomszédjától.
- Frühlingssonate. Adagio!
- Köszönöm!
*
Szélesen szárnyaló mély hangok szántják fel az érzések megszikkadt talaját. Felhasogatják, megnyitják a múlt méhét és kiröppennek az emlékezés szivárványos pillangói. Elfeledett szomorú emberek dala gyűrűzik a hideg falak között. Ismerősek, hozzám szólók, bárha először hallom a szavukat. Mindenki megérti, hogy ezeknek így kell folyniok, másképpen nem lehet. Alkotójuk így akarta.
Hullámos hajlással emelkednek, süppednek a páros melódiák. Ölelkeznek, összeforrnak, ki nem fejezhető titkos fájdalmak öröme szűrődik ki az acélhúrok mélységeiből. Színek, kiválasztott boldog betegeknek megnyilatkozó színek bontakoznak ki.
Foszladozó kék pástra violafodrok torlódnak, felém siklanak, körülfonnak, érzem lüktetésük, agyamba tolulnak, elragadnak, visznek, vonszolnak álommezőkre, meseerdőkbe, azúr égbolt alatt kígyózó ezüstfolyó medrét átívelő sugaras hidakon járok, kankalinok kövér mezőkön bíborkucsmás, narancsszíndolmányos apródok között liliomszínpalástban leány közeledik. Ismerős az arca. Valahol láttam... Föleszmélek. Előttem ül. Fejét félrefordítja. Ő az.
Bágyadtan, mint a hulló cseresznyevirágok omlanak, halkulnak a hangok, csendesen, odaadással. Taps.
*
Szelíd lejtésű vállán hempergő boájának szűz fehér pihéi nyakára tapadnak. Fölötte súlyos barna haj. Ahogy oldalt tekint teljes büszkeségében, kirajzolódik éles profilja. Nem az a "traumverloren" szirupos, nyálkás Greuze-szépség a petyhüdt formák véletlen harmóniája, hanem tudatos pozitív reneszánsz-szépség. Lenyűgözi, összezúzza az aprólékos tépelődést és vad pogánysággal kiáltja: vagyok, akarok!
Szeméből meleg ibolyasugarak ömlenek, ahogy magába szürcsöli a színek, hangok megszámlálhatatlan rezgésatomjait. Vajon mit érez, mit lát, mire gondol?
*
Odakünn havas eső mossa a szomorú sötét falakat. Lassan, megadással ereszkednek alá a Dunán a jégtáblák. Idebenn részben májusi éjszakák láza tombol. A tavasz táncoló nótái lüktetnek. Hegedű és zongora húrjairól a néma múzeumok aranykeretes vásznain szunnyadozó rózsafüzéres mezítelen párok siklanak le, végigperdülnek a termen, visszapattannak a sima márványfalakról, míg valahol egy ablakpárkány tövében elszunnyadnak, szertefoszlanak.
Végtelenség himnusza, öröme hömpölyög véges-végig, mint az örömtüzek, kigyulladnak az arcok, új reménység lehelete éleszti a fásult embereket. Várnak valamit.
Néma szavakkal üdvözlöm a leányt. Mintha ismerném és enyém lenne. Talán az. Akarom.
A haja, a nyaka, a szeme, a keze mind az én álmom. Az én akaratom. Biztosan tudja ő is. Kell, hogy tudja.
Messziről csókolom őt. Szememmel, idegeimmel, akaratommal. Végigcsókolom egész testét, ruháját. Mindent. Minden az enyém. Régóta. Talán már őseim energiájában benne szunnyadt kettőnk közös sorsa. Nem is lehet másképpen. Érzem. Tehát igaz. Már ismerem szavát, hangját, tekintetét, mozdulatait, érzéseit, vágyakozásait, az egész életét. Mind az enyém. Nem úgy, ahogy a buta véletlen irányította, nem úgy ismerem, hanem ahogy én végiggondoltam. Azért az enyém... és két idegen ember között ül: odamegyek és elviszem őt...
Szilaj lendülettel megtorpad a feltornyosodott hangörvény. Taps.
*
Vége szakadt ennek is. A tapsoló emberboly szertetapossa, összemorzsolja a tavaszi álmok, lángolások himnuszát. A Mester felidézett szelleme tovaszáll. Elsorvadnak a kúpos virágú vadgesztenyék, a szökőkutak, a kékes tavaszi esték látomásai és brutális fekete ruhák, kopasz fejek, elmondott közhelyek hulláma kisodor a valóság sziklás partjára.
Bozontos nagy fekete ember közeledik. Egy kellemetlen hírű egyetemi tanár. Megáll a lány előtt.
- Nos, hogy tetszett?
A leány ránéz, fejét hátraszegi és mosolyog. Heves ölelések után mosolyognak így az asszonyok, hosszan, fáradtan. Újabb alakok sodródnak oda.
- Kovács úr! - Leányom!
- Örvendek!
Tehát az apja. Ez a csúnya szőrös vadállat. Csakugyan. Az orra ugyanaz. A szeme, ha hidegebb is, de a metszése éppen olyan.
Körbe állnak, beszélgetnek.
- Ez mind semmi - mondja a professzor - a Kreutzer-szonáta, az, az valami...
*
Tehát a Kreutzer-szonáta. Ki tudja, mi forrt az alkotó mester agyában, mikor a kottákat a papírra vetette? Talán hosszú séta után hazatérve, a mező nehéz páráitól kábultan, vagy nyitott ablak mellett belehelve a virágzó hársak nedves szagát, talán valami veszekedés után fogott a munkához.
Valami fátyol bénítja a hangok csengését. Sok elhallgatott szó, elfojtott érzés keserűsége lappang közöttük. Nem a tavasz nyílt beszédes dalosa ez, homlokára borút vont a megaláztatások, a meddő éjszakák fáradtsága.
Sokat eltitkol, amit elmond, keveseknek mondja el.
Valamikor megrugdostak, szóval, tekintettel, aki tette, talán nem is tudott róla. Elföldeltem és azt hittem, elfelejtettem. Most mind föléled és rám csapódik a sok gazdátlan ököl.
Nem merem a leányt nézni. Mintha kiütött volna testemen az emberré sarjadás gyáva küzdelmekkel teljes tunya esztendeinek mocska, félszegsége.
Kiaszott emlők, kék-karikás fáradt szemek, rikító piros arcok emelkednek ki a mocsárból; hiába léptem át az apró szigeteket, züllött röhögés, lehangolt zongora kopogó fahangjainak vádaskodó jajszava kísér.
Zökkennek a botló táncoló nóták, nehézkesek, elcsuklók az ütemes kattogó hangok. Mint egy igazságtalanul elvert fiú fáradt sírása.
Ő sohse nevetett. Nem tudott. Ha kellett a nevetése, az csak lárva volt síró ábrázata előtt.
Titkos sírgödrök konganak. A tavaszi virágzásban mámoros kedvvel táncoló duhaj párokra leselkednek. Ezüstpárás reggelek hűs orgonaillatát tömjéndoh fekete polipkarjai mardossák.
*
Vannak gondolatok, érzések, melyeken hogy végig vergődhessünk, egy ember élete nem elegendő. Álmok, vágyakozások, melyek fiúkban, unokákban fejeződnek be. Hátha érzéseim, tépelődésem eleje a Mesterben szunnyadt? Vagy éppen ebbe a szonátába temette nagy terheit, mindazt, amelyeknek elmondására szavak, betűk nem elég szilárdak, mélységeket, amelyeket megközelíteni csak szenvedő emberláncokon által lehet?
Omlik, buggyan a szonáta méhéből a megbéklyózott, letiport emberek fojtott hörgése. Egész csatamező. Ki bírja végigtekinteni az egész területet? Keressük halottainkat. Gyökeret vernek az érzésplánták, megterebélyesednek és szomorú lombjaik árnyéka megfagyasztja az öröm bizsergő, termékenyítő szikracsíráit.
Beszél, vallat a szonáta. Legyűr, torkon ragad és kegyetlenül szemembe nevet. Hiába a tagadás; keresztüllát rajtam. Ismer nyomorúságommal egyetemben.
Ő is fuldokolt, nyöszörgött az álcájától megfosztott förtelmes élet karmaiban. Őt is megtépázta a megkezdett álom túlsó felén hivalkodó Semmi meglátása. Fölötte is ott lebegett a: miért? Miért, minek? Az első lépésnél megtántorodott ő is. Visszavonult a Munka a Tagadás zátonyára.
Izolda, Margaréta, Ofélia márványarca mit rejteget? Hány átöröklött, hiú pávaság, lesújtó butaság lappang? Hermelines fehér teste mögött az előtte lévők az utána következők, a mellette haladók evő, vetkőző, harapós, közönséges uszálya. Az a hangos förgeteg, amely tombol, forog közöttünk és gyűlölt, utált területekre vonszol bennünket.
Miért? És mi jutalma lenne eldobott énemnek?
Nem merem a leányt nézni.
A szonáta vége közeledik. Az emberek türelmetlenül feszengenek, a vacsorára, az éjszakára, a holnapra gondol mindegyik.
Fakul, kopik az álompalást, hullanak, pattognak róla a színek. Mögötte viseltes szürke daróc. És a darócból kiemelkedik, reám mered a boldogtalan szép Karenin Anna megteremtőjének szigorú acéltekintetű, szakállas, csontos ábrázata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése