- A kerítésen, a bokrok mögül mégis csak beláthatnak - aggodalmaskodott az apa.
A lány nevetett és a vállát rángatta:
- Hadd lássanak. Csak nem kezded szégyellni magadat most, vénségedre.
A sima, sárgás bőr villogott a szabad ég alatt az erős világításban. Mély vörös színű kendő volt rádobva, ez volt minden ruhája. A sötétzöld gyeppadon végigheveredett és próbálta a pózt.
- Jó lesz így, a fejet előre?
- Igen, de kissé lejjebb a bal kart. Most nagyon erőltetett.
- No, most rendben van.
Az apa hátrább lépett és nézett összehúzott szemekkel. Az arca, barnára sült teli arca kipirosodott. Kis házi sipkája alól fehér hajcsomó tolakodott ki és hófehér volt a hegyesre nyírt szakáll is a piros arcon. De a szeme felvillant, tisztán, fiatalon ragyogott. Megfogta az ecsetet, leült, áttekintette a megkezdett képet és még egyszer felpillantott, halkan mondta:
- Milyen szép vagy, Ili!
Ettől megrémült. Soha nem beszélt még így a lányához.
Ili most tizenkilenc éves és tizenöt év óta minden nyarat itt töltött a csendes kertben, a gyeppadon, a fák alatt. Amíg kicsi gyerek volt, a kerítés mellett néha meg-megállt valaki és nézte gyönyörködve, hogyan áll ott az apja vászna előtt a ruhátlan apróság, türelmesen, komolyan, hivatása teljes tudatában. És ahogy nőtt, vele együtt nőttek a kert sűrű bokrai. Áthatlan szövevénnyé váltak, körülvették, eltakarták a modellt, aki soha egy pillanatig sem érzett szégyenkezést ezeken a szeánszokon. Büszke volt. Az apja, Bodó Béni, ez a korán megfehéredett daliás férfi az ő képeivel lett híressé. Egész képtárat tettek ki az Ili-képek. Csupa báj mind és mégis tüzes szabadság. Egy lélek, egy test sok-sok változatban. Amint kivillan a sötét árnyékból, amint végig ömlik rajta a tüzes nap. Előbb kerekszemű, mosolygó gyerek, azután finoman, lassan elmaradoznak a gyerek-arányok, megnyúlik az alak, a derék karcsú marad, de a csípő, a kebel megtelik, a pillák beárnyékolják a szemet. A képek megszaporodtak, híven követték a finom hajtás fejlődését.
És jön egy tél, amikor odahaza pihennek. Mire újra kiviszik a festő-állványt a fák alá, a gyerek eltűnt. Asszonnyá vált.
Második éve, hogy megtörtént ez a változás, Ili nem is vett tudomást róla. Bodót azonban ezen a nyáron egyre foglalkoztatta az a gondolat, hogy aki a szemébe mosolyog, az aranyos bőrű asszony nem a modellje, nem a felesége, nem is a szeretője. A leánya, de mégis asszony.
Elfogulttá vált. A régi tréfák elmaradoztak. Hallgatott, amíg festett és mikor befejezte napi munkáját, idegesen szólt oda:
- Öltözz, gyorsan.
Most pedig önkénytelenül, az akaratától függetlenül, önmagát megrémítve tört ki belőle a sóhajtás:
- Milyen szép vagy, Ili.
Ili lesütötte a szemét. Ettől a hamisítatlan asszonyi mozdulattól még kínosabb zavarba jutott Bodó. Gyorsan festeni kezdett. Egymás után rakta fel a színeket. Negyed óra múlva megnézte a munkáját és összeszorította dühében a fogát.
- Ez a te leányod? Ez egy kiérdemesült sanzonett - sziszegte magának.
Újra nekiült. Levakart egy részt, befestette újra és még kevésbé volt megelégedve vele. Az idegességtől, a dühtől reszketett. Boldogan ugrott fel, mikor valami zajt hallott a háta megett, a villához vezető kis ajtó felől.
II.
Az asszonyt, Bodó feleségét a villa előtt a kis japán napernyő alatt találta Kereki, Ili vőlegénye. Elvirult, fáradt asszony, erősen rizsporos arccal. Fiatalos bő pongyolája félig betakarta a kis asztalt is, amelyen valami fantasztikusan ízléstelen hímzés körül babrált.
Kereki fanyarul elmosolyodott:
- Milyen nagy művész ez a Bodó - gondolta - mégse tudja eltéríteni a saját asszonyát az ilyen üres haszontalanságoktól.
Titokban a férfit, az apát is lenézte kissé Kereki. Ő maga gépészmérnök volt, kitűnően értette a dolgát és bizonyos híre volt már a villamos motorok birodalmában. A művészetet eléggé értette és méltányolta, de végeredményben mégis csak az volt szilárd meggyőződése, hogy minden tarka képnél szebb egy dinamókerék, és a festőket, akik minden szerkesztés, számítás nélkül csinált képekkel mernek a világ elé lépni, nem tartotta nagyon hasznos lényeknek.
A lányt nyaralás közben ismerte meg, estefelé néhányszor sétált vele, eljárt hozzájuk. Nagyon sokat voltak egyedül. Bodóéknak nem voltak pedagógiai elveik. A lány életében ez volt az első férfi. Az érzékeiken keresztül találkoztak, forró csókokat váltottak, mielőtt még beszéltek volna szerelemről. Csak a férfin múlt, hogy nem lett belőle borús dráma, vagy erősebb fajtájú flört, amelyről azonban idővel mind a két fél megfeledkezik.
A mérnök azonban az első csók-mámor után is kívánatosnak tartotta ezt a viszonyt és sietve jelentette be szándékát az öregeknél. Bodó elérzékenyülten ölelte magához, az asszony sírt és ezzel megvolt az eljegyzés.
- Kell valami állás? - kérdezte naivan az öreg piktor. - Tudod, az semmi, hogy tizenöt minisztert festettem. De három főherceg. Köztük a hatalmas Victor, aki baráti levelet írt nekem. Tudok én valamit csinálni.
- Köszönöm - mosolygott Kereki - el vagyok látva.
- No, no - buzgólkodott Bodó - azért nem fogsz éppen szerelemből házasodni. Itt ez a villa, Budapesten a kis ház, néhány részvény, meg az én képeim is fognak érni valamit.
Meleg, csendes, boldog napok voltak. A festő család még kint élt a szabadban, Kerekinek azonban hamarosan letelt a szabadsága. De sietve végezte a munkáját és hetenként kétszer-háromszor is kidöcögött vele a vicinális.
Most egyenesen a vonattól jött. Bodóné felállt, összehajtogatta a hímzést.
- Ili a kertben van. Jöjjön, megyek én is.
Az asszony nyitotta ki a kertajtót.
Az apa felugrott a munkájától és odaszaladt. Előbb a feleségétől ijedt meg, mintha félt volna, hogy észreveszi belső zavarát. Azután meglátta a férfit és izgatottan, csaknem dühösen kiáltott rá:
- Vissza, azonnal menj vissza!
A kertből sikoltás hallatszott, a lánynak, nem nagyon ijedt, inkább vidám sikoltása. Kereki tétovázva állott, nem tudta, mi történik. A lányt eltakarták a bokrok, meg az apa, aki ott állott a kis ajtónál. Az asszony megfogta a kezét és nevetve fordította háttal:
- Nem szabad odanézni.
Az öreg festő erősen, haragosan csapta be a rácsos ajtót.
- Azt hittem, már rég végeztek - mondta az asszony.
Még mindig nevetett és elárulta kissé frivol gondolatait: majd meg is unod még ezt a látványt; nem illik, de hiszen úgyis a tiéd lesz.
Kereki megértette a szótlan közlést és mélyen elpirult. A férfiak sokszor túl szemérmesek, a romlottság miatt, amelyben felnőttek és a tündöklő tisztaság miatt, amelyet az asszonytól feltétlenül megkövetelnek.
Kérdezni akart valamit, de a kertből rájuk kiáltott Ili:
- Be lehet jönni.
Még gombolgatta a bő, hosszú háziruháját és papucsokba igazította lábait. Rendetlen volt, nagy hajcsomók lógtak az arcába, az egyik karjáról felcsúszott a ruha.
Kereki még jobban elpirult, zavartan dadogott valamit köszönés formát. Homlokán nehéz izzadtságcsöppek jelentek meg.
III.
- Nagyon szótlan volt egész este.
A férfi nem felelt, csak végig simította a lány telt gömbölyű vállát. Összerázkódott, érezte a fiatal test melegét és a gyáva, gyenge emberek módjára töprengett: magához szorítsa-e vadul, erőszakosan, vagy meneküljön innen, ahol csak perzselő érzékiség vár reá. Végre erőtlenül lehanyatlottak a karjai. Nagyot lélegzett és egy sóhajtásban tört elő minden izgalma:
- Nagyon szép vagy, Ili!
A lány kacagott:
- Az apám ugyanezt mondta. Ma jó napom van.
- Nem értem a dolgot - dadogott a férfi - mi volt az tulajdonképpen a kertben?
- Ezen nem volt érdemes két óra hosszat töprengeni. Modellt ültem, álltam, feküdtem és az apám festett. Maga előtt ez újság?
- Sose hallottam...
- Az apám képeit nem látta? Nem látta az arcomat a tárlaton, a műteremben, az egész világon?
- Láttam. Hiszen azokon a képeken kezdtem kutatni maga után. De azt gondoltam... úgy hittem, hogy csak a fej... Hogy a testhez semmi köze. Nem tudtam, hogy szokás...
- No, szerencséje, hogy ezt az apám nem hallja. Maga szerint hát úgy dolgozott, mint valami kontár fotográfus. Nem, én voltam az, testestől, lelkestől, a hajamtól a kis ujjam hegyéig.
- És nem bántotta ez a dolog? Nem szégyellte?
- Már megint bolondokat beszél. Hiszen az apám.
- Igaza van, ne haragudjék. Tudja, én más környezetben növekedtem. Az én húgom a világért be nem ment volna abba a szobába, ahol az anyánk öltözött. A falunkban volt egy birtokos, annak a lányáról beszélték, hogy minden nap tetőtől-talpig megmosdik és közben az egyik cseléd segít neki, a másik ki és be jár. Ezen borzasztóan megbotránkoztak a mi családunkban. Én is.
- Ez érthetetlen ostobaság - mondotta a lány. - Ha festő lenne, magának is ülnék - majd asszony koromban.
Hozzásimult a férfihez. A vékony ruhán át sütött a teste. Kereki úgy érezte, hogy új világba csöppent, ahol forró szelek viharzanak. Nem az ő hűvös homlokának valók. Hogy menekülnie kellene, míg nem késő. Nagyon erősen, nagyon határozottan sejtette ezt a kiábrándulásfélét. De bódultan hullott a kerek, forró leánykarokba.
IV.
Nyolc órakor reggel a lány már lenn volt a kertben. A haja egy csomóban feltűzve, meztelen lábain papucsok, a könnyű vörös ruha, minden olyan módon előkészítve, hogy egy perc alatt megszabaduljon tőle és ott álljon teljes, mezítelen pompájában a friss, fiatal test.
Az öreg Bodó ilyenkor már várni szokta a lányát, sűrű szemrehányásokkal:
- Már megint lusta voltál. Két órája pepecselek itt. Szégyelld magad, hogy alszol, míg itt olyan ragyogóan süt a nap.
Most Ili várt, a gyeppadra heveredve. Az öregnek nem volt semmi nyoma. A lány felment a villa elé. A vadszőlős lugas alatt az anyja babrált örökös kézimunkájával.
- Elfelejtettem megmondani neked Ili - szólalt meg, amikor meglátta a lányt - a papa nem fest ma téged. A dombra ment dolgozni.
A lány a szobájába szaladt, rendbe szedte kissé a ruháját. Azután elindult az apja után.
A domboldalban ült és festett dühös igyekezettel. A lány hátulról befogta a szemét. Nem vidult fel, nem mulattatta ez a tréfa. Várt, mordult egyet, azután lefejtette arcáról a puha kezet.
- Ma csak fát és port festek - mondotta, mielőtt még megszólalt volna a lány. - Az idén nem is fejezem már be a nagy képet. Legjobb volna, ha ti hazahurcolkodnátok, én meg itt maradnék még néhány hétig.
- Ezt nem engedem - tiltakozott szelesen a lány. - Hat hét múlva lesz az esküvőm, már úgyse sokáig lehetek modelled. Ha most nem fejezed be a képet, soha se lesz belőle semmi.
Átölelte az apját és hozzászorította a fejét.
- Tudod apa - folytatta - mikor asszony leszek, akkortól kezdve vége mindennek. Az uram szigorú, komoly ember, az nem engedi, hogy meztelenül szaladgáljon a felesége.
- Igaza van - mormogott az öreg.
- Nincs igaza - heveskedett a lány - mert ez lesz a legjobb képed, ez lesz az igazi, amit Amerikába visznek, világ csudájára. Engem is visznek vele.
Az öreg fejét rázta és összecsomagolta a szerszámait. Hazamentek. Másnap, harmadnap megint kora reggel elszökött otthonról. Negyedik nap a leány megelőzte. Ahogy kilépett a verandára, ott várta, karjába kapaszkodott és vitte le a kertbe. Az árnyékban ott állott már a festőállvány, rajta a megkezdett kép.
- Három nap és befejezed, papa, az egészet. Csak el ne aprózd. Gyorsan, szelesen fessed.
A lány már vetkőzött. Ott hevert mellette a felső ruha. Hófehér csipkék alól kerek, erős válla csillant ki, finoman formált bokájáról most fejtette le a vékony harisnyát. A fiatalságtól, a tisztaságtól illatozott, szép volt, csábító volt. Bodó úgy bámulta, mint egy idegen tüneményt, akinek rejtett és vértforraló szépségeit éhes szemmel most pillantja meg először. Egy-két másodpercig tartott ez a szédület. A szeme azután vérbe borult. Dühös lett, maga-magát szerette volna széttépni. A keze remegett, világosan látta, hogy nem tud dolgozni. Haragosan kiáltott rá a sürgölődő leányra:
- Micsoda rongyokban jársz te! Kiöltözöl, mint egy balerina. Talán nekem akarsz tetszeni? Menj, nem dolgozunk.
A palettát és az ecsetet földhöz vágta. Egy megriadt, rémült szempár tekintett reá, azután hangos, keserves sírás hangzott fel.
Bodó magához tért egy kissé. Odament a lányhoz, simogatta, kérlelte:
- Bolondokat beszéltem, ugye? No, ne haragudj. Te nem vagy oka semminek. A szemem ég egy kissé, láttam, hogy ma nem tudnék dolgozni, pedig nagyon szerettem volna. Ez a tehetetlenség dühösített fel.
Lassanként elcsendesedett Ili. Az arcát letörölte, összeszedte a ruháit. Mind a ketten hallgattak. Elgondolkodva, csendben, szomorún ott hagyták a kertet.
V.
Reggelenként néha még kivitte a szerszámait a dombra. Sokat rajzolt szénnel, azután leverte, tízféle képet kezdett, egyet sem fejezett be. A vége az lett, hogy pipára gyújtott, leheverészett és nézte délig az eget, a szálló felhőket. Később már nem is nyúlt vászonhoz, ecsethez.
- Belém ütött az öregség - panaszkodott otthon -, már nem tudok dolgozni.
- Nem vagy te öreg - tiltakoztak -, de nem árt, ha pihensz. A nyáron agyonkínoztad magadat.
- Igen, megkínzott vagyok. Fáradt, ideges vagy bolond, hogy magyarul mondjam.
Erre nem felelt senki, csak szemrehányó pillantások lövelltek felé.
A türelmetlensége azonban napról-napra fokozódott. A munka nem ment, a tétlenség pedig ölte, mardosta. Végre meghosszabbodtak az esték, hűvös szelek jártak, barátságtalanul zörögtek éjjelenként a nyárra berendezett villa ablakai. Hosszú esztendők óta ilyenkor költöztek be a városba. Ez volt a Bodó megszokott pihenő ideje. A télre néhány arckép akadt mindig, gazdag, gyémánttól szikrázó asszonyok, jóízlésű nagyurak, azután nekiállt a nyári vázlatoknak. Ősszel azonban, egy-két hónapig nem dolgozott semmit. Délután elment a piktor-kávéházba, este a színházba vitte a feleségét, meg a lányát, a délelőttöt átaludta. Fejedelmien lustálkodott.
A kedves, derűs városi őszi napok, a mozgalmas esték, amik után olyan jó ágyba bújni, megint megnyugtatták. Elfelejtette a nyári izgalmakat, visszatért a jó kedve. Csak annyit változtatott az évek óta megszokott programon, hogy többnyire egyedül, a családja nélkül járt mindenfelé. Maga sem tudta, hogyan történt ez és mikor egyszer eszébe jutott és megkérdezte, miért is nem jönnek vele, roppantul elcsudálkozott a felesége válaszán:
- Tudhatnád, hogy mennyi a dolgunk. Két hét múlva lesz az Ili esküvője.
- És elutaznak? - kérdezte elszomorodva.
- Hát persze, hogy elutaznak - felelte az asszony.
Ez a hír megmagyarázhatatlanul nyugtalanította. Két napig otthon maradt. A lakásból kiküldték, mert minden szoba ruhák, csipkék, fehérneműk tömegével volt tele. Lefeküdt a műterem nagy díványára és rengeteg füstfelhőket eregetett. Hirtelen felugrott, vásznat készített.
VI.
- Csak mellkép lesz - magyarázta a leányának -, de ezt most meg kell csinálnom, mielőtt elutazol. Meglátod, ez sikerülni fog. Három ülés alatt meglesz. Úgy látom már, olyan készen, olyan tökéletesen, hogy egyetlen vonáson sem kell gondolkodni.
- Nagyon sok a dolgom, papa - szabadkozott a lány. - Talán majd ha visszajövünk. Nem tart sokáig, hiszen tudod, hogy Ottó csak két hét szabadságot kap.
- Nem várhatok - makacskodott az öreg - ezt nem lehet halasztani. Hozzá kell kezdenem rögtön. Mire visszajössz, már az urad parancsol neked. Az pedig egy moralista - magad mondottad.
A lány szótlanul ült le a karosszékbe. Karjaival gyorsan kibújt a ruhájából, szűk, leányos ingét a válláról legombolta.
- Gyönyörű - lelkesedett Bodó.
Sokáig igazgatta, fordította a lányt és végig simított a telt, erős vállon. Izgatottan, gyorsan kezdett dolgozni. A szén keresztül-kasul hasította a vásznat, de csakhamar elcsendesedett. A keze lassabban mozgott, sokat nézett közben erősen összehúzott szemekkel, majd megállt.
- Már sötétedik is - mondotta halkan.
A lány bámult.
- Dehogy sötétedik papa. Legfeljebb egy felhő ment el a nap előtt. Még fényes délután van.
- Nem látok jól - ismételte Bodó és közelebb ment a lányhoz.
- Abba kell hagyni, papa. Majd folytatjuk holnap.
- Igen, folytatjuk.
Odahúzott egy széket a lánya mellé és leült.
- Milyen szép vagy, Ili - sóhajtott rekedt, elfojtott hangon.
Azután ráhajolt vállára és megcsókolta erősen, forrón. A lány felugrott. Remegett az egész teste. Nem tudta, mi történt vele, inkább sejtette csak, hogy ez nem apai csók, hanem férfi-csók, tisztátlan, visszataszító. Megszégyenülést, rút ütéseket érzett és összerázkódva, keserves zokogással szaladt ki a műteremből.
VII.
Senki nem tudott meg semmit a jelenetről. A szobájában Ili letörölte a könnyeit.
- Valami baj van - állapította meg - de nem tudom, hogy mi és nem tudok segíteni. Ha lehet, hallgatok.
És hallgatott. Bodón újra erőt vett a nyári nyugtalanság. A lány jól látta. Az anya nem vett észre semmit. Reggeltől estig vásárlás, rendezkedés foglalta el, eszébe sem jutott, miért hever az ura hosszú délutánokon egyedül, tétlenül a csendes, puszta műteremben. Tíz nap múlva megvolt az esküvő. Mikor, nagy sírás közben elbúcsúztak, Ili az asszony fülébe súgta:
- Vigyázz a papára. És írd meg majd nekem, hogy van.
Akkor nem tűnt fel neki ez az intés. Később visszaemlékezett rá. Egyedül maradtak. Elcsendesedett a ház, eltűntek a varrónők, a csomagok, a lázas esküvői készülődés utolsó nyomai.
- Most már öregek vagyunk - mosolygott az asszony, de a szeme nedves volt.
- Te nem vagy öreg, de én összeroppantam.
Csendesen, tompán, színtelenül mondotta ezt a férfi. A széles díványon hevert, mozdulatlanul. Üres, megtörött fényű szemekkel nézett a levegőbe. Öreg volt.
- Ilyenkor ebéd után - próbált másról beszélni az asszony - az Algír kávéházba szoktál menni. Jobb, ha társaságban vagy. Most én is szomorkodom, ez nem neked való.
- Már két hét óta nem voltam ott - felelte Bodó. - Unom őket.
- Nem vettem észre, hogy idehaza maradtál. Persze, ez az esküvő. Nem volt egy nyugodt percem.
Azután hallgattak. Mély, nyomasztó csendben elmúlt néhány nap. Bodó heverészett és bámult a semmibe. Teljes tétlenségbe merült, festő-szerszámokhoz hozzá nem nyúlt, nem ment sehová. Az asszony egy-egy félénk kérdést kockáztatott meg. Ingerült, haragos válaszokat kapott. Látta, hogy az a bizonyos állapot ez, amelyben minden faggatás, minden gyöngéd kísérlet csak fokozza a lázat, az idegek izgalmát. Hallgatott.
- A munka hiányzik neked - mondotta egyszer mégis.
- Az - felelte Bodó hangosan, haragosan és talpra ugrott. - Nem tudok dolgozni és ha éppen tudni akarod, miattad nem tudok. Készen van a kép és nincs egy arc, nincs egy alak, akihez hozzákapcsolhatnám. Te elüldözted a rendes modelljeimet, rosszakat mondtál róluk, megutáltattad őket, pedig nem volt más okod, mint a tűrhetetlen féltékenységed.
- A féltékenységre volt okom.
- Nem volt. De ez most mindegy. Hozzászoktam, hogy ne is létezzen számomra más, mint a lányom. Most az is itthagy és az öreg, tehetetlen ember mehet, amerre lát.
Csendesen szólt közbe az asszony:
- Te elfelejted, hogy engem is festettél valamikor. Addig, amíg volt valami közöd hozzám. Csak azután jöttek azok a kóbor lányok, akikkel botrányokat rendeztél.
A festő elhallgatott. Végignézte az asszonyt, a fonnyadt arcot, a széteső testet. Kereste benne a régi erőt, a kerek formákat, a szerelmest, a szeretőt, akinek emléke évek óta el is mosódott már. Visszafeküdt a széles pamlagra, lehunyta a szemét, mintha az emlékeit idézné, aztán megszólalt:
- Igazad van. Elfelejtettem.
VIII.
Hozzá ült mégis az elhagyott festőállványhoz. Kint hidegen, csillogón sütött a nap. Megkeverte a festékeket és fantasztikus foltokat rakott a vászonra. Munka közben, nesztelenül jött be az asszony.
- Dolgozik újra - gondolta boldogan.
Csendesen a háta mögé került. Nézte a vásznat és nyugtalan lett. Mintha álmodnék, összefolyó, értelmetlen, se eleje, se vége álmot, úgy dolgozott az ura. Vázlat nélkül, terv nélkül, holott alapos rendszerességgel látott azelőtt minden képéhez, vázlatok, jegyzetek tömegével, szigorú szisztémával.
Mindennek nyoma sem volt most. Fél óra múlva mégis kialakult valami furcsa, fantasztikus tájkép.
- Mit csinálsz? - kérdezte az asszony.
Bodó összerezzenve, ijedten fordult hátra.
- Nagyon jó kép volna - mondotta komolyan - de nem látok már eléggé. Sötétedik. Pedig csak teljes világításnál tudok dolgozni.
Rémülten pillantott az asszony a széles ablakmezőkre. Kint teljes őszi fényében ragyogott a nap. Kora délután volt. Az estének, sötétedésnek semmi nyoma, Bodó a szemei elé tartotta a kezét.
- Vigyázz a papára - jutott hirtelen az asszony eszébe Ili szavai. A búcsúzó szavak, amikre ügyet sem vetett akkor. Most se tudta, sejtett-e már valamit a lánya, de fojtogató szívdobogás közben hajtogatta magában, hogy csakugyan vigyázni kell.
Szótlanul, szorongva járkált napokig az ura nyomában. Figyelte, nem olvas-e. De az utolsó időben már az újságról is leszokott Bodó. A szobáiból ki nem mozdult, munkához újra nem nyúlt. Mintha minden véletlen változás arra rendezkedett volna be, hogy ne vegyen észre magán semmi változást. Az asszony nem tudta, mit csináljon. Nem mert szólni és nem mert orvosért küldeni, amíg maga Bodó fel nem ébredt hirtelen örökös kábultságából.
- Tudom már mi bajom van - mondotta egyszer minden bevezetés nélkül. - Meg fogok vakulni.
Az asszony visszatartotta zokogását:
- Micsoda ostobaság ez - tiltakozott. - Megerőltetted magad egy kissé. Gara doktor rendel egy kis szemvizet és minden rendben lesz.
A doktor eljött és elmenőben ennyit mondott az asszonynak:
- Idegorvost is tessék hívatni. Mert nincs kizárva, hogy ez a szembaj csak valami idegbetegség tünete.
IX.
Az idegorvost nem hivatták el. Irtózott tőle Bodóné, éppen azért, mert maga is látta, hogy a szép koponyán belül nincs minden rendben. Baj nem volt. Csendes fásultságban telt az idő. Ili megérkezett, sokat sírt, amikor együtt volt az anyjával, de mire a tavasz eljött, más dolgok foglalták el. Várt valakire, apró, nyűgös jövevényre.
Bodóék hosszú évek óta most maradtak először késő tavasszal is Budapesten. Máskor az első langyos napokon túl nem lehetett tartani a nyughatatlan vérű piktort. A faluról, a villáról most még szó se esett. Május végén azonban forró napok jöttek és Bodónak mégis csak eszébe jutott a zöld, az ég, a levegő. Egy délután kiutaztak az elhagyott kertbe. Egészen felélénkült Bodó. Szívta be a levegőt, rendezgetett, tervelt.
- Dolgozni szeretnék - mondotta, most először hónapok óta.
Az asszonynak ragyogott az arca:
- Kijövünk szombaton és dolgozni fogsz.
- Nagyon jó lesz. Kijön Ili is, modellnek. Befejezem a tavalyi Vénusz-képet.
Az asszonynak könnyek gyűltek a szemébe. Szegény Ili, elnehezedett testével, megnyúlt arcocskájával. Nemsokára már közelednek nehéz órái. És az a szerencsétlen ember, elhomályosuló, alig-alig látó szemével Vénuszt festene róla.
Zokogva borult otthon Ili nyakába.
- Mit csináljunk? - kérdezte kétségbe esve.
- Szombatig elfelejti - vigasztalta Ili.
Nem felejtette el. Szombaton reggel gondosan összepakolta szerszámait. Az asszony nagy nehezen rávette, hogy csak délután utazzanak.
- Ili okvetlenül jöjjön - kötötte ki Bodó.
Ili átjött déltájban. Bodó előfogta, lelkesedve magyarázta neki a kép részleteit.
- Tudod - mondotta -, hogy tavaly félben hagytam. De délután végzek vele. Olyan gyönyörű lesz, mint amilyen te vagy.
A két asszony rémülten nézett egymásra. Elüzentek Kerekiért, tanácskoztak vele. A száraz mérnök csodálkozott legkevésbé az apósa állapotán, mert ő minden művészt kissé bolondnak tartott amúgy is.
- Vigyünk ki titokban jó pénzért egy modellt - ajánlotta nyugodtan -, papa úgysem ismer fel senkit. Nem lát.
- Inkább magyarázzuk meg neki, hogyan van Ili - szabadkozott az anya.
Végre Kereki terve győzött. Sikerült. Olyan kitűnően, hogy zokogni szerettek volna rajta. Vidáman, boldogan fecsegett Bodó az egész úton. A kertben előszedte a szerszámjait. Égett a türelmetlenségtől. Egy ócska spanyolfal mögött levetkőzött a modell, aki a jó kereset fejében szívesen vendégszerepelt.
- Közelebb, közelebb - integetett Bodó.
A lány három lépésnyire jött. A festő összehúzta a szemét.
- Most sem elég éles - panaszkodott - de annál szabadabb, merészebb lesz a kép.
- Ti menjetek el - intett Kerekinek, meg a feleségének -, csak egyedül tudok dolgozni.
A spanyolfal mögé húzódtak, ahol csendesen sírdogált Ili.
Néhány percnyi csend. Azután durva asszonyi sikoltozás. Odaszaladtak. Bodó átölelve tartotta a megrémült lányt. Ujjai egészen belevágódtak a hátába, magához szorította, eltorzult az arca, szemének a fehérje látszott. Rekedten, ijesztőn hörögte:
- Ilikém, egyetlen, drága szerelmem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése