A lelked messze, idegenbe való
Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek;
Látszatra kies, mint szigetbeli tó,
S a nagy, riadalmas, dús oceánnal
Titokszerün eggyéfolynak a mélyek.
- Ha ott ábrocatörten merül el egy hajó,
Fölzeng itt halk buborékja szinének,
Tükrözve torzan, döbbentőn, viszásan
A hajót, a halált, a vihart, a tengert, -
Ez a lelked.
Fürge, szomoru, apró mosolyod
Halvány redője aranyszőtt selyemnek.
- Selymek, zizegők, rajzosak, nyugtalanok!
Ideges ábrák kusza gyürüin át
Félbenmaradt bús fény-álmok kerengnek. -
Sok tipegő, finom ösztön-gondolatod
Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek;
Ha, - mint a tarka, lágy, bőráncu selymet
Puhán, hízelgőn alakomra dobod
A mosolyod.
A te szerelmed gyümölcsfa-virág; -
Némán lehajolva simítja az arcom,
- Hűs illathálóban pihen a vágy,
Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,
Mint lampionos, felhős tavasz-alkony. -
S én feledem, hogy itt ős-lávaláng
Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon
- "Amen!" - szólsz, s kiviritnak pici csodafák, -
Bölcs vagy, - bűvész vagy! Engem egyszer elveszt
A te szerelmed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése